Török Ábel A harmadik ég című regényében (olvass bele!) egy olyan csendes, nyugodt világot teremtett, amibe olvasóként ajándék volt újra és újra elmerülni. A kis északi faluban életre szóló szerelmek fonódnak, a természet együtt rezdül a szereplők lelkivilágával, szívszorító sorsokkal és beteljesült élettörténetekkel egyaránt találkozunk. Mesei motívumok és mágikus realizmus találkozik ebben a varázslatos történetben – a szerzővel beszélgettünk.
2022-ben jelent meg A gonosz erdő meséi című köteted, amiről talán nem túlzás azt állítani, hogy egy vérben tocsogó horror fantasy. Korábban te magad is azt mondtad róla, hogy „tartalmában egyáltalán nem szép könyv”. Ehhez képest, ha A harmadik égről valamit biztosan lehet állítani, az az, hogy minden tekintetben egy nagyon szép könyv. Mi történt veled íróként ebben a három évben, hogy ennyire mást írtál?
Igazából semmi különös nem történt, és nem is három év telt el a két szöveg megírása között. A harmadik ég első változata nyolc évvel ezelőtt született, A gonosz erdő meséi még régebben. A két regény között valójában sokkal gyorsabb volt a váltás: egy hónappal azután, hogy befejeztem A gonosz erdő meséit, már ezt a kötetet írtam. A harmadik égben próbáltam meg először igazán kiengedni a saját hangomat, itt döntöttem el, hogy már semennyire nem fogok megpróbálni úgy írni, ahogy mások, hanem a saját ízlésem szerint játszom a szöveggel.
Nyolc évvel ezelőtt milyen formája volt a szövegnek, mennyit változott azóta?
Nagyjából így nézett ki, de hosszabb volt. Sok részt kihúztam belőle, mielőtt elküldtem Tóth Ramónának, a kötet szerkesztőjének, és végül vele is úgy gondoltuk, hogy még egy kis kurtítás jól állna neki. Egy nagyjából nyolcvan oldalas nagy fejezetet például teljes egészében kiszedtünk. Sokat beszélgettünk róla, hogy jó döntés-e, de végül mindketten úgy láttuk, hogy feszesebb nélküle a kötet. Előtte is többször átolvastam és átdolgoztam, de a történet nem nagyon változott, inkább nyelvileg szerkesztettem.
Bocsánat, de hány éves voltál nyolc évvel ezelőtt?
Tizenhét.
Akkor az irodalomnak és az olvasásnak gondolom nagyon fontos szerepe lehetett a családodban, ha tizenhét évesen egy ilyen regényt írtál.
Amíg vissza tudok emlékezni, mindig könyvek vettek körül. A szüleim sokat olvasnak, sokat olvastak nekünk is, gyerekkoromban minden ünnepre könyvet kértem. Soha nem erőltették az olvasást, ez úgy természetes része volt az életünknek, ugyanolyan, mint az evés vagy az alvás.
Mi indította el benned a könyvben bemutatott kis északi falunak a csendes világát, amiben ugyanolyan erős a lírai tájleírás, a szerelem megjelenítése, és persze a mágikus realizmus, ami szintén végigvonul a köteten?
Amikor mozog bennem egy szöveg, először mindig egy hangulatot tudok megfogni belőle. A hangulatból próbálok elkapni képeket, egy-egy olyan jelenetet vagy érzést, amiből aztán felépül a váz, utána gördül minden magától. A harmadik égből először a csend volt meg, a nyugodt, természetközeli létezés, ebből öltött formát aztán a csend hordozóinak jelleme.
Amikor a kötetet kell jellemeznem, azt szoktam mondani, hogy ez a sóvárgás regénye: mindenki erősen vágyakozik valami után, ki-ki másképpen.
Voltak előtted irodalmi előképek, akik inspiráltak az írásban? Gondolok itt például a skandináv írók szövegeire emlékeztető tájleírásra, ahogy a természet a szereplők lelkületével együtt rezdül, vagy a mágikus realizmusra, aminek ismert mesterei vannak a világirodalomban. És tudom, hogy norvég irodalmat is fordítottál. Ez hatott rád?
Csak a regény megírása után kezdtem műfordítással foglalkozni, és egészen más műfajú regényeket, így azok nem hatottak rám. A norvég és a skandináv irodalom sem, inkább a latin-amerikai mágikus realista szerzők fogtak meg, de nagyon más szempontból, mint amilyen elképzelésekkel ezt a regényt megírtam. Mindig nagyon megragad egy szövegben az, ha van benne egy kis varázslat, attól nekem sokkal izgalmasabb olvasni, olyan ez, mintha fűszert kapna az étel.
A szép megjelenítése nagyon fontos a kötetben, csodálatos szerelmekről írsz, amiben megmutatod az ember legjobb oldalát, de ugyanúgy kiteszed elénk az ember legkegyetlenebb, leggonoszabb arcát is, a családon belüli bántalmazást és az erőszakot. Volt abban kihívás, hogy íróként mindkét póluson magabiztosan ellavírozz?
