B
Robert E. Howard: Cormac Mac Art és a vikingek - conan testvérei III.
Delta Vision Kft., 288 oldal, 2012, 2542 HUF
Első mondat: "Mondom, hogy nem birodalom!"
A Robert E. Howard fantasy-életművét összegyűjtő „Conan testvérei” sorozat első két része (Kull királyról itt írtunk, Bran Mak Mornról meg itt) még megúszta a szerző tragikusan korai halálából és sok-sok befejezetlen művéből adódó szerencsétlen állapotokat, de a harmadik kötetet már utolérték a problémák. A kelta származású barbár, a széthullott Római Birodalom maradványait vikingekkel feldúló Cormac Mac Art alakjáról eleve mindössze négy novella született, és abból maga Howard csak kettőt fejezett be, a másik kettő töredékben maradt (ráadásként: mind a négy évtizedekkel a halála után látott csak nyomdafestéket).
A magyar olvasók mind a négy történetet ismerhetik már: 1990-ben jelentek meg A tenger tigrisei című novelláskötetben, jóllehet, ahogy Kornya Zsolt, a Conan testvérei sorozat szerkesztője rendszeresen emlékeztet rá minket előszavaiban, a többi, korai Howard-kiadáshoz hasonlóan az is egy szerkesztett, tompított, kevésbé finom szóval élve megerőszakolt változata volt az író eredeti műveinek. A mostani kiadás, ahogy a Kull és a Bran Mak Morn történeteit gyűjtő is, a kézirathoz visszanyúlva, a korábbi fordítást átfésülve, kritikai-szerkesztői megjegyzésekkel ellátva közli a vad kelta harcos ciklusát.
A Farkasok éjszakájában Cormac és társa (illetve, eredetileg fogvatartója), Koponyahasító Wulfhere egy ellenlábas hordával készülnek leszámolni, amikor a Howard életművében újra és újra visszatérő pikt nép immár végleg elkorcsosult, a civilizációból örökre kiszorított maradványai lerohanják a csatateret. A sztori egy reménytelen, vérgőzös menekülésbe torkollik, ahogy a főszereplők igyekeznek meglógni a szigetről, amit az őket sanyargató vikingektől a piktek iszonyatos mészárlás árán szereznek vissza. Ez a legjobb novella a kötetben: a csata leírása Howardhoz méltón vérbő, grandiózus és vadromantikus, a jelen váratlanul szembetalálja magát a letűnt, elfeledett régmúlttal, ami még egyszer, talán utoljára tart egy rettenetes erődemonstrációt.
Noha sok hasonlóságot mutat vele, csak kevéssel marad el mögötte a Véres menyegző, ami a (jó értelemben vett) tipikus howardizmusokon túl egy szokatlanul markáns női karaktert is bedob a vérontásba. A tenger tigrisei egy fantasztikus kiseposznak indul, nagy kár, hogy Howard (nem is akármilyen helyen) félbehagyta. A kötet két különböző szerző két különböző irányba vitt befejezését is csatolja az eredeti kézirathoz, és itt jönnek ki az ilyen utólag kiegészített töredékek problémái – és Howard zsenije.
Mert mindegy, milyen ügyesen fonta tovább a parlagon hagyott sztorit Howard valamely utódja (A förtelem szentélye és A tenger tigrise egyik lezárása is meglehetősen jól sikerült), a különbség így is, minden esetben fájdalmasan nyilvánvaló. Akár egy széles, vörös ecsetvonásokkal megfestett harcjelenetről van szó, akár a sötétben, alattomosan lappangó ősi iszonyatról, ezeknek súlyos atmoszféráját (az utóbbi esetében Lovecraftot, Howard barátját és ihletőjét leszámítva) senki nem tudta hozzá hasonlóan átadni.
A kötet tartalmaz még az elején néhány vikingtörténetet (szintén a Róma bukása utáni időkből), a végén pedig a maradék James Allison-anyagot, ami a Kull király és az ősök-ből kimaradt. Ezek közül A félelem kertje horrorba oltott sword & sorcery-ja emelkedik ki, a Robert M. Price által befejezett Sötét korszakokat pedig már csak azért is meg kell említeni, mert teljes és végleges lezárását adja az Allison-ciklusnak.
