Allen Levi Theo ajándékai című könyvszenzációja először magánkiadásban jelent meg, de egy év alatt több mint hárommillió példányt adtak el belőle, és több mint negyven országba elkeltek a kiadási jogok. A történet középpontjában egy furcsa öregúr áll, Theo, aki egy nap feltűnik Goldenben, egy georgiai kisvárosba, hogy miért, az rejtély. Visszatérő vendég lesz egy kedves kávézóban, ahol a falat a település lakóiról készült rajzok díszítik. A férfi úgy dönt, mindegyiket megvásárolja, és egyenként felkeresi a rajtuk szereplő embereket, hogy megismerje a történetüket. Mondani sem kell, megrázó és felemelő emberi sorsok tárulnak fel az olvasó előtt.
Allen Levi: Theo ajándékai (részlet)
Bent Theo mélyen beszívta a kávéillatot, és körülnézett.
A kávézó vonzerejének bizonyságaként különböző korú, etnikumú és öltözetű embereket látott; némelyek egyedül voltak, mások kis csoportokban álltak vagy ültek.
Egy fiatalember, a hátán csellóval, a kezében kávéval, időnként suttogva elnézést kérve, ügyesen navigált az asztalok és a belépő vendégek között. Amikor tekintete összeakadt Theóéval, mosolyogva biccentett, és odaköszönt neki. A nagyvárosokban, ahol Theo élete nagy részét töltötte, az ilyesmi szokatlan, sőt egyenesen gyanús volt, de ő egy bólintással, mosolyogva viszonozta a gesztust, majd beállt a rövid sor végére, hogy rendeljen.
Gyanította, hogy talán törzsvendég lesz itt, és megérzése beigazolódott a Goldenben töltött egy év alatt.
Bárcsak a kávé is olyan nagyszerű lenne, mint a hangulat, gondolta.
Nem bízott benne, hogy így lesz.
Európában hozzászokott az erős kávékhoz – Lisszabonban az abatanadóhoz és a café pingadóhoz, Madridban a café con lechéhez, Bolognában az espressóhoz, Marseille-ben a café noisette-hez. Az amerikai kávézókban gyakran érte csalódás, még New Yorkban is, ahol minden kiváló kávéra legalább fél tucat pocsék jutott. Állítólag igen szigorú elvárásai voltak.
Köszönt a pult mögött álló baristának, kért egy presszókávét, és miután megkapta, egy közeli fotelba telepedett le vele.
A kávé nagyon finom volt. Ez meglepte, és helyeslőleg bólogatva nyelte le az első kortyot.
Érdeklődése ezután a környezete felé fordult: figyelte a vendégek arcát, hangját, köszönését és gesztusait; a jó kedélyű barista gondos munkáját; az asztaloknál folyó beszélgetéseket. Hamarosan azonban pillantása a falakon kiállított műalkotásokra vándorolt, és attól kezdve nem is foglalkozott mással.
A bal, a jobb és a hátsó falon portrék lógtak, összesen kilencvenkét ceruzarajz fehér papíron, háromféle méretű, fekete keretben, nyilvánvalóan egyetlen művész munkái. Mintha csak a kávézó jelenlegi vendégkörét képviselték volna; az egymás mellett, alatt és fölött lógó portrékon a figurák életkora, bőrszíne és kedélye átfogó képet adott az emberi sokszínűségről.
Theo távolról is érzékelte a részletek gazdagságát és aprólékos kidolgozottságát. A rajzok élethűek voltak, amitől az a benyomása támadhatott a szemlélőnek, hogy a modellek a Kehely vendégei, képük nem pusztán a falat díszíti.
Az öregúr képzelete meglódult: a kilencvenkét keretet egy-egy ablaknak látta. A portré modellje pedig kint áll az utcán, onnan néz befelé, a vendégeket mustrálja. Éjszaka, amikor a kávézó zárva van, a modellek kilépnek a keretből, bejönnek az üzletbe, körbejárnak, megbeszélik, kivel mi történt aznap, aztán nyitásra ki-ki visszatér a maga keretébe.
