Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok (részlet)
Ez a könyv a gyerekekről szól. Olyan gyerekekről, akiknek elváltak a szülei. Akik elsősorban mégis gyerekek, és csak másodsorban „elvált szülők gyerekei”. Olyan gyerekekről, akik megélték a szüleikkel azt a nehéz utat, ami a válásáig vezetett, de akiknek továbbra is szükségük van mindkét szülőjükre. Olyan gyerekekről, akik végigcsinálták a szüleik közötti egyezkedést, akik alkalmazkodtak, tiltakoztak, belenyugodtak, lázadtak, elfogadtak, és akik ezzel kapcsolatos bölcsességüket és tapasztalatukat megosztották velem. A könyv írásakor tíz olyan 9 és 18 év közötti gyerekkel beszélgettem, akiknek a szülei elváltak. A gyerekek őszintén meséltek arról, hogyan élték meg az anyjuk és apjuk közötti feszültséget, a veszekedéseket, a házasság megromlását vagy éppen azt a csendes érdektelenséget, ami belengte a szülők kapcsolatát. Meséltek a szüleikkel kialakult újfajta kapcsolatukról, a különköltözés pozitív és negatív következményeiről, illetve hogy évekkel később hogyan látják mindazt, amin keresztülmentek.
De nem csak róluk, a gyerekekről szól a könyv, hanem azokról a szülőkről is, akik elváltak. Akik elsősorban mégis szülők, és csak másodsorban „elvált szülők”. Olyan szülőkről, akik megélték azt a kínkeserves utat, ami oda vezetett, hogy kimondták: ez így nem mehet tovább, el kell válnunk. Vannak közöttük olyanok, akik egyezségre törekedtek. De vannak olyanok is, akik a másik szülőnek még a nevét sem veszik a szájukra többé. Olyan szülőkről szól ez a könyv, akiknek „előbb volt gyerekük, mint válásuk”. A könyvben tizenkét olyan szülő mesélte el a saját történetét, akik gyerekkel együtt csinálták végig a válást, és akik dilemmáikat, gondolataikat, tapasztalataikat, jó és rossz döntéseiket megosztották velem.
A válási ügyekkel kapcsolatba kerülő szakmák képviselői is érintettek, ezért fontos volt, hogy ők is elmondhassák véleményüket, tapasztalataikat. A könyvben helyet kapott egy lelkész, egy házassági tanácsadó, egy szociális munkás, egy gyermekvédelmi szakember, egy pszichológus, egy ügyvéd és egy bíró gondolata, tapasztalatai is.
Végső soron ez a könyv rólam is szól. Nemcsak azért, mert az én életem is úgy alakult, hogy alig volt ötéves a lányunk, amikor elváltunk, hanem azért is, mert jogászként elég sok olyan válást néztem végig közvetlen közelről, amiben gyerek is érintve volt. Az interjúkon kívül azt a mintegy ötven válási esetet is feldolgoztam az írás során, amikkel gyermekjogi szakértőként az elmúlt tíz évben találkoztam. Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy meg akartam írni ezt a könyvet. Akárhova mentem, akárkinek mondtam el, hogy gyermekjogokkal foglalkozom, biztos lehettem benne, hogy a beszélgetés a következő öt percben oda fut ki, mennyire lábbal tiporják a gyerekjogokat a váláskor, a kapcsolattartáskor, a kapcsolattartás akadályozásakor, vagy éppen a külföldre vitt, szöktetett gyerek esetében, és hogy muszáj lenne ezt a területet rendbe tenni.
Én is benne vagyok tehát a könyvben, és próbálom egyszerre a saját élmény adta közelségből, illetve a szakmai hátterem, interjúalanyaim biztosította távolságból, az ő szavaik segítségével bemutatni, milyen ma Magyarországon gyerekkel válni.
Miért beszéljünk a válásról?
