Totth Benedek: Rövid feljegyzés egy hosszú és gyötrelmes évtized margójára
Kutya nehéz úgy címet adni, hogy az embernek fogalma sincs, miről fog írni – és többnyire fogalma sincs. Szöveget Esterházy allúzióval indítani: öngól. Talán abba is fejezhetnénk ezen a ponton, bőven elég lenne (lett volna) egy frappáns cím. De nem fogják (fogjuk) megúszni ennyivel. Meg kell dolgozni a gázsiért.
Vessük is bele magunkat egy látszólag sehová nem tartó fejtegetésbe: éspedig hogy tíz év az most sok vagy kevés, esetleg egyik se, vagy mindkettő. Ez nyilván nem független attól, mivel töltjük, mivel töltődik ez a tíz év. Mert van, amiből tíz perc is sok. Majd meglátják.
És akkor mindjárt ki is térnék röviden ebből a pelyhes gondolatmenetből: nehogy valaki félreértse: a helyzet az, hogy elsősorban nem a tízéves Margó-fesztivált szeretném méltatni, hanem arról a tíz évről hordanék össze ezt-azt, amíg az első regényemet írtam.
Azzal nem spoilerezek el semmit, ha elárulom: regény és fesztivál egy ponton találkozni fog majd a múltban.
Szóval az a 10 év nagyon hosszú volt. Retrospektíve valamelyest rövidült ugyan, de még így is. Nagy részét egy alagsorban, magyarul szuterénban (ben?) töltöttem. Patetikusan szólva: önkéntes száműzetésben. (Lásd még: Könyvesmagazin – Így néz ki Totth Benedek dolgozószobája, 2017-es állapot, a spanyol bordás gőték még mindig megvannak, csak átkerültek egy másik asztalra. Zavarba ejtő, hogy bámulnak).
Tíz év összezárva a saját regényünk a szereplőivel: az sok tud lenni, az néha majdnem olyan rossz, mintha saját magunkkal lennénk összezárva. Aki olvasta a regényt, el tudja képzelni, milyen ezekkel a srácokkal 0-24-ben csapatni. (Idekívánkozik Ford Fairlane bonmot-ja a sajtreszelőről és a rejszolásról.)
A komolyabb probléma abból adódott, hogy ezeket a srácokat nem lehetett csak úgy kipaterolni, illetve ki lehetett, de azt csinálták, amit a Frédi és Béniben a kardfogú tigris. Kirakod az ajtón, bemászik az ablakon. Loopolva.
Ha nagyon beleszakadunk a saját magunk kreálta őrületbe, szép fokozatosan leválunk a valóságról, elveszítjük a tájékozódási pontokat, ami a születő mű szempontjából nem feltétlenül káros, csak aztán csodálkozik az ember, hogy nem mer kilépni az utcára, vagy ha mégis muszáj, összerezzen, ha szembejön vele egy csapat hangoskodó kamasz.
Ez ment kábé tíz évig. Annyi mentségem van, hogy magamnak csináltam.
Ehhez képest az első Margófesztivál mintha tegnap lett volna.
Adja magát a kézenfekvő kérdés: minek ír valaki tíz évig egy alagsorban egy regényt, vagy, ne féljünk kimondani: bárhol, bármit? A Margó-díj meg a díjjal járó zseton nagyon adja magát, hiszen mi másért írnánk prózát, ha nem azért, hogy elnyeljen bennünket a siker-pénz-csillogás Bermuda-háromszöge. (Elismerem, az tényleg gyanús, hogy a Holtverseny pont akkor jelent meg, amikor a Valuskáék megalapították az elsőkönyveseknek járó Margó-díjat.) Szóval, hogy miért tölt az ember tíz évet a pincében? (Pincét mondtam: süllyedünk!) Van az öntudatos válasz, hogy miért ne?!, mindenki úgy bassza el az idejét, ahogy akarja. És létezik egy, a szerzőre nézve kínosabb megoldás: a kezdő prózaíró, aki a regényírás minden lehetséges sikátorába, zsákutcájába és medvecsapdájába bátoran belesétál (jó: cammog), sőt, mintha nem lenne elég kelepce, egyre újabbakat állít fel magának. Neki ne mondja meg senki. (Mintha lenne valaki, aki meg akarná mondani.)
