Al Ghaoui Hesnának a háborús tudósítói évei alatt soha nem a halál gondolata volt a legrémisztőbb

Al Ghaoui Hesnának a háborús tudósítói évei alatt soha nem a halál gondolata volt a legrémisztőbb

Miért vágynak az emberek a félelem nélküli élet titkos receptjére? Miért fél mindenki a félelemtől? Al Ghaoui Hesna számtalan háborús övezetet és békés terepet megjárva ezekre a kérdésekre kereste a választ és elkezdte vizsgálni a félelem természetét magában, a világban, és egyre mélyebben beleásta magát a félelemkutatás orvosi, pszichológiai és szociológiai eredményeibe. Beszélgetett kutatókkal, traumatikus események túlélőivel, valamint háborús konfliktuszónákból tudósító riporterként, félig arab nőként, magyar állampolgárként és anyaként is sokféle tapasztalatot gyűjtött ő is az életben. Mindezt a Félj bátran című könyvében gyúrta össze, amiben amellett, hogy számot vetett a félelemmel, releváns tudományos eredmények és beszélgetések sorát is ismertette. Al Ghaoui Hesna a Túl a plafonon podcast következő vendége. Olvass bele a Félj bátran című könyvébe!

Könyves Magazin | 2022. február 24. |
Al Ghaoui Hesna
Félj bátran
Open Books, 2021, 373 oldal
-

Al Ghaoui Hesna: Félj bátran

Bevezetés

Ökölbe szorított kézzel bámulom a megsárgult foltot és a vékony, hosszú repedést a fehér plafonon, miközben érzem, ahogy leszíjazott lábaimban kezd szétáradni valami furcsa, tompa bizsergés. Önkéntelenül is próbálom megmozdítani az egyik lábfejem, csak hogy tudjam, még képes vagyok irányítani a testem – de mintha nehéz súlyokat kötöttek volna rá. A bizsergés helyett most apró szúrásokat érzek, mintha gombostűvel böködnének, és a zsibbadás szép lassan végigterjed a lábujjaimtól fölfelé az egész alsótestemen. Tehetetlen vagyok, és megőrjít ez a kiszolgáltatottság. Főleg a tudat, hogy még csak elképzelésem sincs, hogyan élem meg majd a következő percben, ami vár rám. Úgy érzem magam, mint akit belöktek egy harci arénába, páncél és fegyverek nélkül. Nem készültem fel erre. Tompa víziók jelennek meg a képzeletemben. Gondolatban újra Afganisztánban járok, és összeszorult gyomorral kémlelek ki az ablaküvegen, az ijesztően csendes tájra. Tudom, hogy tudnak rólunk, azt is, hogy a némán körülölelő, kopár hegyvidék egy rejtett helyéről bármikor az autónkba lőhetnek egy rakétát. 

Vagy működésbe léphet alattunk egy éjjel frissen leaszfaltozott barkácsbomba.

De inkább ez, a gyors elmúlás, mint fogságba esni, és tűrni a kínzást… egy asztalon kiterítve… mozgásképtelenül.

Hangosan felnyögök. Egy verejtékcsepp folyik le a homlokomon, és a szemem felé tart. Ekkor egy puha kéz letörli a cseppet, mielőtt átvándorolna a szemöldökömön. Ráeszmélek, hogy a gondolataim örvénye teljesen beszippantott. Fertőtlenítőszerek szaga csapja meg az orrom, és ránt vissza a zord helyiség valóságába. Próbálom megmozdítani a lábujjaimat, de már zsibbadtságot sem érzek, mintha a lábaim helyén a nagy semmi lenne.