Elmosolyodott a színes, bár nevetséges ötleten. Gyakran támadtak efféle gondolatai, a fantáziája egy költőével vetekedett. A pillantása és gondolkodása azonban műértőre vallott. Sok minden fel tudta kelteni az érdeklődését, de teljes szívvel-lélekkel csupán néhány dologgal foglalkozott. A portrék ilyenek voltak.
És bár a legszívesebben azonnal, egyenként és alaposan megvizsgálta volna mind a kilencvenkét rajzot, eldöntötte, hogy kivárja az alkalmasabb pillanatot, amikor a kávézóban kevesebb a vendég.
Így hát apró kortyokban itta a kávéját. Másképpen fogyasztani tiszteletlenség, sőt a barista alkotásának megszentségtelenítése lett volna. Miután az utolsó cseppet is felhörpintette, fejébe nyomta a sapkáját, és jobbra-balra tekintgetve komótosan kisétált az üzletből, és visszatért a szállodába.
Ebéd után szundított egyet, aztán lement a folyóhoz, a kövezett sétányon elballagott egy darabon észak felé, arcát a napnak fordítva üldögélt egy negyedórácskát, végül visszatért a kávézóba. Néhány asztalnál egyetemisták ücsörögtek, őket leszámítva azonban üres volt a bolt.
Nem állt sor a pultnál, amikor odalépett, hogy rendeljen.
– Isten hozta – köszöntötte a barista. – Ma már másodszor.
Theo elismeréssel nyugtázta, hogy a barista emlékezett rá, ami nem kis teljesítménynek számított, hiszen maga is látta, hány vendég fordult meg aznap csúcsidőben a kávézóban.
– Kedves barátom, ma reggel remek volt a presszókávéja. Köszönöm. Tökéletesen je ne sais quoi. A ráadásért jöttem.
A barista, aki fiatalabb volt Theónál, elnevette magát. A Kehelyben ritkán hallott francia szót. – Köszönöm, uram. Igyekszem, hogy a következő még jobb legyen. Ha nem sikerül, kérem, szóljon. Shepnek hívnak. Ön pedig…?
Kezet nyújtott a pult fölött. Az öregúr mindkét kezével megfogta.
– A barátaim Theónak szólítanak. Örülök, hogy megismerhettem.
Shep felfigyelt az akcentusára és a precíz kiejtésére.
– Én is. Mi szél hozta Goldenbe?
– Üzleti ügyben érkeztem. De jelenleg leginkább ezek a portrék érdekelnek – intett Theo a falak felé. – Már reggel észrevettem, és most visszajöttem, hogy tüzetesebben megnézhessem őket. Mesélne róluk?
Időközben négy nő lépett be a kávézóba, és beálltak Theo mögé.
– Örömmel, Mr. Theo, amint lesz egy kis időm. Addig is adok egy kis olvasnivalót, talán néhány kérdésére megtalálja benne a választ. És kérem, meséljen majd magáról is, amikor lesz egy percünk.
Azzal Theo kezébe nyomott egy helyi magazint, a The Gold Standardet. A címlap a kávézó belsejét ábrázolta, a halszemoptikával készült fotón mindhárom – a bal, a jobb és a hátsó – fal látszott, a portrék nagy részével. A kép közepén egy sovány, őszülő férfi társaságában Shep pózolt farmerban, pólóban és tweedzakóban. Alattuk felirat hirdette: „A Kehely művészete”.
Újabb vendégek tértek be az üzletbe. Amíg Shep elkészítette az italukat, Theo újra végigolvasta a cikket, majd felállt a székéről, és a helyiség túlsó része felé indult.
A hátsó falon tizenkét portré függött, háromszor négyes, rendezett sorokban. Mindegyiken a modell feje és válla látszott.
