Imreh András: Új nyár, új kert

Iszonyú minden szomszéd. Órákon át
képesek megbeszélni egy új lecsóreceptet
(cukkínivel) – na és hol? Az erkélyed alatt.
Panaszkodnak hidegre-melegre,
az ajtód elé hányják a havat,
füvet nyírnak vasárnap délelőtt,
fél héttől fél nyolcig a Für Elise
első öt taktusát játsszák már három éve,
szólnak, hogy ne a lépcsőházban tartsd a biciklit,
ha szabadságra mész, kivágják a diófát,
megmérgezik a macskát,
nem élnek az elővásárlási jogukkal,
és tényleg zöldebb a rohadt füvük.

A kertben ülök, háttal fűnek-virágnak,
a betonkerítést fixírozom,
várom, ujjongó rettegéssel,
mint a bika letaglózás előtt
vagy a függöny mögé bújt kisgyerek,
hogy beteljen a sors.
Csak azt nem értem,
milyen érzékszerv van a hátamon,
ami húsz méterről jelzi, ha jő a szomszéd.

– Heló-beló. Mi jókat olvasol? –
Most mondjam el, hogy Novalis Halálvágy
című versének két Rónay-féle
fordítását hasonlítgatom össze
és rá-ránézek az eredetire is?
És ha megkérdezi, tudok-e németül?
Bár persze a Novalis név alapján…
– Ez most egy nagyon pénzes munka – mondom –,
és nagyon sürget a határidő.

Hosszan elbeszélget velem.
Tapintatosan meg sem említi,
de érzem, hogy aggódik: elrontom a szemem
vagy unatkozom egyedül.
És tényleg élvezem, hogy félretehetek
Novalist, Rónayt. Mint a Pilóta kekszet,
ízlelgetem a köznapi beszéd
megunhatatlan, szégyenletes ízét.

Banális történetet ad elő
telekszomszédjáról, s én: – Hihetetlen! –
mondom, suttogom: – Hát ez hihetetlen.

Az órájára néz. Hogy eltelt az idő!
De jól elbeszélgettünk! Mentegetőzve
teszi hozzá: – Mennem kell. Jönnek értem.
– Vadászni mész? – kérdem ártatlanul.
– Ja, nem, csak járunk az erdőben egyet.
Láthatólag elkedvetlenedik,
mert nincs fegyvertartási engedélye.
De már lohol. Még visszainteget:
– További kellemes pihenést!

John Falter: Tidy and Sloppy Neighbors, 1961