Idén már ötödik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 53 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét ünnepélyes keretek között 2025. szeptember 24-én jelentik be a Katona József Színházban. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top 10-et – most Kiss Dávid mesél az alkotófolyamatról (Biró Zsombor Auréllal itt, Borda Rékával itt, Harag Anitával pedig itt , K. Varga Bencével itt, Kali Ágnessel itt beszélgettünk).
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Mindkettőt izgatott várakozással. Ahogy a verseimet folyóiratokban is publikálni kezdtem, egyre határozottabban rajzolódott ki a leendő kötet koncepciója, szinte adták magukat a főbb témák, motívumok. De még az utolsó pillanatban is csavart rajta egyet az élet.
Amikor néhány hónappal a megjelenés előtt elveszítettem édesanyámat, sok minden átértékelődött bennem, és meglepetésemre még a Medvék bolygójának alapvetően „apakereső” szövegei is új értelmet és hangsúlyokat nyertek. Így a meglévő izgalmat az a felelősség is fokozta, hogy a kötetet az ő emlékének ajánlottam.
Talán azt is mondhatnám, az írás és a szerkesztés részévé, sőt, fő eszközévé vált az elkerülhetetlen gyászmunkának.
Miután kikerült a nyomdából a könyv, a kötetbemutatók, szerzői estek sora tartott lázban – lesz-e érdeklődés, mit szólnak hozzá az olvasók, mit a pályatársak.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
Egy tragédia sokszorosan próbára teszi és végérvényesen átformálja az embert. Az én megküzdési módom a veszteségekkel, hogy igyekszem pozitív, alkotó folyamattá konvertálni őket. Abban tehát azonnal biztos voltam, hogy a második kötetet az anyamotívum köré fogom majd szervezni. Ezúttal tudatos koncepcióval kezdtem meg a munkát, rögtön a megjelenést követő év elején.
Persze ezek a hónapok még főképp a Medvék bolygójának bemutatásával teltek, volt is bennem félelem, hogy nem jut idő az alkotásra, nem lesz kapacitásom és ihletem az íráshoz. Magam is meglepődtem, hogy heteken belül mégis megszülettek az első új verseim. A visszajelzések alapján ráadásul ezek beszédmódjában, karakterében is történtek már érezhető elmozdulások.
Hatalmas motivációt jelentett, hogy a koncepcióval elnyertem a Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjat, illetve, hogy immár második alkalommal is a Mastercard – Alkotótárs shortlistjén szerepelhetek vele.
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
Még annál is nyitottabbá, kételkedőbbé és szemlélőbbé tett, mint korábban voltam.
És ez igaz a saját munkám vonatkozásában is. Bár ezúttal eleve határozott koncepcióval dolgozom, számos dilemma foglalkoztat: hol a helye az efféle elbeszélő jellegű (akár filmszerű) szövegeknek a líra és a próza között? Hogyan tudom a holisztikus, nagy távlatokat átfogó képeket egyensúlyba hozni a mindennapi élet megélésével? E kérdések még biztosan hatással lesznek a meglévő és a megírandó szövegekre egyaránt. Sokat jelentenek a pályatársak visszajelzései, a közös műhelyezések, irodalmi táborok és beszélgetések is.
A Medvék bolygója 8 év verseit tartalmazta. Jó lenne, ha a Terra Mater korpusza rövidebb idő alatt összeállna, de sietni nem szeretnék vele. Igaz, nem is tudok, sok téren vagyok aktív, a figyelmem sok felé fordul. Ez viszont, ha nem is azonnal, de témák, motívumok formájában meg is hálálja magát. Világosan megmutatkozik ez a Terra Mater szövegeiben is.
Továbbra is jelentősen támaszkodom saját családom és szociokulturális közegem összetett társadalmi, nyelvi és nemzeti emlékezetére, a bányászat és az erdészet világára.
Nagy hatással van rám baráti köröm, illetve tanítványaim sokszínű háttere is, akik a világ különböző országaiból származnak eltérő nyelvet beszélnek, más vallási, kulturális háttérrel rendelkeznek.
A közéleti, filozófiai témákhoz való kötődésem politológus végzettségű alkotóként talán természetes. Társadalmi érzékenységre való fogékonyságom is ebből, illetve saját élet- és munkatapasztalataimból, családi hátteremből ered.
Ezen túl a természeti, ökológiai témákhoz az inspiráció forrását nagyrészt a tavaly lezárt újabb tanulmányaim (erdőpedagógiai szakvezető szakirányú továbbképzés a Soproni Egyetemen) során hallottak és tapasztaltak jelentik. A technológia, űrkutatás, csillagászat motívumait pedig jelenlegi posztgraduális tanulmányaim (világűrpolitikai szakirányú továbbképzés) teszik hozzá a kézirat szövegeihez.
Hiszek benne, hogy a megismerés és megértés, a rendszerben, kontextusban gondolkodás révén olyan szinergiák mozgósíthatók, amelyek képesek hidat emelni eltérő vallások és nyelvek, világnézetek és korosztályok, de akár a különböző tudományos diszciplínák között is. A kötet talán legnagyobb vállalása, hogy mindezt az irodalom nyelvén is hitelesen megjelenítse.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
A Terra Mater szerves folytatása lesz az első kötetemnek: kezdetben annak alanyiságához csatlakozik, azonban mind inkább a motívumok univerzalitására helyeződik a hangsúly. Tervem, hogy eszközként egyaránt megidézzem a tűz körül mesélő vének túlfűtött, illetve a természetfilmes narrátorok tárgyilagos hangját. Fontos szerep jut majd a humornak és a groteszknek is, rámutatva egy-egy helyzet fonákjára, kétértelműségére.