Theo elővett a zsebéből egy drótkeretes szemüveget, az orrára illesztette, kezét összekulcsolta a háta mögött, és egy méter távolságból tanulmányozni kezdte a rajzokat. Az egyik pillanatban lehajtotta a fejét, hogy elnézhessen az orra hegyén ülő szemüvege fölött, a következőben hátrabillentette, hogy azon keresztül vizsgálhassa meg az adott képet. A Louvre művészettörténésze sem szentelhetett volna elmélyültebb figyelmet a nagy múzeum remekműveinek, nem nyűgözhették volna le jobban, mint az öregurat a Kehelyben látható portrék.
Közelebb lépett, és már karnyújtásnyira állt a faltól, hogy a legapróbb ceruzavonásokat is láthassa. Teljesen megfeledkezett az időről és a körülötte lévő világról.
Amikor Shep lefőzte a kávékat, észrevette Theót a helyiség végében, de inkább nem zavarta. Örült, hogy az öregurat ennyire lenyűgözik a képek, ugyanakkor kíváncsi volt, mi állhat e rendkívüli érdeklődés hátterében.
Theót már kisfiúként elvarázsolták a finom vonalak és a kidolgozott részletek.
Gyermekkora nagy részében nagyítóval vizsgált madártollakat, faleveleket és rovarokat az otthona melletti szőlőben. Lebilincselte egy pókháló, egy szitakötő szárnya, egy gomba kalapjának redőzete. Bélyeget is gyűjtött, és egyik ámulatból a másikba esett, amikor először látta Leonardo da Vinci rajzait és vázlatait. Idővel rászokott, hogy az egyik tanárától ajándékba kapott nagyítót a zsebében hordja, így megvizsgálhassa az apró tárgyak szabad szemmel nem látható részleteit. Egy magafajta ember számára a Kehely portréi a bőség zavarát jelentették; igazi kincsesbányával, vizuális lakomával értek fel.
Mindegyik előtt meghajolt, és szinte megbabonázva térdet hajtott.
Visszament a helyiség elülső részébe, és ott folytatta a szemlélődést. Azokat a képeket is végignézte, amelyek a falhoz tolt egyik asztal fölött lógtak. Elnézést kért ugyan az asztálnál ülő vendégektől, de máskülönben nem zavartatta magát.
Számára minden arc egy hangulatot, egy feltárandó történetet jelentett.
Miért aggódik ennyire az a férfi?
Miért ilyen szemérmes az a fiatal nő?
Hogyan lehetne leírni ennek a gyermeknek az arckifejezését?
És hogy a csudában ábrázolja ezeket a művész ilyen meggyőzően mindegyik képen?
Nagyon sok portré eladó volt – Theo egyre kevésbé értette, miért. Szinte nyugtalanította ez a kérdés. Döbbenten nézte az árukat. Ez csak 125 dollár? Csak 200? Ennél sokkal többet érnek. Vajon miért nem talált még gazdára kilencvenkét ilyen minőségű kép ilyen áron?
Elidőzött egy mosolytalan, fiatal nőt ábrázoló rajznál. A finom vonású arcból a tekintet egyenesen Theóra szegeződött. Az öregúr kísértetiesen ismerősnek találta. Lehetséges volna…?
Pillantása a fiatal nőtől jobbra lévő képre vándorolt, amely egy fiatalemberről készült. A férfi a képen kívül nézett valamit. Mi látszik abban a nyugtalan szempárban? Félelem? Gyanakvás? Megvetés? Bármi volt is az, a férfit szemlátomást feszélyezte a kamera. Meleg sapkát viselt, gallérját pedig feltűrte, ami hideg időre utalt.
Theo már majdnem egy órája tanulmányozta a portrékat, amikor Shep végül odalépett hozzá.
– Nem akármilyenek, ugye?
Shep egy konyharuhába törülgette ujjait. A Theo előtt lévő kép, az ideges tekintetű fiatalember portréja felé biccentett.
