Idén már ötödik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 53 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét ünnepélyes keretek között 2025. szeptember 24-én jelentik be a Katona József Színházban. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top 10-et – most Purosz Leonidasz mesél az alkotófolyamatról (Biró Zsombor Auréllal itt, Borda Rékával itt, Harag Anitával itt , K. Varga Bencével itt, Kali Ágnessel itt, Kiss Dáviddal itt, Kustos Júliával itt beszélgettünk, Marton Krisztiánnal itt beszélgettünk).
Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?
Közel tíz éve, 2016-ban jelent meg az első, A városnak meg kell épülnie című kötetem – még tinédzser voltam, mikor leadtam a kéziratot. Emlékszem, akkoriban hallottam először a „kötetdüh” kifejezést, amit sértőnek és rosszindulatúnak találtam – nyilván, mivel pontosan jellemezte az én attitűdömet.
Azt egyébként helyesen éreztem meg, hogy kamasz életem, kamasz gondolkodásom, egyben tehát nyilván „kamaszkori költészetem” is lezárulóban van – de mivel én a kezdetektől mindig inkább könyvben, semmint egyes versekben gondolkodtam, valahogy nem merült fel bennem, hogy ezeket a szövegeket alaposan szelektáljam, és mondjuk az öt legjobbat vigyem tovább egy leendő első kötetbe. Nem: az a puzzle-darab abba az elképzelt újba már felesleges lett volna.
Dönthettem tehát: vagy hagyom elrohadni a teljes pályakezdés termését, vagy pedig learatom, lesz ami lesz.
Kissé engedékenyen utóbbit választottam, köszönhetően többek között annak, hogy a kézirat nyert (azaz bronzérmes lett) a FISZ kötetpályázatán. Kár szépíteni: úgy éreztem, hogy teljes jogú szerző vagyok, és akartam magamnak egy ilyen kis kék Meta Verified-pipát, ami megerősít ebben – azaz egy kézzelfogható könyvet.
Utána persze nehéz volt tudomásul venni, hogy sokan gyengének, éretlennek találják, és azt is, hogy idővel egyre inkább kezdek egyetérteni velük. Szerencsére időközben viszonylag hamar elkezdtem dolgozni a második kéziraton, így hát elintéztem egy vállrándítással: na és ha nem jó, nem bánt az senkit! Itt jön az új, ami már jó! És 2019-ben meg is jelent Egy férfi sosem hagyja félbe című második kötetem a Magvetőnél – gyengécske visszhanggal. Az kimondottan rosszulesett, sértődött lettem és cinikus, és abba is hagytam a rendszeres versírást.
Erre a második kötetre egyébként öt-hat év távlatából is büszke vagyok, bár ma már egy kissé szűkösnek találom az érdeklődési körét. Az elsőről pedig azt gondolom, hogy jó dokumentuma egy ügyes tollú, de közel sem biztos ízlésű és önismeretű kamasz szerzői útkeresésének – és mint ilyen dokumentum, esetleg érdekes lehet, de mint szépirodalom, nem igazán. Én legalábbis már nem olvasom újra.
Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?
A második kötetem után még írtam pár Mi, akik… verset az abban megjelent öt darab folytatásaként. Az volt a tervem, hogy meg sem állok belőlük 50+1-ig, amit majd A többség versei címen publikálok – de aztán hamar meguntam magamat, és nem találtam olyan új témát, termékeny konfliktusforrást, mint amilyen a teljesítménykényszer volt az Egy férfi sosem hagyja félbe esetében. Közben egyre jobban kezdett érdekelni a színház, a belső jelenet helyett a valódi jelenet. Tulajdonképpen felszabadító érzés volt felemelni a tekintetemet a saját köldökömről.
Végre nem gondolkodtam folyton a saját költőségemen – micsoda hiú, nevetséges szokás!
Koncepció- és (ön)kontrollmániám lehulltával akkor írtam verset, ha apropója volt, ha valami nagyon foglalkoztatott – mondjuk évi hármat-négyet-ötöt. Történeteket, sorsokat kölcsönöztem innen-onnan, egyre jobban vonzott a talált szöveg koncepciója és általában az „életesség” mint mérce, bizonyára azért is, mert ezidőtájt drámaíró mesterszakra jártam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol erősen hatott rám osztályvezető tanárom, Kárpáti Péter színházi gondolkodása.
