Palya Bea ezt írta fülszövegként a Ribizliálomhoz: "Könyvet írok, magamról-könyvet, akárkiről-könyvet, elemzős könyvet, sztorizós könyvet, szuper könyvet, kibaszott könyvet, vicces könyvet, felemelő könyvet. Belekezdtem, bátor vagyok - mégis inkább elszaladok. Kincseim vannak, megírom őket - kihajítom a számítógépet. Láthatóvá válok, lehetnék akárki - de lehet, hogy senki sem lesz rá kíváncsi. De, hátha összekacsintunk mégis, ja, te is, hát persze, én is. Gyógyír a magányra ez a cinkosság. Sokszor emlékeztetnek a sikeres élet, a sikeres énekesi pálya jól bevált receptjére, pedig szerintem ezerféle elkészítési mód lehetséges. Öröm megmutatni: én így főzök. Emlékeztetnek arra is, fiatal vagy te még ahhoz, hogy memoárt írj. Nem is vagyok én öregedő díva, aki végre megmutatja a látható mögötti láthatatlant, és hajlott hátú bölcs sem, aki a halál kapujából még egyszer visszatekint. Igen, én fiatal vagyok, nem akarok másnak látszani, nem akarok semminek se látszani. Csak játszani. Fiatalos kedvemben új játék után nyúlok - eddig hangokkal gyurmáztam, most meg szavakkal is újragyúrom magam."
Palya bea: Ribizliálom (Részlet)
A szalonna, a szegedi boszorkány és Madonna
Abrakadabra, ákombákom, parafitty! Ezt a varázsigét találtam ki a táncházban a gyerekeknek. Mesét játszottunk. Ellopta a boszorkány a rózsámat, ők segítettek megtalálni. Hegyen kaptattunk, völgybe szaladtunk, fakó lovat etettünk parázzsal, táltos paripa lett belőle, az repített föl az égbe, Tündérországba, Pokol kapujába, a gonosz banya házába. Sebesebben szálltunk, mint a szél, sebesebben, mint a gondolat. A meséhez mennyi minden kell… a gyerekekkel odavarázsoljuk: közös képzeletünk tájai, szereplői hirtelen kirajzolódnak a semmiből. Vonalakat húzunk a mutatóujjunkkal, sok kis kezecske lendül a magasba, abrakadabra, ez a függőleges nyolcas, ákombákom, ez a fektetett, óriáshasú nyolcas, a parafittyre meg mind a tíz ujjunkat széttárjuk hirtelen, mintha a varázsige erejét a levegőbe spriccelnénk bele. A fittyet jól megnyomjuk, fittttttttty, tyatyognak az apró szájpadlások, előbújik a világ, amit szeretnénk.
A francba, miért hányok én itt fittyet a gyerekkoromra, miért akarom, hogy az a világ itt teremjen most? Annyi interjúban elmondtam már, Beja-kis-faluja-Bag-ról jöttem, énekeltem, táncoltam, babáztam, kapáltam, kerestem, találtam. Ez izgatna most a legkevésbé, ugyanezt megírni, vagy control c, control v-vel a régi interjúkból összeollózni valamit a korai éveimről, anélkül hogy újat tanulnék belőle.
Valamiért mégis nyomom a ty-ket, tárom szét a tíz ujjamat, rászórom a varázslatot a billentyűkre, gyerünk, meséljetek nekem most másképp.
A gyerekkori tág időben, végtelen térben, anyura és apura való nézésemben ott van a későbbi életem.
Az összes későbbi történetem szerkezete van abba belekódolva. Ott az összes tiltás, az összes engedély, az összes ajtó és az összes kulcs.
Na, ezeket akarom én nyitogatni. Sőt talán így arra is rájövök, hogy sokkal több ajtó van, mint amennyiről eddig álmodtam.
Álom, álom, kitalálom, magamat itt kitálalom, s aztán újra kitalálom. Még jobbra, még szebbre, gyere, Beja, ligetre.
Abrakadabra, ákombákom, parafittty!
Mondom, parafitty!
Na, még egyszer.
Parafittty.