Ott van mindjárt a témaválasztás. Hiába ér bennünket az a mérhetetlen szerencse, hogy a téma kiválaszt minket, hamarosan felütik a fejeiket a kételyek magvai, mint a hétfejű sárkányok. Arról írjunk, amit ismerünk? Vagy arról semmiképp? Megismerhető egyáltalán bármi is? Merítsünk a személyes tapasztalatunkból? Vagy merítsünk inkább mások személyes tapasztalatából? És mi van akkor, ha azt hisszük valamiről, hogy ismerjük, de menet közben kiderül, hogy nem? Huss, megint elröppent pár év.
Ha elég kitartóan szívatjuk magunkat, simán elbíbelődhetünk néhány évtizedig egy regénnyel. És akkor még el se kezdtünk kiadót keresni.
A tizedik oldalnál tarthattam, amikor a szervezők már lázasan szervezték az első Margó-fesztivált. A szervező szervez, az író ír. Nem számoltam meg, hogy tíz év alatt hányszor adtam fel. Gondolom, a margósoknak is voltak holtpontjaik. Egy dologra érdemes figyelni: mindig eggyel többször kezdjük újra.
Szerencsére azonban a művészet véges, mint a fesztiválszezon, és egyszer minden könyvet abba kell hagyni. A szerencsésebb szerzők megérik ezt a pillanatot. A még szerencsésebbek pedig megtapasztalhatják, milyen az amikor a művészetük a saját lábára áll – ami egyben azt is jelenti, hogy mások saját lábára is áll. („Trainspotting az uszodában” – © Dragomán György, „Iskola az uszodában” – ©Csuhai István, ÉS, „a kaposvári Nullánál is kevesebb”, Sári B. László, Magyar Narancs).
Az imposztor szindrómáról, irodalom és élet, valóság és fikció különös egymásba gabalyodásáról a huszadik Margó-fesztiválon szeretnék majd hosszabban beszélni, de ha már jubileum, muszáj felidéznem néhány emlékezetes pillanatot a Holtverseny megjelenése utáni időszakból:
Itt van mindjárt az egyik legemlékezetesebb író-olvasó találkozó. Rendhagyó helyszín: a büntetésvégrehajtás egyik túlzsúfolt műintézménye. A drogprevenciós program résztvevői tárt karokkal várnak. Eléggé be vagyok szarva. Ezeknél a marcona arcoknál csak az érettségiző osztályok ijesztőbbek a rendhagyó irodalomórákon. Kedélyesen beszélgetünk a rabokkal a regényről, az életről, böriről, mintha mi sem történt volna. Engem kérdeznek, pedig ránézésre mindenkinek érdekesebb lehet az élete. Bíztatnak, hogy kérdezzek tőlük. Mire végiggondolnám, kicsúszik a számon, hogy „mi volt a legdurvább dolog, amit a cuccért csináltatok?” Fél óra alatt meghallgatok két-három novelláskötetre való sztorit, amihez képest a Holtverseny a kanyarban sincs, higgyék el.
Vagy a legemlékezetesebb fotózás.
Egy hatalmas akváriumban lebegek, cápák úszkálnak körülöttem.
(Elsőre fordítva rángattam fel magamra a búvárruhát, szerencsére nem vették észre.) Az állatgondozó megnyugtat, hogy a cápák nyitott szemmel alszanak, csak akkor ébrednek fel, ha összeütköznek egymással, vagy nekiúsznak az akvárium falának, esetleg egy bamba búvárnak, de ne féljek, mert még senkit sem bántottak, az állatorvost kivéve, akit véletlenül megharaptak etetés közben, de ő szemüveges volt, és összevissza hadonászott a döglött hallal, ahelyett, hogy rendesen odatartotta volna a cápák elé. Így merülünk le, túléljük, és a cápafogakat sem felejtettem el, amit a gyerekeknek ígértem.
Vagy a legemlékezetesebb beszélgetés: negyed óra Esterházyval egy magvetős bulin. Harmoniáról, Holtversenyről. A satöbbi néma csend.
Meg persze a Margó-díj a zsetonnal.
Ezekért a pillanatokért még úgy is megéri tíz évig a pinyóban baszódni, hogy nincs semmi garancia ezekre a pillanatokra. („a pinyóban baszódni” – óvatos tanács fiatal prózaíróknak: a szleng gyorsan elavul, megpimpősödik, gáz lesz. Ha mákunk van, a nyomdai átfutást talán még kibírja.)
És hogy milyen hosszú lesz a következő tíz év? Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket, és persze könyveket, meg évi két Margót, hogy könnyebb legyen elviselni, akár hosszú lesz, akár rövid.