Ha belegondolunk, ez a téma elég sok embert érint. A Tárki 2014 decemberében közzétett jelentése szerint Magyarországon 1970 és 2011 között 7 százalékról 14 százalékra nőtt az egyszülős családokban élők aránya. Eközben a gyereket nevelő pároké 1990-től 2011-ig 44 százalékról 34 százalékra esett vissza. Európában mindenhol, így Magyarországon is egyre később házasodnak, illetve vállalnak gyereket a fiatalok. A formális kötöttségek nélküli együttélés egyre népszerűbb, de még így is a felnőtt magyar lakosság 29 százaléka elvált. A kapcsolatok mintha soha korábban nem lettek volna olyan törékenyek, mint most, amikor sokan a párkapcsolati problémák általános megoldásának tekintik a válást.
Egyre sokszínűbb az a kép is, ami a gyerekes családokat jellemzi. Az élettársi kapcsolatban élő szülők az esetek 40 százalékában olyan 15–18 éves gyereket is nevelnek, aki csak az egyikük biológiai gyereke. A házasságon kívül született gyerekek aránya pedig ma már meghaladja a 46 százalékot. 2013-ban 36900 házasságkötés volt Magyarországon, ami az elmúlt évekhez képest mintegy két százalékkal magasabb szám. Azonban ugyanebben az évben 20000 házasságot bontott fel a bíróság.
Mindent egybevetve évente több tízezer olyan férfi és nő van, aki úgy dönt: le akarja zárni a párkapcsolatát, el szeretne válni. Az esetek több mint harmadában két vagy több gyerek is született a kapcsolatban – bár legtöbben gyermek nélkül vagy egy gyerekkel válnak. Ehhez jönnek még azok a családok, ahol a szülők nem házasodtak össze. Így évente legalább 60000 gyerek és felnőtt válik valamilyen formában érintetté. S mivel a válás nem örök életre szól – a nők átlagosan 38, a férfiak 41 évesek a válás kimondásakor –, az elvált szülő gyakran talál új párt magának, így hosszabb-rövidebb idő után kialakul egy új család a gyermek körül.
Magyarországon minden harmadik gyerek megtapasztalja élete során a szülei válását, és hogy milyen egyszülős családban élni. Ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazott:
Nem is értem, hogy miért éreztem magam olyan rosszul a válástól. Mármint kifele… hogy megítélnek az emberek, és azt mondják majd, hogy rossz anya, rossz szülő vagyok, hogy kudarcot vallottam feleségként… Ezek voltak a fejemben, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a házban, a munkahelyemen, a konditeremben, mindenhol majdnem mindenki elvált már. Úgyhogy a végén már csak azt gondoltam: Anya, üdv a klubban!
(B., szülő)
Az egyik oldalon tehát ott vannak a számok, amik azt mutatják, hogy a válás igen gyakori életesemény, és nagyon sok az érintett gyerek. A másik oldalon pedig ott a szinte teljes magárahagyottság. Hiába fut bele sok felnőtt a válásba, mintha a téma még mindig tabunak számítana a magyar társadalomban. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan mentsük meg a kapcsolatunkat, és mit tegyünk annak érdekében, hogy jó partnerei legyünk a társunknak – ami nagyon fontos és jó dolog. De ezzel párhuzamosan alig van egy-két olyan magyar nyelvű könyv, amiből a válást, egy kapcsolat végét és az oda vezető utat lehetne megérteni. A jól használható, párkapcsolatról szóló könyvek természetesen a válás megelőzését is szolgálják, azonban kevéssé segítik a szülőket abban, hogy a válást a lehető legjobban bonyolítsák le, vagy megértsék a gyerek ezzel kapcsolatos érzéseit, helyzetét, szükségleteit.
Hiába van rengeteg válás, sokkal több információra és tudásra, nagyobb társadalmi érzékenységre lenne szükség ahhoz, hogy ne érezzék úgy sokan: szégyellniük, titkolniuk kell a velük történteket, vagy legalábbis hallgatniuk kell róla. Egy családgondozó a vele készült interjúban egy mélyebb problémára is rámutatott ezzel kapcsolatban:
Alapjában véve egy nagyon rossz rendszerben növünk fel, ahol nem kerülünk tisztába magunkkal, a párkapcsolatunk státuszával, a házasság létjogosultságával, értékével, lényegével. De nem vagyunk tisztában a gyerekekkel, a következő nemzedékkel sem.
