Egy fiatal művészpár válaszúthoz érkezett: érzik, hogy a kapcsolatuk már nem a régi, de nem tudják, hogyan tovább. Próbálják meg együtt megmenteni a szerelmüket vagy külön keressék a boldogságot? Alma és Théo úgy dönt, elvonulnak a lány családjának franciaországi házába, és addig nem távoznak, amíg el nem döntik, hogy szakítanak vagy együtt maradnak. Eva Pramschüfer német szerző regényében izgalmasan bontakozik ki a pár története, miközben visszaemlékeznek az együtt töltött évekre. Olvass bele!
Eva Pramschüfer: Fehér nyár (részlet)
Prológus
A ház az utolsó az utca végén. Magányosan trónol egy kis dombon, megbújva fenyőfák és a súlyos kovácsoltvas kapu mögött. Hosszú hónapokon át vár, csukott zsalugáterekkel, visszafojtott lélegzettel.
Aztán: kulcs fordul a zárban, ajtó nyílik.
A ház talpakat érez a padlócsempéin, léptek súlyát a kövei közt futó ereiben. Felismeri őt a járásáról, ahogy minden lakóját ismeri a lépteiről.
Jól ismeri őt, hiszen itt tette meg az első bizonytalan lépéseit, a ház tanúja volt, ahogy fürdővizet fröcskölt a kövezetére, fürdőhabból várat épített a kádban. Ahogy lecsúszott a lépcső korlátján, és a nevetésébe beleremegtek a falai. Ahogy csókokat nyomott a zuhanyfülke bepárásodott üvegére, hátrahagyva az ajka lenyomatát. A ház őrizte növekedésének az ajtófélfába karcolt stádiumait is. A lány története a ház története.
De ez most valami más.
A ház érzi a lány tétovázását, ahogy megtorpan a kertre nyíló ajtó küszöbén.
Ő már itt van, suttogja a ház.
Rád vár.
Első nap
Minden ugyanolyan. Minden más. Ami ugyanolyan: az enyhén lefelé lejtő kert a ház mögött, a sötétben kéken fluoreszkáló medence, a klór szaga, a rozmaringbokrok illata.
Ami más: ő maga.
Három hónap telt el, egy kisebbfajta örökkévalóság, amióta Alma legutóbb látta őt. Három hónap alatt meg lehet tanulni alapfokon spanyolul. Három hónap alatt a haj három centimétert nő. Három hónap alatt ki lehet szeretni valakiből.
És most ott áll a medence szélén. Megvilágítják a víz alatti reflektorok, és ahogy a szél borzolja a felszínt, a fodrozódás tükröződik az arcán. A sötétben rágyújt egy cigarettára, és amikor az öngyújtó elé teszi a tenyerét, egy röpke pillanatra olyan, mintha a kezében tartaná a lángot.
Alma szíve ott dobog mindenütt: a fülében, a mellkasában, az ujjai hegyében.
Számtalanszor eltervezte magában, milyen lesz a pillanat, amikor viszontlátja őt. Nagy tervek: rideg lesz, az arca kemény, érezteti a fiúval, milyen volt neki az elmúlt kilencvenegy nap. Most azonban legszívesebben a nyakába ugrana. Legszívesebben odafutna, legszívesebben belé bújna, rákiáltana: hol voltál?!
Öt méter, négy. Minél közelebb ér hozzá, annál élesebben bontakozik ki Théo alakja a sötétségből. Alma már érzi a cigarettafüstöt, ami gomolyogva száll fel, körüllengve az arcát. News Tabac, maga sodorja.
Hát itt áll, az ő embere, akit úgy ismer, mint senki mást.
Mennyi tudást gyűjtött össze róla az évek során! Belátott a fejébe. Pontosan ismeri őt. Nemcsak adott pillanatokban, hanem az ismétlődő mintázatokban is. Tudja, mikor ideges, és mikor izgatott, ha rázza a lábát. Előre tudja, mikor áll majd fel nagyot nyújtózva, hogy teát főzzön magának. Tudja, hogy a teafilterről lógó cérnát a bögre fülére tekeri, és mindig forrón issza a teát, összeszorított szájjal, merde, chaud.
És mihez kezdjen ezzel a sok tudással? Csordultig van vele.
Három méter, kettő.
Théo felemeli a fejét, találkozik a pillantásuk, szemükben kérdés. Sötét haja egészen rövidre van nyírva. Az új frizura keményebbé teszi a vonásait, szögletesebbé az arcát.
– Szia – mondja.
– Szia – mondja Alma.
Pillantása Théo hajára siklik, mire ő végigsimít a fején.
– Tudják a szüleid, hogy itt vagy? – kérdezi végül. Itt vagy, nem itt vagyunk, mintha Alma egyedül volna Franciaországban, Théo meg valahol másutt, nem igazán itt. És mintha fontos lenne, hogy Alma tájékoztassa a szüleit.
– Igen, tudják.