Ez végül is jó jel – nyugtatom magam. Akkor legalább nem fog fájni. Ám nehéz becsapnom magam. Érzem, ahogy a félelem alattomos módon befészkeli magát a gondolataimba, és próbálja átvenni az irányítást, többéves érzéseket előkotorva az emlékezetem legmélyebb bugyraiból. Azokból a bugyrokból, amelyeket réges-rég üresnek hittem. Úgy tűnik, egy életen át cipeljük magunkkal a zsigeri emlékeket, amik aztán a legváratlanabb pillanatokban képesek előbukkanni a lepel alól, amellyel hosszú éveken át elfedjük őket. Érzem, ahogy fokozatosan elönt a remegés, és előtörnek belőlem azok a félelmek, amelyeket annak idején épp egy ilyen végtelenül kiszolgáltatott helyzettől rettegve éreztem.

Háborús tudósítói éveim alatt soha nem a halál gondolata volt nekem a legrémisztőbb. Mindig is azt gondoltam, hogy ha jönnie kell, hát jön, és elvisz valahová, ahol vagy azért jó, mert nincsen már semmi, vagy azért, mert ott más formában folytatódik a lét. A legrettegettebb lehetőségnek mindig is az tűnt, hogy egy forgatás során foglyul ejtenek, és megkínoznak. Hogy egy mostanihoz hasonló helyzetben, mozgásképtelenül, csak épp kikötözve fekszem egy asztalon, és ki tudja, milyen kegyetlenségeket művelnek velem. A legtöbb konfliktuszónában, ahol jártam, többnyire olyan aszimmetrikus háborúk zajlottak, amelyekben nem klasszikus frontvonalak mögé húzódva gyilkolták egymást a felek. Ezért gyakran azt sem tudhattuk, éppen kinek a fenségterületén járunk, vagy milyen veszély leselkedik ránk a következő sarkon. Az emberrablás – főleg a külföldi újságíróké – egy teljesen elterjedt és bevett módszerré vált ezeken a gyakran fegyveres lázadók vagy terrorista csoportok által irányított helyeken. Nem egy tudósítótársam járt így Líbiában, Afganisztánban – bár a szerencsésebbeket csak bebörtönözték hosszabb-rövidebb időre, és pszichés kínzásoknak vetették alá őket. Volt azonban olyan is, akit fizikailag is megkínoztak. Hallottam arról, hogy egyesek ilyenkor képesek elmenekülni a lelkük addig ismeretlen, legbelső zugába, hogy így szabadítsák meg a tudatukat az iszonyatos testi fájdalomtól. Vajon én is képes lennék erre? Vajon mekkora fájdalom és félelem hatására próbálkozik meg valaki ezzel a teljesen irreálisnak hangzó módszerrel?

Persze terepen nem ezen filozofálgatunk, hanem tesszük a dolgunkat – a félelmet és a veszélyérzetet ilyenkor tompítja a jótékony adrenalin és a hév. Legalábbis napközben. Este viszont… Amikor nem forgott a kamera, bizony én is minden porcikámban éreztem a dermesztő realitást. Bejrútban éjjelenként a bombázás, Gáza városában a szűnni nem akaró puskaropogás, Afganisztánban pedig a rémisztő csend hatására. Sokszor úgy éreztem, mintha meztelenül állnék a célkeresztben, és áttetsző papírfalak mögött próbálnám meggyőzni magam, hogy biztonságban vagyok. Ilyenkor a kiszolgáltatottság érzésétől ordítani tudtam volna.

De muszáj volt megőriznem a hidegvéremet, hiszen pontosan tudtam, a pánik csak ront minden helyzeten.

Így az évek alatt kidolgoztam egy teljesen üzembiztos filozófiát, saját magam megnyugtatására: „A baj bárhol megtörténhet.” Akár a salgótarjáni házunk csendes utcájában, akár Afganisztánban is. Ha valaminek meg kell történnie, azt úgy sem tudom kikerülni – akkor viszont miért ne éljem úgy az életemet, hogy azt teszem, amit szeretnék?