Naaaaa!
Parafitttttyő Bruhuhuhuhuhuhuuuuuuoooáááá.
Egy Hang valahonnan:
− Na, most meg mit bőgsz?
Én:
− Nem működik a varázsige.
A Hang:
− Jaj, kis butám, hát akkor próbáld még egyszer, több beleéléssel! Koncentrálj!
Én:
− Jó, próbálom, hüpp-hüpp. Csak kicsit féltem, mi lesz, ha az egész kiskorom egyszerre jön elő, összekavarodnának a hangulatok, a történetek.
A Hang:
− Ne félj semmit! Csak varázsolj, aztán majd látod!
Én:
− Jó, akkor nem félek. Aaaabrakaadabraaaa, ááákombááákom, paa-raaaaa-fitttttttttttty!!!
Ssssshhhhhhhhhh….
Egy kis Galga-menti faluban születem, ezelőtt ugye harminc ével. Aranyos kislány voltam, vidáman tekintetem az életbe, úgy, mint amikor a Mókus őrs akadályversenyre indult a bagi erdőbe, dupla-örömmel, eggy, mer aznap nincs suli, kettő mer mijen feladatok lesznek. És útközbe még énekeltünk is! Mint a mókus fen a fán… ugye, ugye, ezt szeretük énekelni a fák közt masírozva, legalábis én ezt, és én voltam a nótafa meg az őrsvezető is egybe.
Ez a vidámságom és a dolgokért való elszántságom othon is megmutatkozott. Eccer látam a tévébe, hogy a kutyeceket – én csak így hívom a kutyát − valami iskolába járattyák. Na, erre mondom a kutyámnak, Csibi, gyere, adok neked leckét. Fogtam magam, bementem a kamrába, levágtam eggy jó darabot a füstölt szalonnából, és elkesztem vele vékony, de határozot csíkot húzni a gangra. Aztán el a tyúkól előt, a malacólnál továb, és végül az ólak melleti budi ajtaja előt rejtettem el a szalonadarabkát. Aztán mutatom Csibinek a nyomot, kövezsd, kiskutyám, kövezsd. A szag teccett neki, de mivel csélcsap, hebrencs kölyök volt és nagyon örült hogy végre nincs pórázon, ezér inkáb kifutot az előkertbe és letaposta meg lehugyozta a rózsabokrokat. Én viszahívtam erővel, kiskutyám, a fene a pofádat, hát tanulunk, és még jutalmad is lessz érte! Nem sikerült a lecke, nagymamám elvert a rózsák miat, meg addigra anyukám is hazaért a piros Ladával, és kiabált,
„fiam, az isten basszon mán mög, hát mire pazarolod a szalonnát!”
A Hang:
− Khm, khümm, ez meg milyen történet?
Én:
− Jaj, most látom, ezt a Lapay Tündike írta, bocsánat, bocsááánat! Ő nagyon jó barátnőm, imádom, és sok mindenben hasonlít rám, de nekem ennél sokkal jobb a hejesírásom. A helyesírásom. Meg a kiadóm is mondta, Tündikét még rejtsem el, de úgy látszik, a tripla varázsige a számítógépem dugi dokumentumait is kinyitogatta. De már be is zártam! Hihihi… Újra mondom, parafitty!
Ssssshhhhhhhhhh… zuáááh…
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt is, meg nem is volt,
Álom is volt, igaz is volt,
Ez a mese Bejáról szólt.
Bejácska karcsú,
Fejér nyaka hattyú,
Arca kerek alma, piros,
Haja hosszú, termete is csinos.
Kiskertjében sétálgatott,
Virágoknak dudorászott…
A Hang:
− Khm, khümm, azt mondtad, nem lesz csak úgy control c, control v… Ezt a kis versikét az Álom-álom kitalálom előadás elejéhez írtad, csak ott a főszereplő nevével mondod. A mesét és a lemezt ismerem, tudom, ellopja boszorkány a rózsát stb. Figyelek ám.
Én:
− Nem én voltam, a varázsige! Hihihi… Nade, igazad van, varázsolok mást inkább. Parafitty, három pont nullás változat, fiiiittty!
