Hogyan dolgozható fel a gyász és a veszteség? Mit jelent elfogadni, hogy valami, amit természetesnek vettünk, már soha nem lesz az életünk része? Horváth Florencia Hiátus című debütkötete olyan beszédkényszert jelenít meg, amelyben a hiány és a feldolgozás kéz a kézben jár. A vers egyszerre lesz az emlékezés, a szembenézés és az elszakadás tere. Ezek azonban távolról sem egyszerű, pár szóval leírható tapasztalatokként rajzolódnak ki előttünk, hanem túláradó és árnyalt gondolatfutamokként, amelyek az olvasót is magukkal rántják.

Horváth FLorencia

Hiátus

Kalligram, 2025, 100 oldal.

Megveszem

Horváth Florencia a fiatal kortárs költészet gyakran publikáló alkotója: versei online és print számokban is megjelennek, de emellett irodalomszervezőként is munkálkodik. A Kötetlenül beszélgetéssorozat vezetője, illetve könyv- és színházkritikákat ír, tavaly novemberben pedig a prae.hu főszerkesztő-helyettese lett. Első kötetével most szépíróként is bebiztosítja a helyét az irodalmi palettán.

A könyvet április 5-én mutatják be a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon. 

Horváth Florencia: Hiátus (részlet)

Hagyaték 

Talált kutyát könnyebb szeretni, mondta nagyanyám, és bezárkózott.
Évekkel később ismertem meg a csontvázat, az elolvadt porcokat,
az elhamvadt bőrt. Csak a szem őrizte meg vizeit, akvamarinkék
fényben fuldoklott a padló, nem mertem rálépni.

Anyámat tanították védekezni, a veszettek mégis fellökték,
egy sikátor képe fekszik azóta a falon. A korbácsolás fenyegetése,
a büntetés, amit sosem érdemelt. Mindig volt állat a háznál,
mit szóltak volna, ha nincs faluhelyen.

Futottunk, emlékszem, szakadt az eső, a babakocsit apám
tolta utánunk. Nagyanyám otthon várt, már nem mesélt,
ha megszólalt. Lábat töröltem és megtanított borsót fejteni.

Nem vérrokon 

Az első hét üres napokkal, csendességgel telt, örültem, hogy nem
kell mennem iskolába. Apám tompasága, a saját közönyöm, jajveszékelés
mindenütt és benne én, mint okolható védtelen. Ruhát kellett választani,
telefonálni, a hívások után alig maradtak rokonaim. A hagyaték letétbe
került, csak néhány éve, mikor nagykorú lettem, kaphattam meg, pedig
az elsőáldozásomra már nem volt anyám. Hajamat a szomszéd néni
fésülte, akik körülöttem maradtak, nem vették a kóc csomóit észre. 

Szép nem lett, de sima legalább, jobban mutatott rajta a fehér virágos
hajpánt, mint glória, nehéznek éreztem, szinte szúrt. De előtte még
mindannyian földet dobtunk, készületlenül álltam, fekete kabát nélkül,
nem kislánynak való szín. Rizst ettem savanyúsággal, a hústól féltem,
ember íze lesz. Üvöltött a tévé, a bútorokra kevésbé figyeltünk, lassan
átrendeződtek szobáink szépből praktikussá, a porcelánokat, ünnepi
díszeket a padlásra hordta fel apám. Ha jött valaki, kértük, szóljon
előtte, nem mondtuk el, azért, visszarendezhessük az asztal köré
elpakolt székeink.

Aztán már sosem látogattak, kiderült, a nagycsaládhoz, mivel apám
nem vérrokon, többé nincs közünk. Mégis mit mondhattam volna
a sajnálkozásokra, ha később is csak az öröm miatt szégyelltem magam,
fontosabb, hogy otthon lehetek pár napig, mint a kórházi telefonhívás,
hiszen akkor még csak annyit értettem, ezentúl kiváltságaim vannak. 

Nem meséltem el senkinek a történteket, és haragudtam, ha apám igen,
mégis minden helyzetet, amikor előnyöm származott a hátrányosságból,
kihasználtam. Aztán már nem számítottak a szánakozások, nem éreztem
jobban magam, ha valamit könnyebben értem el. A ház széthullott,
az udvari játszóteret apám lebontotta, eltüzeltük a fát, ami addig
mászóka volt. Nagy vagyok végül is, mondta, bőszen bólogattam, 

csak amikor magára zárta a kazánház ajtaját, töröltem le gyorsan
könnyeimet, azóta sem láthatott sírni, talán most is azt gondolja, szépen
felnőttem. Mégis mit mondhattam volna az idegeneknek, akik arcomat
simogatva suttogták, ha látna most, milyen büszke lenne rám, hisz
apám, aki tényleg az lehetett volna, nem volt sosem. Később amiatt
szégyelltem magam, hogy világot építettem, amiben a lakás tisztaságát,
és szobám rendjét ő is látja, ha beszélek hozzá, még hall.

Az épület annyit öregedett, mint mi, a benne lakók összesen, emlékeim
miatt járok folyton vissza oda, ahogy emlékeim miatt nem tudok többé
hozzáérni puszta kézzel a földhöz. Testem hordozza a súlyt, a hajcsomókat,
torzul valami kényelmetlenné, és már csak azért szégyellem magam, hogy
nem szabadíthatom meg tőle, ahogy az ott történtektől a házat, sárga falai
beragyogják az utcát, akik látják, úgyis csak ezt jegyzik meg.