Belépünk egy házasságba, születik egy gyerekünk, és elvárjuk, hogy minden tökéletesen működjön. Pedig annyira sok olyan elem van az egyenletben, amit nem ismerünk! Ez nonszensz.
Ha valaki be akar indítani egy vállalkozást, és az a célja, hogy profitot hozzon neki, elkezd dolgozni azon, hogy megismerje a piacot, a lehetőségeit, a saját képességeit, kitapasztalja, hogyan tudja a legjobban legyártani a termékét. Évek alatt a szakmája mestere lesz, és képes lesz átadni a tapasztalatait másoknak. A házasságba viszont bátran belelépünk, mindenféle valós ismeret és tudás nélkül, anélkül hogy tudnánk, mennyi munkát kell majd belefektetni… És csodálkozunk a csődön?
Nem szokás beismerni, de a legnehezebb vállalkozás az, hogy egy életutat elindítsunk. És mi pont ezt nem becsüljük meg eléggé.
(J., családgondozó)
Sokkal több tudásra lenne szükség a házasságról, a párkapcsolatok működéséről, a gyerekvállalásról és úgy egyáltalán, a saját és mások érzéseinek, érzelmeinek felismeréséről, megértéséről. Mindennek hiányában túlzottan ki vagyunk téve a sztereotípiák, a tabuk és az üres társadalmi konvenciók csapdájának. Hogy ez mennyire így van, egy 2009-es kutatás is bizonyítja, ami rávilágított arra, hogy ugyanolyan erősen vannak jelen egymásnak homlokegyenest ellentmondó sztereotípiák a társadalmunkban. A magyar felnőttek körülbelül ötven százaléka egyetért például azzal a kijelentéssel, hogy a gyerekes szülők akkor is maradjanak együtt, ha nem jönnek ki jól egymással; a másik ötven százalék viszont azzal értett egyet, hogy: még egyetlen gyerek sem halt bele egy válásba – inkább váljanak el a szülők, mint hogy folyton veszekedjenek.
Ugyan ki ne találkozott volna még ezekkel a közhelyekkel, vagy kinek nem suhant át az agyán valamelyik, amikor épp azt fontolgatta, hogy el kellene válni. Sokféle „kész mondathoz” nyúlhatunk, az mindenesetre tanulságos, hogy a magyar közhely-szótárakban egyszerre van jelen a válás elfogadottsága és a válás elutasítása. Ezek az érvek tehát gyakorlatilag semmi másra nem alkalmasak, mint a bűntudatkeltésre és arra, hogy megnehezítsék a saját válasz megtalálását az adott élethelyzetre.
Pedig valójában az lenne fontos, hogy olyan kapaszkodókat – tudást, információt, segítséget – kapjon minden szülő, amelyekből megérti, hogyan befolyásolja a gyereke életét mindaz, amit csinál. Ennek hiányában előre borítékolható annak a szülőnek a bűntudata, aki bármelyik társadalmi konvencióval szembemegy.
Váláskor sokan sok mindent mondanak, de igazából a szülő az egyetlen, akinek valódi felelőssége van abban, hogy milyen döntést hoz.
A sztereotípiákban való gondolkodás mellett a másik komoly gond, hogy a szülő nem tudja, kitől kaphat segítséget akkor, ha szeretné a saját egyéni válaszát, megoldását megtalálni a saját helyzetére. A korábban már idézett családgondozó szerint elég siralmas a helyzet ezen a téren is:
Arra nincs pénze az államnak, hogy olyan segítő szakembereket finanszírozzon, akik kezelni akarják a családok, szülők valódi problémáit. Az egész rendszer úgy épül fel – nem csak a házassággondozó, gyermekvédelmi rendszer –, hogy receptek és gyógyszerek legyenek mindenre, skatulyák, amikbe beleerőszakoljuk a helyzeteket. Nem baj, ha attól nem lesz jobb, hiszen mi el tudjuk mondani, hogy jelen voltunk, csináltunk valamit. Az egész olyan, mint
Prokrusztész ágya[1]: a rendszer nem igazodik a segítségkérőkhöz, hanem kész sablonokba próbálja őket beleerőltetni. A végén pedig azt mondjuk: mi mindent megtettünk, de rajtunk kívülálló okokból nem sikerült változtatni a helyzeten. Az, hogy a család kaphatna-e valódi segítséget, megoldást a problémájára, ki sem derül.