Na tessék, erre kell gondolnom most is! – eszmélek fel ismét a műtőasztalon, igyekezve emlékeztetni magam a jól bevált fatalista szemléletmódra. De érzem, hogy ezzel elkéstem – fogalmam sincs, hogyan kéne kontrollálnom a bennem tomboló érzést. Pedig éveken át azt hittem, hogy megtanultam igazán profi módon kezelni a félelmet. Hiszen ez volt a feltétele annak, hogy miközben annyi háborús zónát végigjártam, képes voltam ezeken a helyeken is ép ésszel működni, dolgozni. Csakhogy azokra a helyzetekre fejben mindig felkészültem. Ha csak egy nappal az út előtt derült is ki, hogy mennem kell, akkor az éjszaka vagy a repülőút is elég volt erre. Lejátszottam magamban, hogy körülbelül mire számíthatok, és mi az, amire egyáltalán nem tudok felkészülni. És ezt nem éreztem bajnak, mert úgy gondoltam, igenis képes leszek majd jól mérlegelni, jól dönteni, jól improvizálni az adott szituációban. Mert bármi lesz is, bízom magamban – bízom abban, hogy majd tudom kezelni a helyzetet! Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen ez a hangosan soha ki nem mondott gondolat volt az egyik legfontosabb kulcsa, hét lakat alatt őrzött titka a félelem kezelésének. „Bízom magamban – képes leszek kezelni az esetlegesen adódó, ismeretlen helyzeteket is. Képes vagyok rá.” Hiszen ha egyszer, kétszer, háromszor sikerült, sikerül majd negyedszerre is. Az biztos, hogy ezt az érzést csak az ismétlés, a rutin, a sikerélmények tudják megszilárdítani. Csakhogy ott, a műtőasztalon kiterítve semmi rutinom nem volt abban, mit lehet egy ilyen helyzettel kezdeni. És időm se, hogy felkészüljek erre a pillanatra, ami, úgy tűnik – tetszik vagy sem –, rémülettel tölt el.

– Még mindig nem jött meg a férje, várnunk kell – hallok egy hangot a lábam felől. Két orvos és az asszisztensek maszkban, gumikesztyűben, feltartott kézzel állnak fölöttem – az arcom elé rakott paraván fölött csak a tekintetüket látom; enyhén frusztráltak, amiért percek óta így kell ácsorogniuk, bemosakodva, és nem kezdhetnek neki a műtétnek. 

Érzem, ahogy újra elkezd gyöngyözni a homlokom.

– Nyugodjon meg, Hesna, minden rendben lesz – szólal meg egy puha hang. Érzem, ahogy a fejemnél álló főnővér meleg keze megérinti a vállamat. Az ő tündéri lénye az egyetlen biztos pont a káosz kellős közepén. Hálám jeléül megpróbálok halványan rámosolyogni, de a tekintete tükröt tart elém. Kiolvasom a szeméből, hogy látja rajtam a félelem minden jelét. Lélegzek egy jó mélyet. Bent tartom a levegőt, majd szép lassan kieresztem a számon. Négy másodpercen át be, négy másodpercen át ki. Érzem, hogy végre lassabban ver a szívem.

Valahol tudom, hogy nem kerültem volna a pánikroham közelébe, ha lett volna időm felkészülni erre a helyzetre. De nem volt. Reggel még abban a tudatban indultam el otthonról, hogy a napot Dunakeszin, egy stúdióban töltöm, ahol felmondom műsorom utolsó részének a narrációját, és levezényelem a szinkront. Előtte egy rövid rutinvizsgálatra kellett bejönnöm a kórházba, ahol fél órája még egy csöndes szobában, utcai ruhában ücsörögtem. Aztán hirtelen befutott egy vizsgálati eredmény, és mire feleszméltem, már toltak is be a műtőbe. Iszonyúan megijedtem. Pedig rögtönzéssel töltöttem az elmúlt tíz évem, ennél sokkal meredekebb helyzetekben. De egy háborús zónában mégiscsak fel vagyunk készülve a váratlan dolgokra. Most viszont derült égből villámcsapásként értek az események. Félek.

