Varró Dániel saját bevallása szerint is legalább két évig dolgozott A szomjas trollon: legújabb kötete egy skandináv és kelta alapokon nyugvó verses mesefüzér, amelyre nagyban hatottak a költő gyerekkori olvasmányai is. Lapjain az orkok, ogrék, leprikónok mellett megjelenik többek között egy szárnyas vadmalac és egy dullahan nevű lovas figura is, akinek fő jellegzetessége, hogy a hóna alatt hordozza a fejét. A kötete egyik legnagyobb erénye, hogy a kalandok részesévé teszi az olvasót is, aki az utolsó mesében maga dönthet arról, hogy melyik úton induljon el a rejtélyek megoldása felé. Rossz választás nincs, akkor sem, ha véletlenül fű helyett jégbe harapunk, hiszen a varrói viking univerzumban még a hősies halálig vezető út is szórakoztató, arról nem is beszélve, hogy az elkerülhetetlen vég nem feltétlenül jelenti egyben a mese végét is. A szomjas troll a hét könyve.
A Túl a Maszat-hegyent voltaképpen saját szórakoztatására írta, hiszen nem volt még saját gyereke, sőt, a családjában sem voltak kicsik – ezt Varró Dániel nyilatkozta jó két éve egy interjúban. A szomjas trollon ellenben már erősen érezni, hogy a költő időközben háromgyerekes apuka lett; a Margón például elmesélte, hogy a kötete főszereplőit is saját fiairól mintázta:
„a kis hablegényt a legkisebbről, a kíváncsi óratörpét (aki mindent szétszerel, elront, közben pedig lyukat beszél az emberek hasába) a középsőről, a leprikónos-kalandos-vikinges sztori hősét pedig a legnagyobb kisfiáról”.
A szomjas troll összesen négy történetet tartalmaz, de ezek nem teljesen különálló mesék, hiszen van közöttük átjárás: a címadó troll által visszadobott sellő például A kis hablegény című verses mesében bukkan fel újra. Utóbbi egy inverz Andersen-mese, melyben a legkisebb fiút a hat nővére („név szerint Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta, Jütte”) nem hajlandó magukkal vinni, amikor énekükkel hajósokat veszejtenek el a tengeren. Bonyodalom akkor támad, amikor a nővérek nem térnek haza, és Jespernek, aki még beszélni sem tud rendesen, csak annyit mond, hogy bluggy-bluggy, útra kell kelnie, hogy megkeresse őket. Szintén egy vándorlástörténet a címadó verses mese, amikor a „fjordok, fjellek közt” menetelő troll, miután elcsócsált négy vikinget, erősen megszomjazik. Lakkaszörpöt kíván, de az hiánycikk az ogre kocsmájában, mert egy Mökki névre hallgató mocsári goblin elrabolta mind egy szálig. A troll természetesen nyakába veszi a fjordokat és a fjelleket, hogy felkutassa a goblint.
Varró Dániel: A szomjas troll
Jelenkor Kiadó, 2018, 136 oldal, 3999 HUF
A kíváncsi óratörpe ellenben egy olyan mesebeli szóbeszéden alapuló történet („Úgy hallottam én is régen/finnek fagyos fenyvesében,/mohás tóparti tisztáson,/bűvös buszvégállomáson,/sziklák közti szabadstrandon,/strandon álló fagyis standon.”), melynek három éneke magabiztosan vezeti végig az olvasót a konfliktus-bonyodalom-megoldás hármasán. A legnagyobb problémát az okozza, hogy a kis óratörpe („lébenkanál természetű”) kicsit megpiszkálja az óraszerkezetet, amitől az leáll, és ha még mindez nem lett volna elég, a pótalkatrésznek kapott „bűvös varázsvacakot” is úgy megvizsgálja, hogy az teljesen használhatatlanná válik. Neki sincs más választása, minthogy világgá menjen, és a saját útját járva jusson el a felismerésig, ami segít aztán a gubancok elsimításában.
A kötet legmeghatározóbb története vitán felül A leprikónok átka: ez egy kalandválasztós mese, amelyet Varró a Kaland-Játék-Kockázat kötetek mintájára írt. Ezek olyan lapozgatós könyvek, ahol az olvasók maguk választhatják meg, hogy az író által feldobott lehetőségek közül merre akarják csavarni a történet menetét. Varrónál ez úgy néz ki, hogy van egy hosszabb felvezetés, amelyből kiderül, hogy a békés kis viking falura (amelyre csak néha csap le a sárkány meg a vikingevő troll) különös varázslat száll, amitől a felnőttek elkezdenek infantilizálódni:
„Komor viking faludban a badarság üt tanyát,/idétlenül visongnak a zord viking anyák,/a harcedzett apák meg, a marconák, a bőszek,/nadrágjukat letolva kergülten kergetőznek.”