Kimosni magamból 

Nem akarom, hogy felzavarjon jöttöm zaja, közlekedem
folyton feléd ebben az ormótlan testben, nekem miért nem jár,
ami a tiéd, az az álom. Mindennél jobban vágyom rá, de a vért
nem tudom kimosni magamból, ahogyan neved is örökké elfoglalja
nyugalmam helyét, így sohasem aludni fekszem le. Megtanulom,
milyenek kellene lennem, és nem válok azzá, túl közel van minden
holnap, és túl közel emlékeimből az a délután. Életemben először
vágattuk le a hajam, de vállig érő tincseimről előtte fénykép készült,
így tanultam meg az azóta mindennapivá váló konzerválási rituálét.
Ez a növés akkor teljesítménynek számított, mára rutin, aprómunka,
elvárás, amit a súlyosbító körülmény állít fel, belőled vagyok. Persze,
ami történik, nem én írom, de ha már ennyire közel érzem az időt,
miért ne határozhatnám meg soraimmal, mi történjen. Valójában
semmi közöm a vershez, csak valami bennem legbelül beszél, és
hiába nem én mondom meg, mi legyen benne, végig tudom hazudni,
ahogyan mindig, ezt a strófát. Tartom a hátam önmagamnak, és
megpróbálok lassú léptekkel távolodni tőled, aludj tovább, mostantól
csak arra törekszem, ami előrevisz. Belőled akartam jövőt csinálni,
de a múltat kizsigerelni, tenni meg munkagéppé csak véges szakaszon
lehetséges, úgysem való futószalagra, gyártósorra ez az ösztönös
árvaság. Nem tudom, a végére, mi marad enyém, de jó biztosan tudni,
hogy vége lesz. Bárcsak megszáradhatnék a szélben, ahogy lobognak
újra derékig érő tincseim, bárcsak értené is valaki a szavak elmesélt
történetét. Tulajdonképpen jól van így, ha nem volna ez a fáradozás,
magammal mihez kezdenék. És ha végre lemosom majd a koszt,
a porrétegek alól pedig lesminkelek, akkor is arcomra esik a fény.

Árkádia felé

Úgy történik mindig, ahogy történhet, az akaratot ideje elfelejteni.
Meg kellene találni, hol kezdődik a mitológia, hol vele együtt az emberi élet.
Szeretném látni, mikor döntetett el az enyém, a hogyanját emlékezetem óta
tudom. Tisztelem azokat, akik ismerik a különleges napok erejét, akik tudnak
bánni a varázslattal, akik megértik, milyen a rend, és kitérnek előle, akik
az alvilág mélyére képesek szállni szerelmükért. 

Hőseim, akik próbálják szétfeszíteni saját tehetetlenségüket, és ha
belenyugszanak, nem elfogadják, hanem megválasztják sorsukat.
Egyetlen ellenségük pedig a múlandóság, tengeráramlatok fordulnak
vissza, szekérutak kanyarodnak miatta el, mégis küzdenek vele, végül
belátják, halhatatlanságuk kulcsa ez a nehezen érthető, de mindöröktől
fogva adott nyelv. 

Mennyit beszéltem már az eltévelyedésről, mennyit beszéltem
a folytonos otthontalanságról. Én, aki sohasem voltam képes repülni,
azok után akarok haladni, legalább lábnyomaikba lépni, akik kitaposták
az ösvényt első betűtől a történetig. Nagy vizek hajósait, szigetek
vendégeit követem, szerencsehozó amulettjeim, akik hajlandók
voltak mélybe veszni egy-egy szebb mondatért. 

Nem érdekel a dicsőség lehetősége, csak tudásra szomjazom, az út
tanítására, a cél felfedezésére, elfogadásra a vándorlás évei iránt. Nem
hajt a beérkezés vágya, már csak menni szeretnék, a menetelésben pedig
megnyugodni vágyom. Nekem nincsen egykori palotám, csak azt remélem,
rátalálok arra, ami elégtételt nyújthat. Már nem féltem magam, hagyom,
hogy rendelkezzenek velem az örökös javítások, törlések. 

Mert aki ír, kilép az időből, és nem térhet vissza ugyanúgy a földi órák közé
soha, aki ír, elhagyja a jelent, és az örökkévalóság szitáján morzsolja szét
magát. Ez a széthullás pedig áldott, darabjaim külön-külön keresnek talajt,
ami királyságukká válhat, talajt, ami tulajdonképpen világító, fehér papír. 

Fogalmam sincs, mikor kell megfékezni, fogalmam sincs, abba lehet-e
hagyni mindezt, hiszen pontos kezdetre, első szikrára sem emlékszem,
de talán maga a folyamat az, ami igazán lényeges. 

Olyan nyugodt vagyok, amilyen évek óta sosem, ami változott, alig látható,
de megkezdődött az út, megyek a hontalanság után, Árkádia felé. Addig
tűzzön a Nap, és keserítse meg éjszakáimat a molyok zaja, mert amíg
eszembe jutnak a szavak, nyugodtan alszom.

Fotó: Kalligram / Antal Csenge