Amikor a 2015-ös A boszorkány című film új szintre emelte a 17. századi amerikai folklórból felépíthető, karfaszaggatóan feszült és egyben lenyűgöző atmoszférájú horrort, megjegyeztem egy nevet: Robert Eggers. Az amerikai rendező és forgatókönyvíró a derék puritán család ördögi hányattatásait követően egy elhagyatott kis szigeten álló világítótoronyba kalauzolta nézőit, ahol Robert Pattinson és Willem Dafoe küzdött a klausztrofób magány és egymásrautaltság őrületével - és a természetfelettivel.

A világítótorony már markánsan kirajzolta azokat az ismertetőjegyeket és érdeklődési köröket, amik Eggers mostanra mindhárom filmjét meghatározzák. A történetei valamikor a múltban játszódnak, kedveli az elhagyatott, kietlen helyszíneket és az izolált kisközösségeket, illetve egyént. Vérbeli filmesként a képpel is mesél, és lélegzetelállító látványt teremt, ami legalább annyira látomásos és költői, mint természetes és realisztikus. Nem utolsósorban pedig erőteljesen vonzódik a néphithez és a néphagyományhoz, a természetfeletti működése pedig nála egyáltalán nem elválasztható a materiális valóságunktól.

Harmadjára Eggers a 900-as évek Észak-Európájában mesél egy hercegről, aki bosszút forral a nagybátyja ellen, mivel az meggyilkolta az apját, feleségül vette az anyját és elbitorolta a trónt. Az egyezés a Hamlet cselekményével annyira nem véletlen, hogy

a középkorban népszerű Amleth mondájából Shakespeare közvetlenül merített a drámairodalom egyik legfontosabb darabjának megírásához.

És ugyanígy Saxo Grammaticus dán történész Amleth-szövegén alapszik Az Északi is, csak Eggers inspirálódott még az északi epikus irodalom remekeiből is: forrásként emlegeti a verses és a prózai Eddát, az Egils sagát, a Grettis sagát, az Eyrbyggja sagát és Hrólfr Kraki sagáját is. A forgatókönyvet az izlandi költő-regényíró Sjónnal közösen írták, az iménti inspirációs felsorolás pedig annak is egyértelművé teheti, hogy Az Északi hőse nem egy hamleti filozofáló-tépelődő alak, aki esetleg nem látta a film trailerét, és valamilyen különös módon az egész filmes-televíziós vikingreneszánsz is elkerülte a figyelmét az elmúlt évtizedben. Igaz, bizonyos pontokon Eggers nem tud nem játszani és összekacsintani a hamleti hagyománnyal is, legyen szó a függöny mögé bújós jelenetről vagy éppen a bolond koponyájáról, ő egy elég tettrekész és brutálisan egyszerű Amleth hercegben gondolkodott.

A film azzal indul, hogy Amleth apja, Aurvandill király (Ethan Hawke) hazatér a hadjáratról az udvarába, ahol viszont Fjölnir (Claes Bang), a féltestvére meggyilkolja, feleségül veszi Gudrún királynét (Nicole Kidman) és kikiáltatja magát királynak. A kis Amleth elmenekül és bosszút fogad. Évekkel később, már megtermett férfiként látjuk újra (Alexander Skarsgård), amint berserker farkasharcosként a ruszok földjén portyázik társaival. Egy látnok (Björk) emlékezteti Amleth-t a fogadalmára, ennek hatására a hajdani herceg rabszolgának tettetve magát csatlakozik a nagybátyjához tartó szállítmányhoz. Útközben elkezdenek összebarátkozni egy rusz lánnyal, Olgával (Anya Taylor-Joy), akivel idővel szövetséget kötnek Fjölnir ellenében. A nagybátyja házánál viszont több olyan kihívással is szembesül, ami megnehezíti a dolgát.

Mivel semmilyen művészeti alkotás nem tud független lenni a kortól, amiben megszületik, Az Északi kapcsán is biztosan lesznek sokan, akik a kultúraformáló toxikus maszkulinitás csúcsra járatását, illetve ennek az önpusztító börténné válását elemzik majd benne. Engem viszont inkább az érdekelt, hogy a vikingek szórakoztatóipari évtizede után vajon tud-e bármi újat adni vagy mutatni azon túl, hogy Eggers egy izlandi utazása hatására nagyon szerette volna elkészíteni a saját vikingfilmjét - ez pedig összetalálkozott Alexander Skarsgård régi vágyával, hogy a vikingekről forgathasson. 

Az eredmény egy mozgóképes saga lett - ennek minden anakronizmusával együtt.

A cselekmény valójában nagyon egyszerű: a bosszú nemcsak hálás dramaturgiai hajtóerő, hanem a sagák egyik visszatérő motívuma, az út, amin végig kell menni, különben oda a becsület - és ugrik a Valhalla, a hősök túlvilági paradicsoma is. Egy ponton a királynő Amleth fejéhez vágja, hogy az apjához hasonlóan faék egyszerűen gondolkodik - és tényleg. Amleth világa elég fekete-fehér, az zárja le a sodródását, és ad célt és értelmet az életének, amikor végül beleáll a küldetésébe. Ez pedig akkor sem változik meg, amikor több információhoz jut a családja múltját, illetve jelenét illetően: nem érdeklik a nagybátyja és az anyja szempontjai, és végül az öccsét is bedarálja a bosszú programja. Vannak ugyan pillanatok, amikor Amleth-en úrrá lesz a megkínzottság, és mindannak az iszonyata, amivel ez a küldetés jár. Ám a bosszú törvénye és az ígéret betartásának kötelessége mindenek felett áll, ez ad Amleth-nek identitást.

