Hamarosan megjelenik az utóbbi hónapok egyik legjobban várt (és legtöbb előzetes kritikát kapó) filmje, az Üvöltő szelek, ami Emily Brontë azonos című, 1847-es regényének minden eddiginél vadabb feldolgozását ígéri. A regényt az 1920-as évektől kezdődően rengeteg formában adaptálták már: 16 film, 9 tévéfilm, 8 sorozat készült, de rengeteg rádiójáték, opera és színpadi feldolgozás is napvilágot látott az évek során. De vajon miben hasonlítanak ezek a feldolgozások? Hogyan nyúltak az elmúlt 100 évben Brontë klasszikusához?
Bár korántsem ez a legtöbbet adaptált regény – azt a prímet a Drakula és a Frankenstein viszi el –, rengeteg változatban és formában volt látható Heathcliff és Catherine furcsa szerelme, ilyen például Luis Bunuel szürreális mexikói változata, Yoshishige Yoshida kardozós japán történelmi darabja, néhány középiskolában játszódó feldolgozás és persze a kosztümös darabok.
A klasszikus kosztümös dráma
Az Üvöltő szelek sosem volt egy klasszikus romantikus történet, mégis Hollywood igyekezett azzá tenni. A 20. század során többen is megpróbálkoztak feldolgozni a könyvet, de annak mélysége és hosszúsága miatt általában ezek a filmek mindig csak a történet részleteit mutatták meg. Ez lehetőséget ad a romantikusabb hangvételre, viszont háttérbe szorul mindaz, amitől a kötet olyan zseniális, vagyis a második rész pszichológiai és érzéki hullámvasútja.
Az első film, ami teljes egészében feldolgozta a regény cselekményét, 1992-ben jelent meg Peter Kosminsky rendezésében. És talán ma is az egyik legismertebb feldolgozás, főleg azért is, mert Heathcliff szerepében itt debütált Ralph Finnes filmszínészként, mellette pedig Juliette Binoche játszotta Cathy szerepét.
A film korhű, kosztümös változatban dolgozza fel az eredeti gótikus regényt, és nem tart attól, hogy a konfliktusok árnyalatait és az érzéki részleteket is megmutassa. Sötét kastélyok, vad, gondozatlan tájak és misztikus hangulat. Bár a kritikusokat megosztotta a feldolgozás, a mai napig az egyetlen olyan film, amely teljes egészében hű a kötethez.
Hasonló adaptáció volt a 2009-es kétrészes angol tévéfilm, ami talán az egyik leghíresebb és leginkább közkedvelt.
Tom Hardy alakítása Heathcliff szerepében sokak számára telitalálat volt, és bár sokszor inkább romantikus, mint gótikus, összességében egy jó feldolgozása a kötetnek.
Mindkét film stílusosan hozza a történelmi, kosztümös filmek hangulatát, és igyekszik egyensúlyt tartani a romantikus, állatias vonzalom és a toxikus, kizsigerelő ragaszkodás között, még ha néha inkább az előbbi irányába is dől az inga.
Az 1992-es feldolgozásban egyébként maga Brontë is megjelenik (Sinéad O'Connor játssza), hogy figyelmeztesse a nézőt, ez nem egy szerelmi történet.
Erőszak és társadalmi kérdések
A 2011-es, Andrea Arnold által forgatott játékfilm újítani próbált azzal, hogy a történetet hátrahagyva inkább a hangulatot próbálta elkapni, de ez összességében inkább hátrányt jelentett, mint innovációt. A film mégis több szempontból érdekes, mivel a történet helyett a korszak vidéki életének apró, sokszor erőszakos és nehéz pillanatait vitte színre. Minden lépésnek és mozdulatnak ereje van, a szereplőkkel együtt mi is beleragadunk a sárba, érezzük az ütéseket a hátunkon, és Heathcliff talán itt látható a legkiszolgáltatottabb és legnyersebb formájában.