Ízlelgetem a szót. Félek. Nagyon is félek. Na de mi van akkor, ha félek? – fut végig rajtam a gondolat. Hiszen másoknak én mondom mindig, hogy szabad félni. Sőt, kell is félni! A félelemtől nem megszabadulni kell – ha valaki erre vágyik, az kudarcra van ítélve. Ez a teljesíthetetlen elvárás ugyanis legfeljebb csak még több szorongást okoz. A félelmet megismerni kell, és a cinkosunkká tenni!

Milyen jól hangzik, igazán szép elméleteket gyártok – mosolyodok el önkéntelenül. Lássuk akkor, működik-e a gyakorlatban is az elképzelésem! Nyugi – suttogom magamnak. És gondolatban elkezdem boncolgatni a helyzetemet. Tulajdonképpen mi is az, amitől most leginkább tartok? És mi a legrosszabb, ami történhet? Mi az, ami máshogy alakulhat, mint ahogy várom? Ugyanakkor mi az események legvalószínűbb kimenetele? Mit mondanék másnak, ha ilyen helyzetben látnám? És tulajdonképpen mi az az ismeretlen tényező, ami rémisztő az egészben?

A félelmemre mindig is úgy tekintettem, mint valami behatárolhatatlan, sötét, ragadós állagú közegre. Ami könnyen beszippant minket. Sokan gondolkodunk így a félelemről, gyerekként is valami ilyesmi képet képzelünk el, szörnyekkel, kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal. Én is így éreztem a félelemmel kapcsolatban, egészen addig, amíg el nem kezdtem tudatosan figyelni magamat és a körülöttem lévőket. Elkezdett érdekelni a félelem. Főleg azért, mert láttam, hogy ez a mindenkiben ott lakozó, de könnyen megzabolázhatatlanná váló érzés lehet háborúk kirobbantója, ugyanakkor a békekötés legfőbb mozgatórugója is. Ez az az érzés, ami teljesen ki tud fordítani minket önmagunkból, és a legbékésebb családanyából is kihozhatja a vadállatot, de ugyancsak a félelem a legönzőbb embert is képes bizonyos helyzetekben önzetlen, szívből jövő segítségre ösztönözni. És nemcsak háborús terepeken, hanem békésebb országokban is számtalanszor tanúja voltam annak, mit tesz a félelem velünk: üzemanyagként hajt előre vagy éppen hátra minket. Mert a félelem igazi hajtóerő lehet, egyfajta benzin, ami sokszor váratlan tettekre késztet minket. Arra a kérdésre azonban egyszerűen nem találtam egyértelmű választ, hogy mitől függ, vajon pozitívan vagy negatívan befolyásol minket. 

Mitől függ, hogy a legjobb vagy a legsötétebb oldalunkat hozza felszínre? A személyiségtől? A körülményektől? A veszély természetétől? A szocializációtól? A bennünk zajló fiziológiai folyamatoktól?

Minél mélyebben kezdtem el vizsgálni a félelem természetét, annál világosabbá vált, hogy a testünk, az agyunk, az izmaink és a fiziológiai reakcióink igenis kiszámíthatók, évezredek óta ugyanazok a reflexek, válaszok születnek, ha veszélyt érzékelünk. Az evolúció kevés új fordulatot hozott abban, ahogy agyunk vészjelző rendszere bekapcsol, és riadóztatja a testünket, mint az épületek füstjelző rendszerei. Drámaian megváltozott viszont, hogy mit érzékelünk veszélynek. Ahogy egy traumával foglalkozó szakember mondta: füstjelző rendszerünk ma már nem csak akkor riaszt, ha ég a ház, hanem akkor is, ha odaégett a pirítósunk. Az életkörülményeink ugyanis gyökeresen megváltoztak, ma már elég ritka, hogy medvék elől kelljen menekülni, vagy egy természeti jelenség gyors felismerésén múljon, hogy életben maradunk-e vagy sem. De akkor hogyan alkalmazkodtak ehhez a külvilágot értelmező filtereink? Mi történt a vészjelző rendszerünkkel? Azt képtelen volt áthangolni az evolúció? Képtelen volt az érzékelőjét a modern életkörülményekhez finomítani? Na de miért?