Mindez vicces úgy két-három napig, aztán a vikinggyerekek arra jutnak, hogy a helyzet tarthatatlan, és valakinek ki kell derítenie, mi okozza a felfordulást. A kis viking vitézre esik a választás, akit elkísér öccse, Tekertagyú Jorik és egy Sigmund nevű szárnyas vadmalac. Pontosabban már az is kérdés, hogy elkísér-e egyáltalán, mert a mese szerint rögtön az elején dönthetünk arról, hogy csatlakozzon-e harmadik útitárs a nagy kalandhoz. A fordulópontokat egy-egy strófa rejti, melyek jellemzően két választási lehetőséget dobnak fel, de van olyan is, hogy az út csak egyirányú lehet (azaz egyetlen lehetőségünk van továbblépni), és olyan is, hogy hat. Előfordul, hogy a viking vitéz rosszul dönt, és heroikus küzdelemben alulmarad, viszont a halál nem feltétlenül jelenti a mese végét, elvégre egy viking sztori hősei vagyunk, így utunk egyenesen a Valhallába vezet.
Fotó: Valuska Gábor
A fentiekből is látszik, hogy Varró ezúttal is nagyon szélesen merített: a kötet alcíme Kis viking legendárium, ám a skandináv mitológia mellett világosan felismerhetők egyéb hatások is. A Margón is beszélt arról, hogy gyerekkora egyik meghatározó olvasmánya volt A Gyűrűk Ura, de A szomjas troll ezenkívül nyomokban Homéroszt, Shakespeare-t, Andersent és Grimm-meséket is tartalmaz. A kis hablegényből megismert hat hableány például itt is felbukkan, és az Odüsszeia szirénjeihez hasonlóan „csengőszavu dallal” csalják halálba a hajósokat. A kis hablegény eleve egy kifordított Andersen-mese, de ugyanez a vers megidézi Dániát is, ahol „rendszerint valami bűzlik”. Az óratörpe kalandozásai során elvetődik az erdőbe, ahol csatlakozik hét másik törpéhez, és ha nem is nagy kedvvel, de beáll ő is bányásznak, hogy aztán annál nagyobb legyen a meglepetése, miután hazatér az erdei házikóba: „Ki ivott a narancslémbe? (…) Ki evett a müzlicskémből,/mikor volt még benne ennyi? Azt még meg akartam enni!”
A fenti idézetből is látszik, hogy Varró bár alapvetően nem bolygatta meg a mesék és a legendák világát, rímeivel, szófordulataival, a hétköznapi szókészletünk mesésítésével mégis teljesen elemelte a figuráit, ettől pedig az egész történet friss lett és eleven. Érezni, hogy a költő gyakorló apuka, és szívesen teszi magáévá a gyerekek szókincsét („bazsalyogni, tudja, hogy tyű,/egy percig se bébikönnyű”), beleszövi a kicsik mindennapi tapasztalatait („Aki állt valaha sorba/kindertojásért a boltba,/állva nyugton, várva csendbe,/hogy a néni lepittyentse”), és szívesen játszik is a szavakkal („Magam minden bajból bátran,/ körmönfontan kidumáltam,/akkor egy kis fókafognyi/vas fog rajtam itt kifogni?”). Varró ráadásul előszeretettel kiszól az olvasókhoz: ő nem egy megközelíthetetlen költő bácsi, hanem egy olyan mesélő, aki felnőttsége ellenére is képes volt valamennyit megőrizni a gyermeki énből. Tőle tudjuk azt is, hogy a trollok nem ragoznak helyesen, és ha a történet úgy hozza, szívesen bevonja a hallgatóságot is („mit gyanítotok, gyerekek?”).
A Margón mesélt arról is, hogy szerette volna megszelídíteni, „gyerekesíteni” a mítoszok, legendák néha bizony ijesztő lényeit. Ebben nagyon sokat segítenek Maros Krisztina kedves, gömbölyded rajzai, akinél a zöld orklány is bájos, a zord viking is joviális lesz. Pedig aztán a varrói bestiárium szereplői csak látszólag cukik, hiszen a troll is rögtön azzal kezdi a történetét, hogy felfal négy viking harcost, a hableányok sportot űznek abból, hogy hajósokat csaljanak a halálba, és hát a kis viking vitéz testi épségét is vadlazacrajok, harcimókusok vagy beste orkok veszélyeztetik. Mégis jó nyakig merülni ebben a világban, melyet átleng egy magabiztos derű és megerősít minket abban, hogy minden veszély dacára a világ rendje azért előbb-utóbb majd helyreáll.