Nekem nincsenek olyan fájó élményeim, mint amelyek a könyvben olvashatók, ezért nyilván feladat volt erről hitelesen írni, és sokat foglalkoztam azokkal a részekkel. A csend és a nyugalom, a szereplők elmélyült, a világ ritmusára lüktető létezése és mindennapi szórakozottsága természetesebben jött.
Az is biztosan segített, hogy Norvégiában, ahol a szöveg nagy része született, nagyon hasonló körülmények között éltem.
Ott mennyit éltél?
Egy évet.
És egy év ilyen nagy hatással volt rád?
Az egész életemre nagy hatással volt. Ennek köszönhetően kezdtem el műfordítással foglalkozni, és emiatt nem a skandinavisztika szakot kezdtem el, hanem a klasszika-filológiát.
E/3-ban mesél az elbeszélő, de belső hangokat is folyamatosan kapunk a karakterektől, nagyon gyors váltásokkal. Van olyan szereplő, aki nagyon közel nőtt a szívedhez, vagy esetleg olyan, akit nehéz volt megírnod?
Katlával (az egyik legfontosabb női szereplő – szerk.) volt nehezebb, az ő részeivel egy kicsit lassabban haladtam. Talán azért, mert akkoriban kevésbé tudtam ráhangolódni a női sorsokra, egyszerűen azért, mert könnyebben beleéltem magam másba. Azóta ez sokkal jobban foglalkoztat, most például olyan szövegen dolgozom, amelyben éppen ez van középpontban. De a többi szereplővel nem volt különösebb gondom. Mindegyik jellemnek megvannak a saját törvényei, keretei, amelyek között mozog, nekem csak annyi a dolgom, hogy ne csússzak ki a keretek közül.
Katla mellett van még Dómar, Bölverk, Ragni, Myrkvi, Fimafeng, Laugi, Sula és Láfi nevű szereplőd is, és még sorolhatnám – ezek magyarosított norvég nevek, netán fantázianevek?
Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy összeírtam nagyon sok óészaki nevet –olyanokat kerestem, amelyek kevésbé vannak benne a köztudatban, mert nem akartam, hogy vikinges hatásúak legyenek –, lett egy hosszú listám, és abból válogattam. Sokszor figyeltem a nevek jelentését is, és próbáltam arra kanyarítani a történetet vagy a szereplő jellemét, hogy passzoljon hozzá a név.
A faluban mindenkinek van egy mestersége, amiben ráadásul jó is, van a közösségben pék, asztalos és fazekas is. A kétkezi munka mozgatja a falut, és azt éreztem, hogy a szereplők a munkába menekülnek akkor, amikor a legmélyebben vannak, amikor a legelveszettebbek. A te felnövésedet végigkísérték ilyen emberek?
Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert erre nem gondoltam a szöveggel kapcsolatban, de ez valóban így van. Valószínűleg azért, mert én is így működöm. Nagyon szorgalmas, dolgos emberek között nőttem fel, de az ő példájuk legfeljebb az élményeim által volt a fejemben írás közben.
És a faluban létezéshez van közöd?
A gyerekkoromat vidéken töltöttem, csak az egyetemi éveim elején költöztem Budapestre. A nagyszüleim is falun élnek, ahol mindenki együttműködik, szeretetben élnek egymással, segítik egymást. Norvégiában is egy kis szigeten laktam, de ott nem jellemző az, hogy ilyen formában kapcsolódjanak az emberek. Inkább az adott rengeteget, hogy nagyon közel volt hozzám a természet: két utcára terült egy vadregényes erdő, a tenger pár méterre hullámzott az ablakomtól.
Sok mesei motívumot figyeltem meg a szövegben, ott vannak például a bölcs öregek Myrkvi és a Dómart befogadó idős néni, Ragni személyében, akik mély igazságok birtokában vannak, és megjelenik a vándorló fiú motívuma is, aki elmegy világot látni, és új emberként tér haza. Mit jelentenek neked a mesék?
Az egész élet mese. Nem olyan nehéz felismerni ezt, hiszen a mesék az életet, a nagy, közös emberi lényeget, az ezerévek során megismert és kitapasztalt általános érvényű élményeket, érzelmeket, gondolatokat sűrítik össze feldolgozható, befogadható formában.
A mesékben nagyon sok minden benne van, ami egy regényben műfajából adódóan hígabban jelenik meg.
Hajlamos az ember elfelejteni ennek a sűrűségnek az erejét, de ezek a szövegek nem (csak) gyerekeknek szólnak. Szerintem érdemes időnként emlékeztetni magunkat ezekre a nagyon régóta velünk lévő, hosszú idő alatt szerzett és finomított tudásokra – a hosszabb szövegekben ott a lehetőség, hogy árnyalatokat bontson ki bennük az ember, vagy elmosson határokat, de néha épp azokra az egyértelmű, tiszta keretekre van szüksége a gondolkodásnak, amelyeket például a mesék képesek megmutatni.
Arról nem is beszélve, hogyha távoli népek meséit olvassuk, hirtelen nagyon sok új szempontból tudunk tekinteni a saját életünkre, világunkra. Az indián és távol-keleti mesék például kifejezetten hasznosak a ránk jellemző európai gondolkodás építésére és formálására. Más szöveg nem biztos, hogy ilyen erővel, ilyen rövid idő alatt meg tudja ezt csinálni.