A válaszok után kutatva hosszú hónapokat töltöttem könyveket bújva, hogy jobban megismerjem a félelem fiziológiáját, evolúciós szerepét, a traumák természetét és azokat a megközelítéseket, amelyek segíthetnek a félelem feldolgozásában. És egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Rájöttem, hogy gyakorlatilag nincs olyan szelete az életünknek, a világunknak, ami valamilyen módon ne kapcsolódna a félelem kérdésköréhez. Onnan kezdve, hogy például egy önsanyargató fogyókúrás étrend hatására hogyan kezd el termelődni a félelem egyik legfontosabb hormonjának tekintett kortizol, egészen odáig, hogy egy ország bevándorláspolitikájának mi köze az agyunkban működő tükörneuronokhoz, amelyek az empátiáért és a félelem ragályos természetéért is felelősek. Persze nem vagyok biológus, orvos vagy pszichiáter, az összegyűjtött információkat csakis egy célból próbáltam megérteni, rendszerezni és a magam módján feldolgozni. Hogy megértsem az emberi viselkedés egyik legfontosabb mozgatórugóját: hogy miként hat ránk a félelem. És hogy lehet-e kétirányú ez a folyamat: vajon mi is képesek vagyunk hatni a félelmeinkre? Képesek vagyunk befolyásolni a félelem által vezérelt fiziológiai folyamatainkat, döntéseinket, viselkedésünket?

Miközben válaszok után kutattam, a világban és itthon zajló események is újabb és újabb motivációt adtak a kutatásomhoz. A mindenkit ledöbbentő brexit, Trump ennél is nagyobb sokként ható győzelme, a Magyarországon zajló menekültellenes kampány hatása és a szerte a világon tapasztalható, erősödő fajgyűlölet mind mélyen megráztak és elgondolkodtattak: miért? Mi áll e jelenségek mögött? Mi a mozgatórugójuk? Hiszen az érintett országok kényelmesebben, gazdagabban és nyugalmasabban élnek, mint valaha. Honnan jön ez a rengeteg indulat? Nekem egyértelműnek tűnt, hogy az okokat itt is a félelemben, pontosabban inkább a félelem fülön csípésének, megértésének és kezelésének a hiányában kell keresni. A kiszámítható életszínvonalhoz, biztonsághoz szokott európai társadalmakat, úgy tűnik, egy kisebb váratlan esemény is könnyen ki tudja lendíteni a komfortzónájukból. Ráadásul minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb a tagjaira ömlő információáradat, és egyre kevésbé tudják ezt szűrni, kordában tartani, ellenőrizni. Ez két okból veszélyes. Egyrészt mert ez egy óriási rés a biztonsági pajzsunkon, ugyanis a politika, a gazdaság, a fogyasztói társadalom vezetői pontosan megtanulták, hogyan lehet manipulálni a félelemmel. Másrészt mert sokszor rossz szándék sem kell ahhoz, hogy a félelem gúzsba kössön minket. Ugyanis minél több élmény, inger, üzenet és utasítás ér minket, annál kevésbé leszünk képesek lépést tartani ezek feldolgozásával. És mindehhez jön még az a láthatatlan, kinél hézagosabb, kinél sűrűbb háló, amelyet a szüleink, barátaink, ellenségeink, főnökeink, szomszédaink, de legfőképpen a magunk által, magunk felé támasztott elvárásokból szövünk. 

Ha már oroszlánok nem fenyegetnek minket, kitalálunk mi magunknak épp elég veszélyforrást ahhoz, hogy az a bizonyos füstjelző újra és újra beinduljon.