Éppen ezért lényeges az a pont, amikor komoly és valódi lehetősége lenne (a jellemfejlődés jegyében akár) elmozdulni ebből a láthatóan önpusztító irányból, és új életet kezdeni. Ilyen viszont nem igazán történhet meg egy sagában, ez a kultúra ebből a szempontból zárt és rugalmatlan viselkedési rendszer volt, amiben a filmben is sokat emlegetett végzet az egyik, ha nem a legfontosabb erő, ami meghatározta az életet. Ez még akkor is igaz, ha saját bevallása szerint Amleth végül nem a bosszú beteljesítéséért, hanem az új családját védő megelőző csapást tervezve fordul mégis vissza Izlandra. Akár így, akár úgy, neki az a sorsa, hogy leszámoljon a nagybátyjával.

Mindennek egy filmes következménye, hogy nincsenek kiugró, nagy alakítások, inkább jó és erős pillanatok, hiszen a sztori másra nem igazán ad teret - a színészek főleg a karizmájukból tudnak dolgozni. Ebben persze nem elhanyagolható tény, hogy Az Északi egy igazi all star movie. Itt még a kis mellékszerepeket is olyan nagy nevek alakítják, mint például a csodálatos Willem Dafoe, akinek udvari bolondként és kvázi főpapként van egy-egy rövid jelenete, viszont még így is átütő. Eggers egyébként, úgy tűnik, ragaszkodik a színészeihez: tulajdonképpen ő fedezte fel az azóta A vezércsellel világhírűvé váló Anya Taylor-Joyt, akinek A boszorkány volt az első nagyjátékfilmes főszerepe. Mellette szintén A boszorkányból feltűnik Kate Dickie és Ralph Ineson is (mindketten Trónok harcás színészek is).

A színészek mellett fontos szereplő az epikus táj is, ami a korszak megpróbáltatásait vizuálisan illusztráló sötét szűrők ellenére is lenyűgöző. (Izland azért is tökéletes helyszíne az eseményeknek, mert itt írták, illetve itt maradtak fenn a középkori északi irodalom legnagyobb teljesítményei, például a korábban említett sagák zöme is. A szigetet a valóságban Írország és Észak-Írország alakította.)

Ahogy az előző filmjeiben, Eggers itt is előtérbe helyezi a hitelességet és a természetességet. Ott van ez abban, hogy szinte a láthatóság határáig feszíti az éjszakai és beltéri jelenetekben a fény és sötétség arányát. De a tárgyi kultúrában is, azaz a viseletek, fegyverek, épületek részletgazdagságában, amik történész és régész szakemberek bevonásával, eredeti alapanyagokból, az eredeti módszereket követve készültek, és így reprodukálják a viking kor mindennapjait.

A film promóciójának talán legfontosabb állítása, hogy ez a leghitelesebb vikingfilm, ami valaha készült. Az amerikai bemutató óta számos cikk és videó foglalkozik azzal, hogy ellenőrizze ezt, és tényleg dicsérik az egészen apró tárgyi részletekben is felfedezhető gondosságot. Ugyanígy dicséretes, ahogyan Eggers bemutatja azt a komplex mitikus-spirituális-vallási valóságot, ami a korban természetes módon áthatotta az emberi élet minden pillanatát. A rítusok és víziók ábrázolása a mai szemmel sokszor kényelmetlen, sokkoló vagy ízlés szerint a röhejesség határát súrolja, és Eggers ezzel egyszerre berántja a nézőt, mert intenzívebbé teszi a filmet, de ki is löki, mert felhangosítja, hogy nemcsak időben, hanem normatív világkép, értékrend vagy erkölcs tekintetében is messze járunk a korunktól. Erre persze már az az olvasatbeli különbség is rámutat, hogy ezer éve a kötelesség teljesítésével egyetértett a hallgatóság, mára inkább az elkerülhetetlen tragédiát látjuk benne.

Az összképet és a hitelességélményt viszont durván rontják olyan jelenetek, mint például amikor a berserkerek lerohanják a rusz települést: hozzáértők szerint a filmben látható félmeztelen harcmodor önmagában minimum megkérdőjelezhető, de az edzőteremben és protein shake-ekkel gondosan nevelgetett kockás hasfalnak egészen biztos nincs köze a viking mindennapokhoz. Hollywoodhoz annál inkább. Eggers persze elismerte, hogy a Conan, a barbár is inspirálta, és mérget vennék rá, hogy a nagy záró küzdelemben a Star Wars III. - A sithek bosszúja fináléja is ott dobog. Ezek a túlzások ugyan magyarázhatóak azzal, hogy a sagákban gyakran a harcos hős jelenik meg, és ennek az ideálja korunkban kockahasú - de valahogy mégsem sikerül eltalálni a megfelelő arányokat.

Probléma pedig más alkotói szinten is jelentkezik. Eggers szerzői filmesként ugyanis összeségében nem tud megfelelni a korábbi filmjeivel saját maga elé állított mércének: Az Északi sokkal minőségibb és igényesebb kivitelezésű, mint bármelyik hollywoodi történelmi akciókaland, de azon túl, hogy mozgóképen mond el újra és látványosan egy nagy irodalmi karriert befutó középkori történetet, ennél többet nem igazán kezd vele. Márpedig A boszorkány és A világítótorony sikerének egyik forrása az is volt, hogy Eggers gátlástalanul bátran hozzá mert nyúlni jól ismert alapanyagokhoz és helyzetekhez, és merte nagyon meglepni a nézőit. Az olyan állítások pedig, mint hogy ez a valaha volt leghitelesebb vikingfilm, általában nem öregednek túl jól.