– Oké. Jó, akkor jó. – Théo elfordítja a tekintetét, a vizet bámulja, mintha ott találhatna valami megoldást, beszédtémát, bármit. Felparázslik a cigaretta, ahogy beleszív, majd türelmetlen mozdulattal lepöcköli a végéről a hamut.
– És… szóval… nem kérdezősködtek?
– Megmondtam nekik, hogy semmi kedvem elmagyarázni, mit csinálunk itt – mondja Alma.
– És mit csinálunk?
– Franciaországban vagyunk, mint minden nyáron.
Halvány mosoly Théo ajkán. Alma is elmosolyodik, hiszen mindketten tudják, hogy ez itt nem olyan, mint minden nyáron, de hát mit mondhatnának, ha annyi minden történt, és nem elegendők a szavak?
Alma lehunyja a szemét. Minden egyes centimétert érzékel önmaga és Théo között, a távolságot, a hiányzó ölelés testi gyötrelem. Théo leguggol, lassan elnyomja a cigarettát a földön álló kristály hamutartóban, kiesik a parázs, majd szürke hamuvá lesz.
Van még egy utolsó nyaruk, hogy mindent rendbe hozzanak, nem igaz?
Van még idejük.
Második nap
Alma fejében a kedd fakókék, az október szilvakék, a déli tizenkettő karmazsinvörös. A nyár mindig narancsszínű volt – zümmögő, lassú, az őszibarack meleg héja, amibe belemélyed a foga, a szemhéján áthatoló napsugár. Valaminek a pereme.
Ennek a nyárnak más a színe. Talán fehér, a színek hiánya. Nem a felhők vagy a papír nyugodt, szelíd fehérje, hanem a fényé, amely olyan éles, hogy eltűnnek a napok közötti árnyékok, remegő hőség telepedik mindenre. Fehér, amely elmossa a kontúrokat.
Fehér.
A csempék a falon fehérek. Különböző méretűek, némelyik négyzet alakú, köztük hosszúkás téglalapok. Nyugtalanító mintázat, ritmikus hiba. Egymásba fonódó pasztellszínű virágokat és indákat festettek rájuk.
A mennyezeten finom repedés fut végig, akár egy villámcsapás rajzolata. Alma teljes hosszában kinyújtózik, de így is alig éri el nagylábujjával a fürdőkád túlsó végét.
Alámerülni, elsüllyedni. A víz alá nem tudja követni a világ, igaz? Sajog a lábujja, bizseregnek az ujjai. Buborékokat enged ki a száján, egyiket a másik után. A víz alatt eltorzulva látszik a lába, csípője, karja. Aztán felbukik a felszínre, mohón szívja be a levegőt a tüdejébe.
Amikor tegnap megérkezett, látta Théo sporttáskáját a bejárati ajtó mellett. Benne: pulóver, rövidnadrágok, pólók. És mindegyiken ott az illata, mélyen a szálak közé ivódott.
Lehet féltékeny az ember ruhákra? Közelebb vannak Théóhoz, mint ő.
Agyagot is hozott magával, szürke csomókat műanyag fóliába csomagolva. Meg agyagvágó drótot, fémspatulákat, koszos szivacsokat. A konyhaasztalra tette a szobrászeszközeivel teli szatyrot, belenézett.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha odaát csinálom.
– Miért?
– Akkor nem koszolok össze itt mindent.
Alma elfogadta a kifogást, Théo tehát a kerti kisházban aludt.
Mit csinálhat éppen? Nincs messze, csak a csempéken, a vakolaton, a vastag téglafalakon túl a kert végében. Nyilván a kisszéken ül, sáros létől csöpögő könyökkel, hurkokat húzva az agyagba. Szürke, ami bézs, ami fehér lesz.
Théo még soha nem aludt a kisházban. Minden nyáron Alma keskeny ágyában bújtak össze szorosan, Théo nyugodt szuszogása Alma nyakában, ha álmában megfordult, ő vele fordult; két csukott szemű táncos, akik betéve tudták a koreográfiát.
Alma átöleli a térdét, olyan erővel szorítja a homlokához, hogy érzi a koponyája csontjait, és ezüstös minták táncolnak a szemhéja mögött. Forrók a könnyek az arcán. Lecsordulnak, a vízbe csöpögnek.
Egész életében azért dicsérték, hogy soha nem sírt. Nem sírt kisgyerekként, amikor megbotlott és úgy beverte az állát az asztal sarkába, hogy vérzett. Nem sírt, amikor az osztálya színielőadásában ő volt az egyetlen, aki egyetlen sor szöveget sem kapott. Nem sírt tinédzserként, amikor a fiúk azt mondták rá, lapos, mint a deszka.
Összeráncosodott ujjaival kihúzza a dugót, nézi, ahogy a víz örvénylik körülötte, köröket vet, majd eltűnik a lefolyóban. A térde mint két hegycsúcs emelkedik ki a vízből, majd lassan láthatóvá válik az egész teste.