Pedig nem lehet véletlen, hogy az évezredeken át tartó evolúció nem tüntette el a félelmet. Hiszen a félelem igenis fontos és jó érzés, ami segít kitapogatni a határainkat, sőt abban is segít, hogy meghaladjuk ezeket! Ehhez azonban nem árt tudni, mi is a félelem, hogyan működik, miként hat ránk, miben más, mint a szorongás, és hogyan tudjuk a szolgálatunkba állítani. Igenis ki tudjunk lépni abból az egyre általánosabb lelkiállapotból, amely szerint a világ egy teljesen kiszámíthatatlan hely, és mi folyamatosan a körülmények áldozatai vagyunk.

Az én utamat – amely talán másnak is segíthet megismerni a félelmet – úgy írnám le: elkezdtem szörfözni az óceánon. Mert a félelem olyan, mint egy hatalmas, megzabolázhatatlan hullám. Amire megtanulhatunk ügyesen felfeküdni, és ha eléggé bízunk magunkban, akkor kellően ellazulva képesek lehetünk felvenni a hullám ritmusát. Ez esetben is dobál is minket egy darabig a hátán, de végül ad egy jókora löketet, amellyel kisodor minket a partra. Ha viszont megpróbáljuk irányítani a hullámot, ha sokat kapálózunk, és erővel akarjuk felvenni vele a küzdelmet, akkor elnyel minket a víz, és a hullám odacsap minket a tengerfenékhez. Engem is odakent jó néhányszor a földhöz ez a rettentő erő. Hogy miként tudtam végül mégis mindig visszamászni a szörfdeszkára? Sokat segített, hogy az utam során, háborúban és békés országokban egyaránt, számos olyan, megdöbbentő életutat bejáró emberrel találkoztam, akik elmondták, hogy – hosszas hánykódás után – hogyan éreztek rá a viharos hullámok ritmusára. Ezért is mesélek majd Anthony Gravesről, aki több évtizeden át ült a halálsoron egy bűncselekményért, amit soha nem követett el. Vagy Catherine Ajokról, aki tizenhárom év rabszolgaság után képes volt rászánni magát, hogy elszökjön az egyik legkegyetlenebb afrikai milíciától egy csecsemővel, akivel egy hónapig bolyongott az ugandai dzsungel mélyén…

Catherine arca most is itt van előttem, szinte látom magam előtt mély, sötét szemeit, amelyekből végtelen elszántság sugárzik. Az ő történetére gondolva milyen viszonylagossá válik a félelem! Ahogy a műtőasztalon a plafon sárga foltját bámulom, észreveszem, hogy ökölbe szorított kezem lassan kienged, pusztán attól, hogy gondolatban tettem egy kis kitérőt, és néhány percig kívülről szemléltem magam és a félelmemet.

Ugyanakkor hirtelen elönt a mélységes szégyen.

A háborús forgatásokon és kínzáson elmélkedem, miközben éppen az áhítat kéne, hogy átjárjon? Hülye vagyok én, hogy tönkreteszem életem legcsodálatosabb napját?

– Nézze, vissza is ért a férje! – zökkent ki örvénylő gondolataimból a főnővér vidám hangja.

Meglátom Ervin izgatott, de számomra oly megnyugtató ábrázatát. Már zöld műtősköpenyben integet a műtő üvegfala mögül, fülig érő szájjal. Jelzi, hogy minden rendben. Átjár engem is az a higgadt erő, amit mindig is imádtam benne. Próbálom átadni magam a pillanatnak, hát hadd áramoljanak csak át rajtam az érzések. Jók is, ijesztők is. Rendben, hosszú hónapokon át nem éppen így képzeltem ezt a napot, egészen biztosan nem egy műtőasztalt láttam a lelki szemeim előtt, amikor életem legszebb pillanatára készültem… de ez nem változtat a lényegen. Hogy ANYA LESZEK! De hogyha már így alakult, és muszáj császármetszéssel a világra hoznom a kislányomat, legalább lélekben legyek jelen és éljem át azt a fantasztikus utazást, amely során az én dédelgetett babám megérkezik erre a kalandokkal teli világra. És bármit is képzeltem, a közelébe sem ér a pillanatnak, amikor a főnővér az orvos kezéből átvéve a fejemhez emeli Őt, összeér a bőrünk, és legelőször belenézünk egymás szemébe.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Hollandul is megjelenik Al Ghaoui Hesna könyve