(J., családgondozó)
Magyarországon igen nagy hiány van olyan segítőkből, akik egy párkapcsolat kezdetére vagy a végére, a házasságra vagy a válásra megfelelően fel tudnák készíteni az embert. A másik oldalon persze az is gond, hogy még a kevés elérhető szakembert sem veszik igénybe azok, akiknek erre szükségük lenne. A segítségkérés képessége nagyon sok esetben hiányzik a magyar felnőttekből, aminek többek közt az az oka, hogy társadalmunk gyakran még mindig a kudarccal azonosítja, és megbélyegzi azokat, akik ilyen eszközökhöz folyamodnak. Szülő legyen a talpán, aki egy ilyen helyzetben segítséget tud – és mer – kérni.
Pedig a házasság olyan, mint egy bonyolult és veszélyes üzem, ahol folyamatosan műszakban van az ember. Amikor pedig válásra kerül sor, még nagyobb szükség lenne olyan semleges, kívülálló támogatókra, akik képesek a szülők közötti konfliktust a saját és a gyerekeik érdekében valamiféle megegyezés felé terelni.
Sokan gondolják, hogy az úgynevezett intelligens válás végzettség és műveltség kérdése. Ezzel szemben egy pszichológus így foglalt állást ebben a kérdésben.
A műveltség, a társadalmi beágyazottság nem befolyásolja túlságosan, hogy milyen minőségű lesz a válás. Inkább érzelmi intelligencia, megismert minták és pszichológiai műveltség kérdése a dolog. De a legmeghatározóbb ezek közül is az érzelmi intelligencia. Az is fontos, hogy mikor jön el az a pont, amikor a szülő elkezd segítséget kérni. Ettől függően nyilván rettenetesen változatosak lehetnek a történetek.
(A., pszichológus)
Mindenki számára komoly problémát jelent, hogy mit is jelent a házasság, és hogyan kell(ene), lehet(ne) jól csinálni a válást, ha egyszer úgy hozza az élet. A válás előtt átlagosan házasságban eltöltött idő több mint 12 év – és ennyi idő alatt sok minden történhet. Sokféle konfliktus vagy egyszerű élethelyzet adódhat, amivel meg kell küzdeni, és sokféle apróbb-nagyobb tüske maradhat az emberben, ami a váláshoz érve sündisznóvá növekszik, életre kel, és minden mozdulatával véresre sebzi a másikat – és őt magát.
Hiába végzünk sokféle iskolát, egy jó váláshoz – ahogy a jó házassághoz is – olyasmi kell, amire nincs tanóra (pedig akár lehetne is): ez pedig az érzelmi intelligencia. Annak a képessége, hogy felismerjük és megfelelően kezeljük a saját és mások érzéseit, hogy sikeresen boldoguljunk megterhelő helyzetekben is, és ne forduljunk ki önmagunkból, ne váljunk erőszakossá vagy bántalmazóvá, se áldozattá. Mindezek amiatt is fontosak, hogy képesek legyünk együttműködni a másikkal szülőként, szülőtársként akkor is, ha egyébként partnerként és házastársként már úgy érezzük, nincs közünk egymáshoz. Felnőtté válni és felnőtt kapcsolatban élni nem könnyű. Számos olyan képesség, készség kell hozzá, amiknek nem elvárható az alkalmazása, ha senki nem tanított meg erre korábban bennünket. Igazából nem is a váláshoz kellene könyv, hanem az élethez, a másokhoz való elég jó kapcsolódás megtanulásához.
[1] Prokrusztész a görög mitológiában szereplő híres rabló. Áldozatait úgy kínozta meg, hogy befektette őket az ágyába, és ha az áldozat túl nagy termetű volt, és lelógott az ágyról, akkor levágott belőle, ha viszont alacsony volt, addig nyújtotta, amíg megfelelő hosszúságú nem lett. Soha senki számára nem volt megfelelő méretű az ágy, mert valójában kettő volt belőle.
