Idén már ötödik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. Az idei kiírásra 53 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét ünnepélyes keretek között 2025. szeptember 24-én jelentik be a Katona József Színházban. A Könyves Magazinon mutatjuk be a top 10-et – most K. Varga Bence mesél az alkotófolyamatról. (Biró Zsombor Auréllal itt, Borda Rékával itt, Harag Anitával pedig itt beszélgettünk). 

Hogyan élted meg az első könyved megjelenése előtti és utáni időszakot, melyik volt a nehezebb?

Lényegében egyik időszak sem volt könnyebb a másiknál, csak más okból nehéz a kettő. Az első könyv előtt általában azon aggódtam, elég jól csinálom-e, amit csinálok, sőt, van-e egyáltalán értelme ezt csinálni. Ki fogják-e adni? Mit gondolnak majd róla az emberek? Mit reagál erre az irodalmi élet, már ha reagál egyáltalán?

Irodalom-e ez, amit én csak úgy, eleinte kedvtelésből, aztán valami furcsa bizonyítási vágyból írtam?

A megjelenés után érzett öröm végül is hamar elillant, és helyette csak az elégedetlenség maradt, meg valami idétlen hiányérzet. Sokáig úgy éreztem, minden jó ötletemet kiadtam magamból az első kötetben. Tudtam, hogy szeretnék még írni, de azt is tudtam, hogy ezután valami jobbal, valami komolyabbal, valami nagyobbal kell jelentkeznem, egy összetettebb és minőségében is jelentősen érettebb szöveggel – ez egy elbeszéléskötet után értelemszerűen regényt jelent, de nem éreztem úgy, hogy van bennem ehhez elegendő alapanyag. Sokáig képtelen voltam bármit is írni – csak a kényszert éreztem, a kedvet és az ihletet nem.

Hogyan kezdett el formálódni az új kötet terve, mi adta meg a kezdőlökést?

Eredetileg egy teljesen másik regényt szerettem volna megírni, összesen másfél oldalig el is jutottam, aztán rájöttem, hogy valamiért nem működik, úgyhogy hamar elengedtem, és arra gondoltam, majd megírom, amikor sikerül, ha tíz év múlva, hát akkor csak tíz év múlva. Csakhogy a margós helyezés miatt elvállaltam egy tárcasorozatot a Könyves Magazinnál, hogy valamit mégis csináljak a köztes időben és ne essek ki teljesen az írásból.

Tíz kis tárca – mi baj lehet ebből? Nem sokkal a kezdés előtt aztán ott álltam, és fogalmam sem volt, miről írhatnék.

Szerencsére eszembe jutott a szülővárosomból a régi Húsgyár, meg az a furcsa érzés, ami mindig is elfogott, ha azt a szót hallottam, vágóhíd. Korábban már gondoltam rá, hogy izgalmas irodalmi alapanyag lenne, de nem foglalkoztam vele, hiszen mit tudok én a vágóhídi munkáról? Abban biztos voltam, hogy nem szociográfiát akarok írni. Nem érzem feladatomnak hitelesen ábrázolni ezt a világot, csupán csak ihletforrásnak szerettem volna használni. És ez sikerült is: rábukkantam egy Facebook-oldalra, ahol dokumentumokat és fotókat tesznek közzé a Húsgyár múltjából. Egészen felszínesen, csak néhány órára merültem el benne, de ez is elég volt, hogy megtegye a hatását.

Az egyik régi, rossz minőségű fotó különösen mélyen érintett: egy férfi éppen szöges taglóval csap homlokon egy növendék marhát.

Az este végére már újabb és újabb megmagyarázhatatlan képek villantak be, olyan ötletek, amikről tudtam, hogy képes volnék megírni. Rövidesen előbukkantak a karakterek, a helyszínek, a teljes atmoszféra és érzéshalmaz. Ehhez hozzátettem József Attila egy sorpárját, ami már évek óta belülről nyomasztott – „Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák” –, és már a cím is megvolt. Rövidesen azt is tudtam, hogy ehhez nem lesz elég egy tízrészes tárcasorozat.

Mit hozol magaddal az első köteted írásából, mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit szereztél? Másként áll-e szerinted egy író a második könyvéhez?

Én egészen biztosan máshogy állok hozzá. Bár nagyon szeretem azokat a történeteket, amiket az első kötetben megírtam, ma már többnyire a problémákat látom benne, azt, mit csinálnék másképp. Most elsősorban arra törekszem, hogy az írás során mindvégig sokkal koncentráltabb és fegyelmezettebb maradjak. Hogy ha kell, fogcsikorgatva, akár fejfájásig gyötörve magam, de valamiképpen izzadjam ki magamból a megfelelő mondatokat, és ne elégedjek meg a félmegoldásokkal. Meg akarom haladni önmagam – gondolom, ezért írnak az emberek újabb és újabb könyveket, nem csak egyet. Máskülönben mi értelme?

Mit árulhatsz el a nyertes pályázatodról, munkatervedről?

A regény valamikor a nem túl távoli múltban játszódik, és a Húsgyárban dolgozók különálló, de valamiképpen összefonódó történetét meséli el egy omnipotens elbeszélő, aki nemcsak ismerteti az eseményeket, de hangot ad a karakterek legbenső világának is.

A történet minden fejezetben más-más szereplő szemszögéből bontakozik ki.

Az eddig elkészült fejezetek alapján leginkább a southern gothic, a mágikus realizmus és a tudatregények elemei köszönnek vissza, a narrátor szövegvilágán keresztül elválaszthatatlanul egymásra rétegződik képzelet és valóság, múlt és jövő, belső és külső táj. A regény formavilágát elsősorban William Faulkner művei inspirálták, valószínűleg önkéntelenül is beépítem több megoldását, mert az elmúlt években kis túlzással megállás nélkül olvastam a könyveit. Lenyűgöz a nyelvi ereje, a humora és az emberismerete, de ennél is jobban imponál, mennyire nem félt kockázatot vállalni. Szeretem a dagályosságát, kacskaringós gondolkodását, kaotikusnak tűnő cselekményszövéseit. Ezek a szabálytalanságok egészen biztosan nálam is visszaköszönnek majd.

Volt-e olyan első könyv más szerzőtől, amit nagyon szerettél? Ha igen, miért?

Barnás Ferenctől Az élősködő fontos regény számomra. Időnként előfordul, hogy csak bele-belelapozom, és minden alkalommal találok benne valami csodálatosat. És hogy tegyek egy gesztust a líra – egyúttal egy versenytárs – felé is, Kustos Júlia Hullámtörőjét nagyon érett debütálásnak tartom.

Volt-e olyan szerző, akinek elsőre nem tetszett egy könyve, de adtál neki egy második esélyt, és akkor működött?

Cormac McCarthytól Az út című regényt száz oldal után nagyon dühösen vágtam a sarokba, és el is határoztam, hogy többet nem olvasok tőle semmit. Szerencsére a barátaim lebeszéltek erről, és azóta már túl vagyok a Véres délkörökön, ami igazi remekmű. Eddig tehát egy szörnyű és egy fantasztikus élmény van a mérlegen. A következő az Odakint a sötétség lesz. Meglátjuk.