– Megjárta a hadak útját. A kislányát súlyos autóbaleset érte, az anyja meg is halt. Ez a fiú nem gyakran jár ide, de ha jön, egy rövid kávét kér, tejszínnel. Azt hiszem, azt sem tudja, hogy van kint róla egy kép a falon.
Theo bólintott, és Shep felé fordult.
– Mindenkiről tudja, kicsoda?
– A többségüket valamennyire ismerem. Néhányukat elég jól. Van, akit egyáltalán nem. A festő általában apró betűkkel felírja a nevüket a kép hátuljára, hogy tudjam, kit ábrázol, ha kellene. De Mr. Theo, mielőtt róluk beszélnénk, meséljen inkább magáról. Azt mondta, először jár a városban. Mi szél hozta ide? Hova valósi?
Theo megálljt intett a kérdések áradatának, és rövidre fogta a választ.
– Sok helyen megfordultam. Portugália északi részén születtem, ott is nőttem fel, de már hosszú évek óta New Yorkban élek. Megtartottam az ottani lakásomat, de most Golden az otthonom. Üzleti ügyben jöttem. Még csak egy napja vagyok itt, de a városuk máris nagyon a szívembe lopta magát. És, Mr. Shep, az ön üzlete különösen tetszik.
Shep nem ezt az udvariasan semmitmondó választ várta, de nem kérdezősködött tovább. Idővel talán többet is megtud az öregúrról.
– Kérem, szólítson Shepnek. Így hívnak a barátaim. Ne miszterezzen.
– Köszönöm. Én pedig Theo vagyok. Ha már a neveknél tartunk: miért éppen Kehely?
Most Shepen volt a sor, hogy kitérő választ adjon.
– Mert jól hangzik. Egyszer majd hosszabban is mesélek róla. Elolvasta a képekről szóló cikket?
Theo bólintott.
– Igen, köszönöm. Nagyon érdekes. – Visszaadta a magazint. – Mr. Shep… bocsánat, Shep… egy dolgot nem értek. Miért nem veszik meg a portrékat?
Shep elfintorodott, majd jobbra-balra ingatta a fejét, miközben a megfelelő választ fogalmazta magában.
– Ez számomra is rejtély, Theo. Tudom, hogy Asher így sem unatkozik, és valószínűleg nincs szüksége több megrendelésre, de reméltem, hogy ez hoz neki valamit a konyhára. Egyelőre nem így alakult. Talán később. Tavaly karácsony előtt jó pár rajz elkelt, de még várok az igazi áttörésre. Hinni akarok benne, hogy egyszer rájönnek az emberek, milyen értékesek ezek a képek. Asher megrajzolta Addie – a feleségem, Addelyn – portréját is; az az egyik legféltettebb kincsem. Ha egyszer kigyulladna a házunk, az elsők között menteném ki. – Tétovázott egy kicsit. – Örülünk, hogy itt vannak a képek, de még jobban örülnénk, ha jönne valaki, és mindet megvenné.
Theo szeme kissé elkerekedett. A kezét a szájához emelte, hüvelykujjával megtámasztotta az állát, és mutatóujjával az ajkát ütögette.
Shep a pult felé pillantott. Egy vendég várta, hogy rendelhessen.
– Theo, vissza kell mennem, vár a munka. Köszönöm, hogy benézett. Tudja, ha törzsvendég lesz nálunk, jó esélye van rá, hogy egyszer maga is felkerül a falra. Isten hozta Goldenben. Egyébként milyen volt a kávé?
– Kiváló. Exceptionnelle! Maravilhoso! – mosolygott Theo. Halkan tapsolt néhányat, majd megveregette Shep karját. Kilépett az üzletből, átvágott az úttesten az úttest két sávját elválasztó sétányra, és a szökőkút közelében leült egy padra.
A gazdára váró portrék jártak az eszében.
Hogy hány otthonnak díszére válhatnának, hány életet gazdagíthatnának.
Hogy milyen nagy motivációt jelentene a művésznek.
Körvonalazódni kezdett benne egy ötlet.
Nyitókép: allenlevi.com