Időközben megkaptam a Móricz Zsigmond ösztöndíjat – érdekes, hogy pont ezekben az években. Na, és ennek volt a PIM-ben egy felolvasóestje, utána a szokásos kis sörözéssel, mikor mindenki az új kéziratáról diskurált a másikkal, én pedig úgy felbosszantottam magam, amiért nem tudok felmutatni semmit, hogy hazaérve gondoltam egyet, és reggelig próbálgattam, hogy mi van, ha berakom középre a Honvágy című drámámat, és ilyen meg olyan szervezőelv szerint megpróbálom köré rendezgetni a bő tizenöt kész versemet.
Így kezdett formálódni az új kötet terve, nagyon örülök neki, hogy végre mintegy véletlenül.
Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?
Elszaladt velem a ló (a karakterszámlá-ló) az első két válaszomban, de legalább felelnek erre a kérdésre is.
Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?
Szóval van ez a Honvágy című dráma, a kézirat origója. Ez volt a diplomamunkám Marosvásárhelyen.
Nagyszüleim életéből inspirálódott, akik a második világháborút követő görög polgárháború elől gyerekként menekülve találták magukat Magyarországon – a tervek szerint néhány átmeneti hónapra.
Na, és ebből lett huszon-sok év, mire újra megnyíltak a határok, és dédnagymamám megkapta a vízumot, hogy meglátogassa kisgyerekként elengedett, mostanra felnőtt, családos fiát a világ végén is túl, Székesfehérváron. És egy virágot tartanak a kezükben a nagy találkozáskor, hogy biztosan megismerjék egymást.
Írói-költő pályafutásom legtanulságosabb munkája volt ez – sok-sok beszélgetéssel és kutatással közelebb kerülni a transzgenerációs örökségemhez: a görögségemhez. A magamévá, a magam fikciójává gyúrni. Bár a dráma eredeti verziója 2023-ban már megjelent a Látó folyóiratban, azt hiszem, a következő évben ezzel lesz a legtöbb dolgom: megtalálni a darab könyvbéli formáját. Itt-ott talán kesztyűs kézzel bántam a hőseimmel, elvégre tényleg hőseim ők – mi legyen most ezzel? Csapjak a lovak közé, elég távol vagyok már ahhoz, hogy túllássak a személyes vonatkozásokon? Vagy jegyzeteljem lírai naplóvá, zoomoljak ki transzparensen az unoka íróasztalára? Kis versek legyenek az instrukciók helyén, finom hullámzások, portrék, késleltetések? Még nem tudom pontosan, mi a helyes eljárás – hasonlókkal szeretnék kísérletezni a közeljövőben.
A drámát körülölelő versek nagy részét már megírtam – egy-egy kapcsolódó téma kibontása maradt bennem. Most van kábé huszonnyolc kész (többnyire elég hosszú) szöveg, legyen mondjuk harmincöt a végén. Különben érdekes volt észrevenni, hogy bár kivételesen nem rendeztem őket Excel-táblázatokba egy évvel a megírásuk előtt, így is asszociatív viszonyban állnak egymással. Nahát! Nem is kell újra és újra figyelmeztetnem magam, hogy maradjak a témánál, akkor is van témám?!
A kézirat címadó szövege a Honvágy, a versek pedig nagyrészt olyan problémaköröket bontanak ki, amik eszünkbe jutnak, ha megkérdezik, mire asszociálunk a szóról.
Idegenségtapasztalat. Elszakadás. Egyén és közösség viszonya. Távolság. Átmenetiség. Bérmunka. Nosztalgia. Haza. Otthon. Ilyesmik. Idén év elején felmondtam a korábbi munkahelyemen, és közel két hónapot töltöttem Srí Lankán – ez az út egy csomó dolgot helyre tett bennem, és hosszú idő után költőként is termékeny időszaknak bizonyult. Utazós és turistaversek is lesznek a könyvben.
Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?
Persze, rengeteg jó első kötetet olvastam, mindegyik másért volt jó. Mivel a Mastercard Alkotótárs ösztöndíjnál a férfiak és a nők külön mezőnyben versenyeznek, nagyon örülök, hogy a jelöltek között ott van Harag Anita is, akinek Évszakhoz képest hűvösebb című első novelláskötete az egyik legjobb debütkönyv, amit az elmúlt években olvastam. Emlékeim szerint leginkább azért, mert a szerző hihetetlen figyelemmel és kedéllyel jelenetezi fel a legapróbb konfliktusokat is.
Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?
Nem jut eszembe ilyen, mivel elég ritkán olvasok újra könyvet – jellemzően akkor, ha elsőre is meghatározó élmény volt, vagy pedig praktikus okból, ha kell valamihez.