A kötet tulajdonképpen az „anyabolygónk” felfedezéséről szól, amely egyszerre jelenti a gyökereket és az otthon biztonságát, de stabil talajként az elrugaszkodás, a térbeli, technológiai és filozófiai távlatok lehetőségét is.
Az első rész valójában egy szimbolikus búcsú a saját anyától és nagyanyától, ez által a direkt alanyiságtól. Valós és fiktív nőalakok (és a velük élő, hadakozó férfiak) mutatnak rá az anyai attribútumokra, de közvetve a jelen társadalmi és személyes kihívásaira (nemi szerepek, emancipáció, abortusz, daganatos betegségek, családi erőszak, környezetrombolás) is. Felmerülnek az isteni hatalmat firtató kérdések, a vallások mögött megbúvó közös vágyak is.
A második részt a legtágabban vett anyának, a földi természetnek szentelem, megjelenítve két ellentétét, a mesterséges és a földön kívüli világot is. A fenyegető környezeti, technológiai kihívásokról az ökológia holisztikus szemszögéből írok. E rendszernek, az ember is része – de azzá válhat-e az általunk teremtett mesterséges intelligencia is? Rejtőzhet-e bármilyen értelem bolygónk, a Terra Mater határain túl is? És van-e közük mindezeknek a transzcendenshez? Ezek a kérdések igencsak foglalkoztatnak.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?
Még a gimnáziumi évekből ismerem Bende Tamás barátomat, akivel egy diákmédia-tábor, majd a soproni és győri evangélikus gimnáziumok testvériskolai kapcsolata révén ismerkedtem össze. Mindketten verseket írtunk, velem ellentétben azonban ő már az egyetemi tanulmányai alatt ismert költővé vált, rendszeresen publikált, illetve a győri ambroozia.hu szerkesztője és a Véneki Alkotótábor egyik meghatározó alakja is lett.
Amikor sok év után újra felvettük a kapcsolatot, részt vettem egy szerzői estjén, ahol szó esett a készülő kötetéről is. Izgalommal vártam, mert Tamás költészete mindig is nagyon közel állt hozzám. Nem is csalódtam, a Horzsolás remek kötet lett, amit persze rögtön a bemutatón meg is vásároltam. Aztán évekkel később, az egyik éjszakába nyúló versműhelyezésünk után, alvás helyett ismét a kezembe kaptam és gyakorlatilag flow állapotba kerülve újraolvastam.
Úgy éreztem, akkor hajnalban megértettem valamit a költészet lényegéből.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy Bende Tamást a Horzsolás megírása után nemrég Füst Milán-díjjal is elismerték.
Hasonló örömmel tekintek más költőbarátaim debütálására is. Hogy csak néhányukat említsem, Élő Csenge Enikő Apám országa, Szabados Attila Vérsűrűség és Horváth Florencia Hiátus című, egyaránt nagyszerű kötete azért is fontos számomra, mert a kiadásukhoz vezető úton sokszor haladtunk együtt, közösen műhelyezve, táborozva, egymás szövegeit szerkesztve és véleményezve. Talán olykor inspirálva is.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Alapvetően jók az első megérzéseim, így, ha olvasás közben nem érzem, hogy „meglenne köztünk a kémia”, általában később sem változik a helyzet.
Viszont nem szoktam örökre félretenni olvasmányokat, legfeljebb pihentetni, majd újrakezdeni.
Egy friss élmény: rendkívül sokat szenvedtem Camus A pestis című regényével, ami régóta bakancslistás volt nálam. Egy barátomtól aztán ajándékba megkaptam, de sehogy sem tudtam megbarátkozni a stílusával, nem ragadott magával a szövegvezetés. Így hát olyat tettem, amit még soha előtte, ceruzával követtem végig sorról sorra, mint valami Tóra-olvasóval, alá-aláhúzva fontosabb szavakat. Persze még lassabb lett így az olvasás. De úgy érzem, megérte végigrágnom magam a művön, még ha továbbra sem érzem azt, hogy igazán közel került volna hozzám.
Egyébként is „lusta olvasó” vagyok, már ami a szépirodalmat illeti, gyakran tologatom, lefekvés előttre hagyom, amikor nem mindig van már szellemi kapacitásom a befogadásra.
Vida Gábor Senkiháza című kötetét lassan két éve nyúzom, annak ellenére, hogy az az első perctől kezdve beszippantott a világába. Vagy talán éppen ezért.
Számomra egy igazán jó olvasmány olyan, mint egy kalandos utazás: nagyon nem szeretne az ember célba érni, mert mennyivel izgalmasabb az útonlevés!
Mire jól elnyújtva kiolvasok egy-egy számomra meghatározó könyvet, szabályosan ürességet érzek utána. Mint amikor az embernek befejeződik a kedvenc sorozata. Például a Száz év magány végére érve, túl a rejtélyes álomkóron és a világot elsöprő viharon, csak ültem és bámultam ki a fejemből, hogy most amúgy mi lesz velem. Igaz, mindez 2020 márciusában történt…