...
Beleolvasó

Al Ghaoui Hesna megtanítja a gyerekeknek, hogyan állítsák a félelmet a saját oldalukra

...
Nagy

Al Ghaoui Hesna: Félni sokféleképpen lehet

ZÖLD - TERMÉSZETESEN OLVASOK
...
Zöld

Litkai Gergely: Hogyan kerüljünk ki egy fekete lyukat?

...
Zöld

Az önfeledt szexualitás pszichológiája szerint nincs olyan, ami nem normális

...
Zöld

Moskát Anita: Talált tárgyak jegyzéke, 2047. szeptember

Hírek
...
Zöld

A jövő városa az a hely, ahol minden 15 percre van tőled

...
Könyves Advent

Három ember sorsa kereszteződik egy pennsylvaniai Madonna-ikon alatt a jezsuita James Martin első regényében

...
Hírek

Nyílt nap van az Arcanumnál: ma bármit előtúrhatsz a régi újságokból!

...
Szórakozás

A Dűne előzménysorozatát kezdték el forgatni Budapesten 

...
Gyerekirodalom

Így néz ki Szegedi Katalin íróasztala

...
Hírek

Nádas könyveit ajánlják az év végi hajrában egy német lap munkatársai

...
Panodyssey

A Panodyssey bárkinek teret ad a saját szövege publikálására

...
Hírek

Az olvasás nemcsak kikapcsolódás, szemléletformáló hatással is bír

...
Promóció

Stílusos terepszínű nadrágok nem csak munkához

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak

...
Promóció

Hogyan válasszunk asztalt?

SZÓRAKOZÁS
...
Kritika

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. 

...
Szórakozás

Karafiáth Orsolya: Simán belefér, hogy dalszövegíróként az árnyékban maradok

Karafiáth Orsolya szeret helyzetbe hozni másokat. Életművét át- meg átszövik a médium-, illetve műnemváltások, és izgalmas projektek keretében alakulnak dallá a sorai. Az íróként, költőként, fordítóként és publicistaként is aktív szerzőt ezúttal a megzenésített szövegeiről kérdeztük.

...
Szórakozás

Nyugaton a helyzet változatlan - Remarque háborúellenessége nem is lehetne aktuálisabb

A megjelenését követően közel száz év kellett, hogy a németek feldolgozzák az egyik legnagyobb bestsellerüknek számító Erich Maria Remarque-regényt. A végeredmény egy látványos, naturális film lett, de nem emiatt fogunk rá emlékezni.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

A rómaiak is züllésről panaszkodtak, amikor a tekercseket felváltotta a lapozható könyv

A Papirusz számtalan ókori anekdotán és történelmi emléken keresztül elvezet az egyiptomi papiruszkészítő műhelyektől az alexandriai könyvtáron át a római rabszolgák másolóműhelyeiig. Hét érdekességet választottunk ízelítőül az ókori könyvek világából.

...
Nagy

Mohamed Mbougar Sarr az irodalom labirintusáról írt, és közben beleveszett a saját regényébe

Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író akarata ellenére is szimbólummá vált: 31 évesen, első fekete-afrikai szerzőként nyerte el a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Paradox módon azzal, hogy neki ítélték a díjat, mintha belépett volna a saját regényének világába, amelyben az irodalmi elitet és intézményrendszert figurázta ki.

...
Nagy

Veres Attila: Igazából már csak a törvények és a pénz fog össze minket

A valóság helyreállítása és a The Black Maybe megjelenése apropójából beszélgettünk a humor szerepéről a feszültségépítésben, a kísérletező történetmesélő formákról, a sírkertszerű Magyarországról, reményről és reménytelenségről. Végül még olvasnivalót is ajánlott. Interjú.

