Ulickajának ötven évig kellett várnia, hogy észrevegyék [Visszapillantó]

Ljudmila ulickaja

Örökbecsű limlom

Ford. Goretity József, Magvető, 2013, 468 oldal

Megveszem

Vannak olyan szerzők, akik amint megtanultak írni és olvasni, tudták, hogy az írással akarnak foglalkozni. Ulickaja nem tartozik közéjük, mert bár korábban is publikált, valójában már ötvenéves is elmúlt, amikor az első elbeszéléskötete megjelent. Mindenesetre megérte várni, hiszen mára nemcsak az olvasók körében népszerű, de a kortárs orosz irodalom meghatározó alakja, aki első nőként elnyerte az orosz Booker-díjat, és a neve időről-időre felmerül a Nobel-díj esélyesek között. Azt gondolnánk, hogy a Nobel-díj az írók álmainak netovábbja, ám Ulickaja, miután néhány éve tüzetesen elolvasta az elnyerésére vonatkozó rendelkező nyilatkozatot, azt mondta, hogy nem különösebben érdekli a kitüntetés, mert meglepetten tapasztalta, hogy olyan szigorú értelemben vett irodalmi értékek nem szerepelnek a kritériumok között, amelyek az írás minőségét díjazzák. „Szerepel viszont az, hogy annak kell odaítélni, aki a humanizmus ideáljának megteremtésében alkot jelentőset. Én rengeteg díjat kaptam, többet is, mint kellett volna. Köztük Budapest város díját, amire büszke vagyok. De a Nobel-díj nem foglalkoztat. Tudom, hogy a bizottságnak számtalan szempontot kell figyelembe vennie: a díjazott egyszer legyen fekete, egyszer nő, egyszer testi fogyatékos, máskor meg homoszexualitását nyíltan vállaló, vagy belorusz újságíró. Az utóbbi évtizedekben világosak a válogatási szempontok” – mesélte néhány éve Vasárnapi Hírekben.

A szerző bár általában nem a saját életéről ír, többnyire mégis magából indul ki. Szövegeiből erősen érezhető, hogy személyes élményeiből táplálkozik, és van is miből, hiszen a családját 1943-ban a háború alatt politikai okokból evakuálták a baskíriai Davlekanovóba. Itt született Ulickaja, majd egyéves korában a család visszaköltözött Moszkvába. A szerző az orosz fővárosban nőtt fel, majd a Lomonoszov Egyetem biológia szakán szerzett diplomát, és egy akadémiai kutatóintézet laboratóriumában kezdett dolgozni. Genetikusként nem futott be hosszú karriert. Két év után elbocsátották kollégáival együtt, mert olyan írásokat olvastak, másoltak és terjesztettek, amelyeket a kommunista rezsim tiltott. Ulickaja mindennapjai ezután jó darabig arról szóltak, hogy beteg édesanyját ápolta, és két kisfiát nevelte. Eredeti szakmájához azért sem tért vissza többé, mert úgy érezte, hogy a gyorsan fejlődő tudománnyal szemben behozhatatlanul lemaradt. „Amikor én kezdtem genetikát tanulni, a tananyag összefoglalható volt egy vékony füzetben, azóta gyakorlatilag kinyílt a világ. Ezt a jelentős felismerést szerettem volna belevinni a könyvbe, ami azt is magával hozta, hogy

az emberi természet fejlődése, az evolúció nem más mint egy elolvasható szöveg”

– mesélte 2016-ban a Fideliónak adott interjúban. A genetikusként szerzett tapasztalatait és a tudományos gondolkodásmódját viszont később átültette Kukockij esetei című regényébe, ahol a főhős egy kiváló nőgyógyász, aki különleges képességekkel rendelkezik. Olyan, mintha Palev Kukockij doktornak röntgenszeme lenne, amivel belelátna a betegek testébe. A regényben Ulickaja hiteles és kíméletlen képet rajzolt a huszadik század szovjet diktatúrájáról, a kötettel pedig elnyerte 2002-ben az orosz Booker-díjat.

