Ljudmila Ulickaja 2019 végén kezdte írni személyes, mégsem csupán privát naplójegyzeteit: rövid költői szövegekben idézi fel élete néhány fontos szereplőjét, helyszínét, eseményét. A nagyszülők, a szerelmek és a barátok alakja éppúgy megelevenedik előttünk, mint a számos lakás, ahol eddig élt, vagy éppen a sérülések, amelyek nyomát a teste őrzi. A könyv egyik írása pedig azt ragadja meg, hogyan vált egy zsidó nő kereszténnyé. Apró megfigyelések, pici történetek, amelyek sokáig az olvasóval maradnak - ez Ulickaja védjegye. Az önéletrajzi írásokat két rövid novellaciklus zárja: Az angyalok könyve és a Hatszor hét. A kötet a szerző nyolcvanadik születésnapjára készült.
Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem (részlet)
Számold a varjakat
Tegnap reggel a házunk bejáratához érve látom, hogy galambok tolonganak az ajtó körül. Az egyiknek törött a szárnya. Nyomorék. Szegény pára, őt falják fel a macskák legelsőnek. De most igazából nem is a galambokról akarok írni, hanem a varjakról.
Sokáig észre se vettem a távolban zajló életüket. Egyszer csak felfigyeltem rájuk. Drámai jelenet volt: egy nagyra nőtt macskakölyök – pontosabban fiatal macska – felmászott egy kopár, még téliesen csupasz fára, és próbált volna lejutni. Megtörténik az ilyesmi az embergyerekkel is, már megy is fel, a magasba, mielőtt végiggondolná, hogyan fog aztán lejönni. De most egy macskakamaszról van szó: vigyázva fordult meg a vékonyka ágakon, és próbált lemászni.
A macskaféléktől idegen ügyefogyottsággal rakosgatta ide-oda a mancsát, felpúpozta a hátát, forgatta a fejét. Szürke feje, fehér orra a föld felé néz, farka az égre. Nevetségesen ostoba próbálkozás volt a kopár fa ágain egyensúlyozni. Nem csak én figyeltem, az emeletes óvoda rozzant tetejéről odarepült egy varjú, és letelepedett a szomszédos fán. De kiderült, hogy a varjú korántsem egy kíváncsi megfigyelő, hanem
prédára leső vadász.
Közelebb repült a fiatal macskához, egy fölötte levő ágra. A macska megrettent, fejét kezdte forgatni. A varjú támadásba lendült: lassan közeledett a macskához, az pedig, megsejtve, mi készül, sietősen próbálgatta a mellső mancsával, mennyire erősek az ágak, de nem talált megbízhatót. A varjú már ott ült közvetlenül felette az ágon, figyelte az ideges macskát, valószínűleg a stratégiáját gondolta végig. Aztán rávetette magát az áldozat fejére, hogy kivájja a szemét. A macska suhintott egyet a mancsával, elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lezuhant a fáról. De az ellenséget elűzte egy időre. Hosszan néztem ezt a párharcot, de olyan sokáig nem született győztes, hogy elmentem, nem vártam ki a végét.
Azóta nagyon figyelmesen követem a varjakat, különösen, mióta lett egy remek megfigyelőállomásom. Ötödik emeleti lakásom konyhaablaka egyenest a varjúvilágra nyílik: kalandokkal, szövevényes viszonyokkal, civódásokkal, udvarlásokkal, szerelemmel teli világukra.