...
Nagy

„Úgy képzeltem, az irodalom lesz a főfoglalkozásom” [Lator95]

A mesterség alapos ismerete elengedhetetlen - mondta egy régebbi interjújában Lator László, aki ma ünnepli 95. születésnapját. Költő, műfordító, tanár, aki szemináriumain egyetemi hallgatók nemzedékeit oktatta.

...
Nagy

Max Porter: Szeretem, amikor a semmiből előpattannak a múlt buborékjai

Max Porter angol író, A bánat egy tollas állattal szerzője. A gyászról és annak feldolgozásáról szóló nagy sikerű könyve után itthon is megjelent második regénye, a Lanny, amiben egy városi család, egy fal és az angol mitológia viszonyai szövődnek össze. A könyvei mellett a partraszálló rómaiakról, Daniel Craigről és a leereszkedő kritikusokkal is beszélgettünk vele.

...
Nagy

A Duna egy metafora, amely összeköti a régió irodalmát

Hogyan határozza meg és köti össze a Duna az általa érintett országok kultúráját, irodalmát? Egyáltalán miért vált ilyen jelentős hatásúvá a folyó ebben a régióban? Hogyan jelenik meg az egyes alkotásokban? Többek közt ezekről a kérdésekről esett szó tegnap délután a Panodyssey Café első alkalmán.

...
Szórakozás

Balla Gergely: Ezen a nyelven tudok a legmélyebben kapcsolódni önmagamhoz/ a.dal.szöveg

Weöres Sándorról, archaikus képekről, református családi hagyományról és az írásról mint módosult tudatállapotról beszélgettünk Balla Gergővel. Ez az új podcastsorozatunk zenéről, írásról és textusról, a.dal.szöveg

Szerzőink

...
Karádi Gergő

“Minek kéne bármin is izgulni?” - MMAMT: Okos, hülye

...
sa

A rómaiak is züllésről panaszkodtak, amikor a tekercseket felváltotta a lapozható könyv

...
Litkai Gergely

Litkai Gergely: Hogyan kerüljünk ki egy fekete lyukat?

A hét könyve
Kritika
A majdnem-élet receptje: egyedülálló anya reménytelen szerelemmel
...
Panodyssey

Moskát Anita: Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik

"A fikció eszköz, amellyel a jövőt írjuk" - fogalmazza meg Moskát Anita,  a Panodyssey projekt egyik nagykövete. Műhelynaplójának második részében a fikció és a valóság viszonyáról olvashatunk, és arról, hogyan tud az ember történetek hatására cselekvőbbé válni. 

Olvass!
...
Beleolvasó

A videójátékok világa segít elmenekülni a valóság elől

Gabrielle Zevin regénye, a Világépítők egyrészt óda a videójátékok aranykorához; másrészt két ember története, akik introvertált személyiségük korlátait leküzdve igyekeznek felfedezni a szerelem és a szeretet különböző formáit. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A Szürke Ember többé már nem számít hasznos eszköznek, így ki kell iktatni

Mark Greaney első regénye a megjelenését követően azonnal bestseller lett, és számos folytatás követte, melyekkel korunk egyik legnépszerűbb thrillerszerzőjévé vált. A Szürke Emberből készült a Netflix eddigi legdrágább, 200 millió dolláros költségvetéssel bíró filmje Ryan Gosling főszereplésével. Olvass bele!

...
Beleolvasó

"Látod? Látod? Látod? Bölcső. Macskabölcső!" [Vonnegut100]

Száz éve született Kurt Vonnegut, akinek könyveit kultikus rajongás övezi mind a mai napig. Nincs ez másként az eredetileg 1963-ban megjelent Macskabölcsővel sem, amely olvasók egész generációjában hagyott kitörölhetetlen nyomot. Olvass bele!