Ssssshhhhhh….. szjiúúúúúúhhhhh…
Már kicsinek is az a fajta lányka voltam, aki folyton csak énekelt meg táncolt, azt szerette, ha pörgetheti a szoknyáját, szól a zene, süt a nap, mehet táncpróbára. Vidám és őszinte lény voltam, sokszor fordultam kifelé, imádtam, ha imádnak. Ugyanakkor szerettem egyedül is időzni a kertvégi ribizlibokrok alatt, ott volt az én kis rejtekhelyem. Alig győztem kivárni, mikor pirosodnak be a fürtök, de hát én ugye nem várni születtem erre a világra, néha a még kemény, félig savanyú bogyókkal is teletömtem magam. Ha sütött a nap, rajzoltam a homokba, néha olyan forró volt, megégette az ujjam, ha meg esett az eső, és nedves lett a homok, akkor szobrokat csináltam belőle, azonnal szét is mállottak a tenyeremben. Bennem volt a kettősség: szenvedélyesen belevetni magam az életbe, megmutatni magam, le ne maradjak egy pillanatról sem, de szerettem elvonulni is, hisz annyira nagy lángon égtem, el kellett bújni néha.
Az éneklés tökéletes megoldása volt ennek a kettősségnek, a hangom egyszerre zeng kint és bent. Könnyekig hatódtam az Ezek a szép szász leányok széki népdalon, vagy az Én felkelék jó regvel hajnalba moldvai imádságon.
Azt éreztem, ha jön a hang a torkomból és zene lesz belőle, akkor nem félek, akkor jól van minden.
A szüleim is énekeltek néha, anyukám nagyon szerette a magyar nótát. Máig mondogatja, az ebéd nekem csak a magyar nótával teljes. Minden családban vannak színházszerű, évkerék-ciklikussággal ismétlődő etűdök. Nálunk az egyik ilyen pont a magyar nótához kötődött.
Minden húsvétkor járt a Pikács Zsiga bandája házról házra muzsikálni. Na, anyukám áll a fazék fölött, kavargatja az ételt, kiabálnak kintről, ugat a kutya. Szégyenlősen, de mégis izgatottan apuhoz fordul, olyan csilingelő-dallamosra formálva a hangját: Te, Lajos, itt vannak a cigányok, beengedjük őket? Kis szünet. Ne, ugye? De akkor mán mi a tesómmal kuncogtunk a kisszobában, mert tudtuk, hogyan folytatódik a dolog. Csak kiabálnak, zörgetik a kaput, most mit csináljunk, Lajos? Na jó, még idén beengedjük őket, Lajos, de mán jövőre nem. Mész, oszt kinyitod a kaput? Az Isten áldja meg magát, drága Emmuska, kezitcsókolom. Az egész családnak kellemes húsvéti ünnepeket! Egészségetekre! Ürülnek a pálinkáspoharak, apám újra tölt. Lajoskám, hát akkor engedd meg, tisztelettel, hogy elhúzzuk a nótátokat.
Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány
Pedig annyi, mint a réten a fűszál
Engemet is megrontott egy boszorkány
Mégpedig egy kökényszemű barna lány
Szüleim énekelték a nótát, ragyogósak voltak. Anyám szép, apám büszke. Anyám szépsége: ahogy ringatta magát a gangon ide-oda, hajtotta a fekete kontyos fejét a dalolástól játékosan. Apám büszkesége: ahogy nagy, széles mozdulattal a piros százast a Zsiga vonójába tűzi, s ő, Palya Lajos átöleli a szegedi boszorkány Sztáncs Emília, az én édesanyám karcsú derekát. Zsiga szája fülig ér, az Isten áldja meg az egész családot, még egyszer kellemes ünnepeket! Mi meg a tesómmal a kisszoba ablakából figyeltük az előadást, és kicsit könnyeztünk, mert pontosan éreztük, hogy most a fényes húsvéti délelőttön nemcsak boszorkányok, de angyalok is szálldosnak, mert olyan vidámnak és felhőtlennek ritkán láttuk őket.