Amikor kilép a fürdőkádból, hűvös és csúszós a talpa alatt a padlócsempe. Nem törölközik meg. Vizes nyomokat hagy végig a fürdőszobán, a folyosón, a szobájában. Gyors mozdulattal kitárja az ablak két szárnyát, meztelenül leül az ágyára. A hajából lassan csöpög a víz, végigfut a hátán, csigolyáról csigolyára, libabőrt hagy maga után, majd sötét foltokat a paplanon.
Előveszi a noteszát, fellapozza az első oldalt, írni kezd:
Pró:
– Mindenki másnál jobban megért.
– Látott bennem valamit, mielőtt én magam megláttam volna.
– Jószívű, vicces, okos.
– Életem legjobb szexe.
– Már négy évet áldoztam a kapcsolatra.
– Talán senki sem tud szeretni rajta kívül.
Kontra:
– Soha nem voltam igazán szabad a húszas éveimben.
– Félek, hogy megbántanak.
– Közös jövő hogyan?
– De hogyan lehet jövő nélküle?
Összetekeri a haját a tarkóján, mikor elengedi, szétbomlanak a tincsek, és visszahullanak a hátára. Becsukja a noteszt, az éjjeliszekrény fiókjába teszi, becsukja az ablakot.
Festeni fog. Végül is nyár van, és hónapok óta nem fogott ecsetet a kezébe. Művész egyáltalán, ha nem fest? Nem azt kellene éreznie, mintha kitépték volna az egyik bordáját?
Meddig van még ideje hosszú reggelekre és végtelen délutánokra? Huszonhatnak lenni valahogy olyannak érződik, mint az augusztus, az augusztus pedig olyannak érződik, mint egy vasárnap délután – a szabadság futó érzése, mielőtt tovatűnne.
Még tizenkét vagy tizenhárom nyár, aztán kifut az időből, hogy gyereket szüljön – de akar egyáltalán szülni, egyáltalán tudja ezt bárki is igazán?
Még tizenkét vagy tizenhárom nyár, ez úgy nyolcszáz nyári nap, nyolcszáz nap, amikor a hőmérséklet huszonöt fok fölé kúszik, amikor semmi komoly kötelezettsége nincs. A szám olyan alacsonynak tűnik, hogy attól fél, figyelmetlenségből esetleg elvesztegetheti ezeket a napokat.
Minden júliusban és augusztusban, miközben még a nyárban él, az emlékezés lencséjén át tekint a nyárra: ahogy valamiféle tengerben lebukik egy hullám alá vagy valamiféle tisztáson hever és cigarettát sodor, ahogy egy jégkockával teli kólás poharat szorít a homlokához. És aztán azt gondolja: ha az élete egy felnövéstörténet-film volna, akkor nem éppen ez a nyár lenne a nyitókép – akkor itt már rég a stáblista futna.
Az ablak előtt elsuhan egy alak a kertben. Théo szürke tréningnadrágban, fekete pólóban. Ma épp csak összefutottak egy pillanatra.
– Kösz, hogy bevásároltál – mondta Théo.
– Szívesen – felelte Alma.
Théo úgy lépked a kertben, mint egy szarka, figyel, szárnyak megfeszítve, bármikor készen arra, hogy elrepüljön.
Alma jól ismeri ezt a pillantást. Ismeri az erdőkben vagy városokban tett sétáikról, amikor várnia kellett, mert Théo meglátott valamit. A legabszurdabb dolgok keltették fel a figyelmét: egy letört ág, egy kukából kilógó, furcsa formájú kartonpapír, egy spárgával átkötött, összenyomott matrac, amit valaki kitett a ház elé. Mi történik, ha megszállja az ihlet?
Théo belelép az egyik virágágyásba, pont Alma ablaka alatt, és térdre ereszkedik. Mintha keresne valamit a földben. Látszik a tarkója, tüskésre nyírt haja alatt áttetszik fehér fejbőre, amit még nem ért a nap.
Azt mondják, a haj megőrzi az emlékeket.
Erre gondolt vajon, amikor leborotválta?
Egyfajta szabadulás?
Tőle?
Théo feláll, valamit tart a kezében, azt nézegeti, innen fentről Alma nem látja, mi az. Ide-oda forgatja, végigsimítja a hüvelykujjával.
Mi lesz, ha szakítanak? Mi van, ha csak egy embert szerethetünk igazán az életünk során?
Lehet, hogy ő már teljesen kiürült, miután mindent odaadott Théónak, és mindenki, aki utána jön, csak egy üres tokba bámul majd. Azon töpreng, hogy ez szerelem-e, vagy csak félelem.
Sikerülnie kell. Sikerülnie kell, sikerülnie kell. Ha folyton mondogatja magának, talán kényszerítheti a szavakat, hogy igazzá váljanak. Egyetlen emberre áldozta a húszas éveit csupán azért, hogy rájöjjön, mégsem volt elegendő. Nem fogja hagyni, hogy mindez kárba vesszen.
Fotó: © Eileen Jordan / Rowohlt.de
