Ha téged is kiakaszt, hogy Heathcliffet kaukázusi színész alakítja, ha hónapok óta tombolsz a korhű ruhák hiánya és Margot Robbie életkora miatt, akkor felejtsd el Emerald Fennell Üvöltő szelek adaptációját. Mármint vagy azt felejtsd el, hogy megnézed, vagy azt, hogy ez Emily Brontë 1847-ben megjelent regényének feldolgozása akar lenni. Annak ugyanis szinte értelmezhetetlen, önálló filmként viszont működik.
A (filmes) sztori
A február 12-én, csütörtökön mozikba kerülő film történetében a nemesi származású, azonban lecsúszott Mr. Earnshaw egyik utazásáról egy kisfiút (akit a Kamaszokból ismerős Owen Cooper alakít) visz haza, akiről azt állítja, hogy egy férfitól mentette meg és akit a lányának szán „ajándékba”. A gyereken nyilvánvaló bántalmazás jelei láthatóak és előszeretettel bujkál az ágy alatt. A helyzete csak egy kicsit javul a részeges Earnshaw házában, ahol a fiú Cathy csínytevései helyett is magára vállalja a verést. A két gyerek véd- és dacszövetséget köt, együtt járják a lápot, gyerekes csínyekkel bosszantják egymást.
Ezt a fura idillt, ahol az istálló padlásán lakó Heathcliff (Jacob Elordi) vágyakozik a házban élő Cathy (Margot Robbie) után, két esemény zavarja meg: a szexuális érésük és a szomszédba érkező család.
Egy úriember, Edgar Linton és a gyámleánya, Isabella (akit a Baráti beszélgetésekből ismerős Alison Oliver játszik) költöznek a babaházszerűen tökéletes szomszédos udvarházba. A társaság iránt vágyódó Cathy elmegy meglesni őket, azonban megsérül a lába, így hetekre ottragad náluk. Amikor visszatér, olyan, mintha kicserélték volna, igazi hölgy válik belőle. Közben a lány és Heathcliff egyre nehezebben titkolják egymás iránti érzéseiket (itt nagyon furcsa dolgokról látunk szuperközeliket).
Mivel az apa italozása és szerencsejátékai miatt fűteni sincs mivel és térdig járnak a mocsokban, Cathy úgy dönt, elfogadja Linton házassági ajánlatát, hogy magának és Heathcliffnek is esélyt biztosítson a jobb életre. A hír hallatára azonban Heathcliff eltűnik és nem is kerül elő évekig.
Ezalatt egy Taylor Swift-videoklipszerű, minden elemében túltolt montázsban Cathy beköltözik a Linton-házba, ahol Isabella szinte babaként bánik vele, öltözteti, fésüli. Heathcliff évekkel később elegánsan és gazdagon tér haza, megvásárolja korábbi otthonát és mindent megtesz, hogy gyötörje a nyilvánvalóan még mindig szerelmes Cathyt; hiszen ő maga is szereti még.
A bosszú és az erotika keveredik a vad tájon, ahol Emerald Fennell élt azzal a fogással, amivel sokan előtte: csak a könyv első feléig követte a történetet, a második generációval – és Heathcliff problematikusabb húzásaival – már nem foglalkozik.
Összességében szerethetőre lúgozta a karaktereket – a hitelesség rovására.
Ez nem a könyv
A film a Kenneth Branagh által a Poirot-val folytatott „adaptációs hagyomány” követője: a személy- és helységneveken kívül mást nem kíván használni az eredeti alapanyagból. A történettel és a jellemrajzzal vagy a motivációkkal egyáltalán nem zavartatja magát.
Vagyis mindazok, akik még gyorsan el akarják olvasni a regényt a mozi előtt, ne bajlódjanak vele, Emerald Fennell ugyanis nagyon szelektív olvasatot kínál a könyvből.
Mélyebb bepillantást enged Cathy és Heathcliff személyiségébe, közelebb hozza őket hozzánk, de a szerethetőségük érdekében bizonyos jellemvonásaikat és cselekedeteiket egyszerűen kiszervezi más karakterekre vagy elhagyja.
Ugyanilyen könnyedséggel szabadul meg szereplőktől vagy történetszálaktól is. És gyakorlatilag a kötet teljes második felétől. Minderre pedig kevés mentség, hogy a cím idézőjelben szerepel az eredeti, angol plakáton – ezt azonban nem mindenki vette át, a magyar filmplakáton például nincs ilyen írásjel.
Jelen formájában azoknak több meglepetést okoz a film, akik olvasták a művet, mint azoknak, akik nem. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy az adaptáció címke bizonyos szempontból inkább árt a filmnek. Ezzel a filmkészítők egy sor problémát vettek a nyakukba, mint Heathcliff származásának kérdése, a ruhák korhűsége vagy a szereplők kora. A nézőben komolyan felvetődik a kérdés, hogy egy olyan önmagában is húzónévnek számító rendezőnek, mint Emerald Fennell, aki ráadásul Margot Robbie-t és Jaboc Elordit nyerte meg a filmnek, minek még az Üvöltő szelek „brand”?
Nézd, ne olvasd!