Hol érdemes szerinted egy felnőttnek elkezdeni mesét olvasni?
Ott van például a Népek meséi sorozat, abból lehet válogatni, egy-egy darabját pár száz forintért meg lehet venni könyvszekéren vagy antikváriumban. Nem mindegyik ugyanolyan izgalmas, de vannak benne gyöngyszemek, amelyek fantasztikus irodalmi élményt tudnak nyújtani. Végre olvasható a teljes Ezeregyéjszaka meséi csodálatos magyar fordításban – az a hét kötet nagyon nagy hiányt pótolt a hazai könyvespolcokon. A Világirodalom Klasszikusai sorozatban két kötetben, Mesefolyamok óceánja címen megjelent egy nagyon színes válogatás a szanszkrit meseirodalomból, az is lebilincselő.
Dómar a családjában az első, aki írni, olvasni tanul, mesemondó versenyre készül, és ezt az apa nagyon rosszul fogadja, azt szeretné, hogy belőle is fazekas legyen, egy ponton azt mondja neki: „a kezeddel dolgozz, ne a száddal”. Bármennyire idilli és csendes a faluban létezés, a szülők mesterségének a kitanulása, van, aki többre vágyik. Vannak arról megéléseid, hogy milyen nehézséget jelent egy ilyen közegből kitörni, más utat választani?
Saját élményem olyan szempontból nincs, hogy én mindig természetesnek láttam az utamat, de szerintem minden bölcsésznek ismerős a kérdés. Mára elcsúszott a hangsúly az alapvető emberi értékekről, a test és a lélek ápolása, a klasszikus erények gyakorlása, a természet és a természetesség tisztelete, a szépség és az igazságok keresése, a saját és közös csöndek megélése már nem kap olyan nagy szerepet a világunkban, amilyen egyértelmű volt mindez korábban. Most egy ilyen időszakot élünk, régebben más volt, később is más lesz, addig pedig őrizni és gyarapítani kell azt, amit valóban érdemes.
Nagyon igazságos világot vázolsz fel a könyvedben, ahol a jók jót, a gonoszok magányt és kitaszítást kapnak. Két teljesen különböző halált is megmutatsz, van, aki egyedül, sok megbánással és bűnnel múlik el, és van, akit még a természet is gyászol, mert annyira szerette őt mindenki. Szerinted erre jó az irodalom, mert képes ilyen igazságos világot megteremteni, vagy valahol te is hiszel abban, hogy a világ tud így működni?
Nem gondolom, hogy ez a valóságtól elrugaszkodott kép volna, mert nyilvánvalóan tele van a világ ilyen szépségekkel. Az irodalom többek között arra is jó, hogy az élet minden területéről beszéljen sok különböző hangon, az élet pedig szerencsére nagyon sokoldalú.
Ha szépről beszél az ember, persze fontos, hogy érzéssel tegye, inkább a szavak között, mint a szavakban játszva, hogy a szép valódi szép tudjon lenni, ne pedig a szépet megcsúfoló üres termék.
Szerintem ezt a szövegben nagyon jó ízléssel megoldottad, de volt azzal dolgod, hogy a mondataid ne legyenek túl ömlengősek, akár giccsesek?
Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mit húzzak ki, mi az, ami már túlcsúszik. De nagyon örülök, hogy ezt mondod, és szerencsére általánosan is ilyen visszajelzéseket kap a kötet.
Velem eddig csupa pozitív visszajelzés jött szembe a könyvedről (azóta, hogy az interjú elkészült, a Kalligram kiadó már a könyv második kiadását nyomtatja, az utolsó példányok az Ünnepi Könyvhéten elkeltek – szerk.), de kíváncsi vagyok, hogy személyesen neked mi a megélésed erről.
Őszintén meglep. Arra számítottam, hogy majd nagyjából fele-fele lesz az arány: lesz, akit megragad, mert közel áll hozzá ez a fajta szövegvilág, és lesznek olyanok, akik unalmasnak, nehezen olvashatónak tartják. Biztosan érkezik majd mindenféle vélemény, de egyelőre nagyon megható, szép visszajelzéseket kapott a kötet.
Klasszika-filológus és bizantinológus vagy: a következő időszakban a tanulmányaid vagy az írás lesz a fókuszban, mik a terveid?
Most a nemzetközi doktorit csinálom, késő-bizánci szövegekkel és kéziratokkal foglalkozom. Ez az én fő szellemi játékom, amiből a legtöbbet merítek, de mellette, hobbiként szívesen írok, amikor éppen alkalmam adódik rá. Az ókori és középkori görög-latin szövegek sok gyönyört és nagyon tartalmas szórakozást nyújtanak, emlékeztetnek az élet valódi értékeire. Sokat épül belőlük az ember, igazi szellemi csemegék, ezért jobban lekötnek bármi másnál.
Az óriások vállán időzve mindenesetre készül saját szövegem is, meglátjuk, mikor válik olvashatóvá.
Fotók: Valuska Gábor