Zabpelyhet kezdtem szórni az ablakom alatti légkondicionáló tetejére, vagy egyebet, ami kéznél van. Mozdulatlanul állok a függöny mögött, kezdődik a madárles. Igaz, galambok gyakrabban jönnek, ők nem annyira izgatnak, de repülnek ide néha varjak is. Egyik-másikat már arcról ismerem – a feketét, két szürke csík van a hátán, a tarkát, neki kis fekete-fehér foltok vannak a hátán és a szárnyain. Néha összevesznek, néha csókolóznak, vagy elzavarják a vetélytársat az eledeltől. Van egy szerelmespár, őket kevésbé érdekli az eledel, mint a fajfenntartás. Amikor varjak jönnek, nem galambok, rögtön kiteszek nekik valami húsfélét, kolbászt vagy fasírtot. Igaz, ritkán csapunk ilyen ünnepi lakomát, mert nálunk szinte sosincs hús a háznál. A varjak viszont – mint azt már eddig is tudtuk az irodalmi művekből – imádják a sajtot. Így hát egy darabka sajtot rakok kegyes mozdulattal a rögtönzött vályúba. Nagyon hálásak érte. Meghajolnak. Ha beszélni tudnának, okvetlenül azt mondanák: „Köszönöm.”
Az ablakommal szemben lévő nyárfán idén
összeszólalkozott három varjú:
ott volt a tavalyi fészkük a kétfelé ágazó törzsön, túlélte a telet. És nekiálltak, hogy rendbe hozzák. Mind a hárman együtt. Aztán a tojó kiválasztotta a neki való hímet, és az újdonsült jegyespár kezdte elüldözni a felesleges harmadikat. Az el is tűnt néhány nap múlva. Most csak egy varjú ül a fészekben, egy farok ágaskodik, a másik meg eteti (a nőstény a hímet, vagy fordítva!). Igencsak nagy ételdarabokat hordoz neki a csőrében, nem tudom kivenni, mi lehet. De sejtem, honnan szerzi: van a közelben egy szeméttároló, a gondos családapák (-anyák) szétszedik csőrükkel a műanyag zacskókat, kicibálják belőle a legfinomabb falatokat, és cipelik a fészekbe. Ülök az ablaknál, és nem tudok elszakadni, követem a táplálékszerzést-etetést.
Nemsokára kikelnek a fiókák, és akkor nekilátok számolni a varjakat. Eleinte alig látni őket, aztán nőnek egy kicsit, és már kidugják a fejüket kitátott csőrükkel. A szülők etetik őket, de már nem tudom kivenni, melyik az apa, melyik az anya. Aztán repülni tanítják a fiókáikat – a kicsik néha leesnek, a szülők meg csőrükkel és szárnyukkal lökdösve talpra állítják őket. Eszes, furfangos, családcentrikus jószágok, egyre jobban kedvelem őket.
Régóta közel áll hozzám a reinkarnáció keleti gondolata. Hszing Jun buddhista szerzetes szerint a lélekvándorlás során az Én nem oldódik fel, a személyiség magva változatlanul megmarad, és nem függ attól a testtől, amelyben az Én ideiglenesen tartózkodik. De azt is hozzátette, hogy az ember a „reinkarnáció zavarai” miatt nem emlékszik korábbi életeire: a leélt élet és az új születés közti időszakra – buddhista felfogás szerint – nem kell, hogy emlékezzen az ember. S hogy ez az emlékezet kiiktatódjon, az új ember születése előtt egy angyal ujjával létrehoz egy „ráncot” az orr és a felső ajak között: ez a „feledés ránca”. Igaz, az utóbbi időben sok nő eltávolíttatja ezt a ráncot, de egyelőre
nincs tudomásunk arról, hogy e procedúra nyomán helyreáll-e az előző életek elveszett emlékezete.
Ismerek egy hindu legendát is, ami így szól: egy hindu guru húsz éven keresztül meditált egy fa alatt földi halálát várva, miközben következő életére készült. Élete utolsó pillanatában azonban meglátott egy gyönyörű szarvast, belefeledkezett a látványba, azon nyomban meghalt, és szarvasként született újjá.
Ha hinnék ebben a csodás legendában, leginkább varjúként szeretnék újjászületni.
Úgyhogy ha megláttok egy varjút, ne öljétek meg.
Hátha én vagyok.