A siker viszont korántsem volt ennyire egyértelmű, Ulickaja pályája nemcsak későn, de döcögősen is indult. Első elbeszéléskötete 1983-ban jelent meg, de ekkor szinte senki nem olvasta. Az orosz folyóiratok politikai okokból nem közölték írásait, ezért több külföldi kiadót is megkeresett a Szonyecska kéziratával, amit végül egy francia kiadó jelentetett meg 1995-ben. A kisregény hatalmas siker lett, amivel elnyerte a francia Medici-díjat, ekkor ragasztotta rá egy francia kritikus a  „Szoknyás Csehov” nevet. Amikor a szerző 2011-ben a Pécsi Íróprogram díszvendégeként Magyarországra érkezett, hogy bemutassa az Imágó című regényét, azt mesélte, hogy Csehov valószínűleg nem lenne boldog a becenév hallatán, mivel nem igazán szerette a nőket. Ulickaja védjegye viszont éppen az, hogy erős női főhősei vannak, akiken keresztül nemcsak a női sorsról és szerepvállalásról beszél, hanem arról is, hogy mennyi teret kapnak a nők a politikában.

A kisregény főszereplője, Szonyecska egy könyvtárban dolgozik, megszállottan, megállás nélkül olvas, mert csak a könyvek között érzi jól magát. Ez adja a Szonyecska alaphelyzetét, amiből még az sem tudja kizökkenteni a főhőst, hogy a háború alatt családjával együtt evakuálják. Végül egy találkozás nyitja fel Szonyecska szemét, bár tulajdonképpen olyan, mintha továbbra is szemellenzőt viselne. Ezúttal a könyvek helyett, leendő férje miatt szorít háttérbe mindent, és csak a férfira koncentrál. Összeházasodnak, majd amikor megszületik a gyerekük, Szonyecska még inkább háttérbe szorítja az érzéseit, és annak szenteli az életét, hogy a családját szolgálja. A kötet mindössze kilencvenkét oldal, de Ulickaja erőssége pont a lendületes történetmesélésben rejlik. A szerzőre jellemző, hogy a szereplői általában tanult, de olykor tanulatlan nők, akik gyakran feláldozzák önmagukat,

keresik a határaikat, megpróbálják megfogalmazni a vágyaikat, definiálni és megvalósítani önmagukat.

Ezek a kérdések foglalkoztatják Ulickaját, és ilyen az Életművésznők című novelláskötete is. A magyar olvasók körében talán ennél is nagyobb sikert aratott A lélek testéről című novelláskötetével, amiben a történetek szereplői olyan magányos idős emberek, akik megpróbálják rendezni az életüket a halál előtt. A kötet címe szépen összecseng Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas Testről és lélekről című filmjével, de nem csak ez az egyetlen közös pont. A kötetet a film férfi főszereplője, Morcsányi Géza fordította, aki a Magvető Kiadó igazgatójaként egyébként régóta ismerte Ulickaját. A lélek testéről bemutatóján Nyáry Krisztián és Morcsányi Géza beszélgettek a kötetről. Nyáry Krisztián szerint a novellák és a film motívumai kísértetiesen hasonlítanak. Az egyik történet például egy húsüzemben játszódik, csakúgy, mint Enyedi Ildikó filmje, de olyan novella is szerepel a kötetben, amiben egy házaspár ugyanazt álmodja, ahogy ez a Testről és lélekrőlben Máriával és Endrével is megtörténik. A novellák a lélek és a test bonyolult kölcsönhatásáról szólnak. A pravoszláv országokban létezik egy elgondolás, miszerint az élet végeztével a testnek szellemmé kell változnia, Ulickaja pedig azt a határt kereste, amikor ez megtörténik. 

Morcsányi Géza egyébként nem értett egyet azzal, hogy Ulickaja erőssége a női karakterekben rejlik. A Magvető egykori igazgatója sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a szerző történetei elszántságról, szigorúságról, érzékenységről és finomságról mesélnek. Morcsányi Géza valószínűleg ezt vette észre a Médea és gyermekeiben, amit a Magvető adott ki 2003-ban. Ez volt az első Ulickaja-könyv, amivel a magyar olvasók találkoztak, de nem sokkal azután, hogy a kötet a polcokra került, az Európa Könyvkiadó megjelentette a szerző orosz Booker-díjas regényét, a Kukockij eseteit. Ulickaja nem akarta, hogy a kiadók versenyezzenek érte, és mivel Morcsányi Gézával már korábban személyesen is találkozott, a Magvetőt választotta magyarországi kiadójának. Mindkét regénye fontos témákat boncolgat, mindkettőben tulajdonképpen magáról, vagy legalábbis magáról is ír. A Médea és gyermekeiben egy olyan Oroszországban élő népcsoportról mesél, akik nem találják a helyüket, ami Ulickaja számára sem ismeretlen, hiszen ő is átélte az evakuálást. Legalább ennyire izgatja a cselédsors,

a gyerekkori traumák feldolgozása, a kötődés, vagy éppen annak a hiánya.