Mert míg a regény felől értelmezve folyamatosan azt kérdezgettem – a rendező jelenléte hiányában – magamtól, hogy „Miért??!!”, addig önmagában a film egy csodálatos esztétikai állítás. Nem elmesél, hanem megmutat egy történetet.
A vizuális szimbolikája kifinomult, sokrétű és innovatív, miközben a Taylor Swift és az MTV videoklipek esztétikájától a németalföldi festészetig hihetetlenül gazdag asszociációs hálót mozgat. Emerald Fennell tökéletesen beszéli a Z generáció vizuális nyelvét.
Lintonék háza nem hely, hanem mentális állapot.
Csillogó, gazdag környezetet látunk, amelyben a főhősnőnk különböző szerepeket, jelmezeket ölt magára, miközben tökéletessé van fotózva ő és a környezete is. Ettől eldönthetetlenné válik, hogy a valóságban vagy a szereplőnk képzeletében járunk. A jelmez és a díszlet hitelessége tekintetében a rendező a lovak közé dobta a gyeplőt. Mintha belenyugodot volna abba, hogy úgysem képes hitelesen megidézni az 1800-as évek fordulóján játszódó cselekményt, így a lehető legjobban eltolta az egészet a valószínűtlen terepére. A flitterektől csillámló falakkal és a celofán ruhákkal a rendező nyíltan és őszintén a néző arcába vágja ennek az egésznek a művi voltát, csináltságát.
Emerald Fennell otthonosan mozog a vizuális asszociációk között is. Rengeteg könyvet és filmet mozgat, gyakran épp csak egy sugallatnyira megidézve. Cathy mintha egy Madonna-klipben sétálna a lápon lobogó fátyollal, egy németalföldi festményben szomorkodik a lépcső alján, máskor Piroskának vagy Hófehérkének öltözve kóborol a vidéken. Heathcliff az Elfújta a szél technikolor naplementéjében lovagol el, de a filmtörténet többi szexszimbólumát is megidézik a vizes ingekkel, mint Mr. Darcyt vagy Anthony Bridgertont (sokat esik a környéken). A két lány a babaház előtt állva saját apró másaikat nézik, szinte ahogy Kenneth Branagh Hamletjében láttuk.
Ugyanakkor ez a vizuális tobzódás nem öncélú, mindennek van jelentése, minden utal valamire.
Értelmezések egész tárát rejti például az, hogy Cathy hálószobáját a férje az nő arcbőrének pontos másolatára festeti a kék erekkel és a szeplőkkel együtt. Cathy így a saját bőrének fogja lesz, más értelmezésben beépül ebbe a családba, de az is új vetületet ad neki, amikor Heathcliff ezt a falat nyalogatja szeretkezés közben.
A film médiakampányának fontos része volt a szexjelenetek és az erotika hangsúlyozása, de ehhez képest a mozi mintha alulteljesítene. Megtudhatjuk ugyan, mennyi helyen lehet titkos légyottokat szervezni a lápon vagy hol nem biztonságos maszturbálni, ahogy azt is, hogy a pornó előtt az emberek lószerszámokkal szadomazo szexelő szolgákat nézni. Az már szocializáció és egyéni ízlés kérdése, hogy a szuperközeliben mutatott nyers tojás és aszpik vagy a flottyogó hangok kinek számítanak erotikusnak.
Értelmezhetjük úgy, hogy erre cserélték le a gótikus milliőt, mert bár sokat fúj a szél, de egyetlen kísértet sem jelenik meg és a természetfeletti elemek száma is minimális.
Nem miattad javul meg
A fülledt jelenetek mellett azonban a mozi egyik problematikus pontja a toxikus kapcsolatok és a bántalmazás ábrázolása. Heathcliff karakterábrázolása belesimül a toxikus kapcsolatok romantizálásának áramlatába (lásd A szürke ötven árnyalata vagy Colleen Hoover munkássága). Pont ezért gond, hogy a regény második része egyszerűen kimaradt, mert ez mutatta volna meg a jellemének valódi sötét oldalát.
A film a megalázás és az állati sorba alacsonyítás egész láncolatát hozza létre abszurd módon, egyszerre elmélyítve és bagatelizálva azt.
Heathcliff egyfajta kiskedvencként kerül Cathyhez, aki ennek megfelelően bánik vele és azzal, hogy ő adja a nevét, magáénak is nyilvánítja a fiút. Ők ketten felnőttként is abuzív kapcsolatban vannak egymással. Az alkoholista és erőszakos Mr. Earnshaw mindkettejüket bántalmazza, Isabella szintén játékként, babaként tekint Cathyre, Heathcliff pedig Isabellel bánik kegyetlenül. A mozi tálalásában viszont egyikkel sincs igazán baj.
Vagyis ha az Üvöltő szeleket akarod látni, akkor kapcsold be az 1992-es verziót és törődj bele, hogy ezek nem vagy nehezen szerethető karakterek. Heathcliff tényleg valami sötét és nem emberi, még akkor is, ha Ralph Fiennes játssza el (talán nem véletlen, hogy ez a szerepe hozta meg neki a Schindler listájának szadista náci tisztjének szerepét).
Ha nyitott vagy egy fülledt szerelmi történetre, és szereted Fennell, Robbie vagy Elordi munkáját, akkor pedig irány a mozi!
Képek: Intercom