Más verziókkal ellentétben a film szinte alig tartalmaz zenét, nagyon kevés párbeszéd zajlik, nincsenek nagyívű jelenetek, és ebből adódóan a szerelmi történet is megkapja a maga állatias és vad formáját.
A szerelem mindkét oldala megmutatkozik, először a gyerekek elvárás és érdekek nélküli világában; majd felnőttkorban is, ahol Cathy és Heathcliff egymásra utaltsága tisztán kirajzolódik. Arról nem is szólva, hogy itt Heathcliffet tudatosan egy színes bőrű színész alakítja, kihangsúlyozva a karakter társadalmilag kívülálló odalát, ami sok más feldolgozásból hiányzik.
Angol etikett helyett kardok?
Az Üvöltő szelek feldolgozásai közül az egyik legérdekesebb az 1988-as japán Arashi ga oka, amely abban az évben a Cannes-i Filmfesztivált is megjárta. A történet itt a 18. századi angol vidék helyett a középkori Japánban játszódik, méghozzá egy vulkán lábánál. De ne gondoljuk azt, hogy itt vége a különbségeknek; a filmben megjelenő szexualitással és brutalitással az összes többi adaptáció közül kitűnik, sőt, még az eredeti regényt is felülmúlja.
Mert ki számítana kardpárbajra egy Üvöltő szelek-feldolgozásban?
De ez nem a polgárpukkasztásról szól, Yoshishige Yoshida tudatosan használta fel Brontë eredetijét, hogy a japán kultúráról, főleg a sintó vallásról alkotott gondolatait feldolgozhassa egy filmben. Sok szempontból más, mint a jól ismert regény, mégis a feldolgozások közül talán az egyik legérdekesebb változat, ami egy új környezetbe emeli be Brontë eredetijét.
Yoshida filmje viszont nem egyedülálló, a rendező maga is kiemelte, hogy készítéskor elsősorban Luis Bunuel 1954-es Abismos de pasión című filmjéhez akart hasonlítani. A szürrealista filmművészet egyik fő úttörője is elkészítette a maga Brontë-filmjét, és ahogyan Yoshida, úgy ő sem maradt a kietlen angol vidéknél. Bunuel feldolgozása a 19. századi Mexikóban játszódik, és szinte csak a kötet negyedét dolgozza fel, Heathcliff visszatérésétől Cathy haláláig.
Ahogyan (legalábbis az előzetes szerint) Emerald Fennel hamarosan megjelenő filmje, úgy az Abismos de pasión is inkább az erotikát helyezi az előtérbe.
Itt a cselekmény szinte teljesen másodlagossá válik, a gótikus szerelmi történet találkozik a szürrealista vízióval, ami egy egészen egyedi alkotást eredményez, ahol az érzékek és a brutalitás a maga esszenciális formájában tud megjelenni.
Az elmaradhatatlan középiskolás feldolgozás
A 2000-es években valamiért kollektívan azt gondoltuk, hogy a klasszikusok modernizálása a középiskolásokról, a fegyverekről, a fehérhátteres poszterekről és a szörnyű címekről kell hogy szóljon. De ami a 10 dolog, amit utálok benned és az 1996-os Rómeó és Júliának sikerült, az már az Üvöltő szeleknek kevésbé. A könyvnek két feldolgozása is készült (2003-ban és 2015-ben), amelyek középiskolás szereplőkkel gondolják újra a látszólag szerelmi történetet.
És nem is hangozna rosszul, ha ez nem azt jelentené a valóságban, hogy a történet egy felületes, sekélyes és csillogó újragondolást kapott.
A 2003-as feldolgozás érdekessége, hogy mivel az MTV-re készült, így musicalszerű zenei betéteket is tartalmaz.
Mindkét film igen rosszul teljesített a közönség és a kritikusok előtt is, arról nem is beszélve, hogy inkább működnek tipikus tinidrámaként, mint Brontë-adaptációként.
(ScreenRant / Vogue / Oscilloscope)