A Médea és gyermekeiben a főhős neve a görög mitológiára utal, de ahelyett, hogy Médea isteni kiváltságokkal rendelkezne, akárcsak a szerző legtöbb regényében, ez a főhős is egész életében másokat szolgál. Ulickaja több könyvében érződik, hogy a szerző egyházellenes, Daniel Stein, tolmács című regényében mégis a kereszténység áll a középpontban. A történet valós eseményeket dolgoz fel, a főszereplőt, Daniel Steint Oswald Rufeisen élettörténete inspirálta. A főhős egy lengyel zsidó férfi, aki áttért a katolikus hitre, majd annak szenteli az életét, hogy a Gestapo tolmácsa ként zsidókat menekítsen ki a koncentrációs táborokból- Daniel Stein, tolmács című regényével Ulickaja elnyerte az orosz Nagy Könyv-díjat. 

A magyarul 2016-ban megjelent Jákob lajtorjája című könyvében Nóra, a főhős rábukkan nagyapja leveleire és KGB-s irataira. Az alapötletet valószínűleg az adta Ulickajának, hogy ez gyakorlatilag vele is megtörtént. Véletlenül találta meg nagyapja leveleit, és miután évekkel később átrágta magát a nagyjából ötszáz levélből álló gyűjteményen, rögtön tudta, hogy írnia kell róla. Nórát tekinthetjük a szerző alteregójának, mert a főszereplő színházi ember, ami összecseng Ulickaja színházi munkájával. Miután elbocsátották a laboratóriumból, néhány évig a Zsidó Zenés Kamaraszínház irodalmi főtanácsadójaként dolgozott. Annak ellenére, hogy a dédnagyanyja jiddisül verselt, a nagyapja szakkönyveket írt, az apja pedig egy autószerelésről szóló kötet szerzője volt, amit aztán egész Oroszországban használtak, ő sosem készült írónak. A színházban töltött évek alatt mégis úgy alakult, hogy karcolatokat, riportokat, és gyerekdarabokat írt, illetve dramaturgként is dolgozott, később pedig forgatókönyvírással is próbálkozott.

Harmincöt évesen jelentkezett Valerij Frid forgatókönyvíró-kurzusára, ahova a Pestis című írásával érkezett. Valerij Frid elolvasta a szöveget és azt mondta: „Nem tudom magát felvenni”, amit Ulickaja kérdés nélkül elfogadott, hiszen kevésnek tartotta magát, ám a rendező-forgatókönyvíró így folytatta a mondatot: „Nem veszem fel, mert maga már mindent tud.” Film végül sosem készült a Pestisből, viszont 2020-ban, éppen a koronavírus-járvány idején Ulickaja Csak egy pestis címmel megjelentette a kötetet, amit szintén Morcsányi Géza fordított. A cselekmény kiindulópontja, hogy 1939-ben váratlanul kitör a pestis Moszkvában, miután egy laboratóriumi orvos eltört egy pestisbaktériumos kémcsövet. Ezután felsőbb utasításra Moszkvába utazik, de három napba telik, mire kórházba kerül, ezalatt pedig megfertőz két embert. 

Néhány éve úgy hírlett, hogy Ulickaja abba akarja hagyni az írást, nyolcvanadik születésnapjára mégis megjelent Az igazi nevem című kötete, amiben sorra veszi, hogy mi fért bele és mi maradt ki az életéből. A kötet Ulickaja naplóbejegyzéseiből állt össze, ami nyilván személyes, de önmagán kívül olyan személyekről is szól, akik fontosak neki. Az igazi nevem olyan, mintha Ulickaja visszakalauzolná az olvasót az időben, és bejárhatná vele azokat a lakásokat, szobákat, helyszíneket, amelyek fontosak voltak a szerző életében. Ennél is érdekesebb, ahogy elmeséli, hogyan és miért döntött a keresztény vallás mellett, és milyen viszonya van családjával, önmagával.

Ulickaja jelenleg Berlinben él férjével, mert az orosz-ukrán háború kitörése után úgy érezte, nem maradhat Oroszországban. A szerző a háború kapcsán azt írta, hogy fájdalmat, rettegést és szégyent érez, és bár azt mondja, hogy számára ott van az otthon, ahol a számítógépe, mégsem találja a helyét Németországban. „Bizonyára itt is javában zajlik az élet, de nem számomra. Nem vagyok benne a berlini életben, nem ismerem jól a nyelvet. Az a sebesség, amellyel Moszkvában éltem, valóban rendkívüli volt. Ez most a lefékezés ideje. Az élet lelassulásának is megvan a maga varázsa, főleg az én koromban.”

Forrás: Magvető, Fidelio, Vasárnapi Hírek