Az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál vendége volt a Sopronban született, de évtizedek óta Németországban élő és német nyelven alkotó Terézia Mora, aki legújabb, Muna című regényével (olvass bele) ismertette meg a közönséget. A könyvbemutató előtt kérdeztük az írót női barátságokról, anyaságról, felnőtté válásról, pusztító szerelemről és arról, miért nehéz kilépni a bántalmazó kapcsolatokból.
Több, mint 30 éve hagyta el Magyarországot. Milyen gyakran jár vissza? Vannak helyek, emberek, akiket minden alkalommal felkeres?
Mióta gyerekem van, minden iskolai szünetben itt vagyunk, ami évente négy hónap. Szeretem hallani, ahogy magyarul beszél és megtanul dolgokat anyai családja hazájáról. Általában falun vagyunk, a családnál, a nagyvárosi élet, amit Berlinben élünk, épp elég. Szerencsére vannak barátok, kollégák is, akiket szívesen látok. Őket általában megpróbálom elcsábítani vidékre.
Nagy olvasótábora van Magyarországon és Németországban is. Mennyiben mások az olvasók, az olvasói visszajelzések a két országban? Másképp rezonálnak a könyveire?
Annyiban, hogy a magyar olvasók észreveszik a magyar referenciákat, a németek meg nyilván nem, nekik más dolgok fontosak. De ritkán jut el hozzám bárminemű visszajelzés. Kritikákat nem olvasok, mert nem viselem el. A barátok inkább nem mondanak semmit. Más olvasókkal meg alig találkozom.
Szakmai berkekben milyen különbséget lát Németország és Magyarország között?
Nehéz ezt összehasonlítani, hiszen a német nyelvű könyvpiac tízszer akkora, mint a magyar nyelvű, ebből kifolyólag egészen más az infrastruktúrája, ami a kiadók mennyiségét, a sajtót, a fellépési és más multiplikációs lehetőségeket illeti.
Németországban az író a „Betriebből”, vagyis az irodalmi gazdaságból meg tud élni,
a magyarországi körülményeket nem is nagyon ismerem. Én abból élek, hogy német író vagyok – illetve, ha németül mondanám: írónő. Ha keresem, van kontaktusom a magyar kollégákhoz, amit élvezek és amiből profitálok is, hiszen kérdezni tudok tőlük, ha valamit nem ismerek, nem értek.
Legújabb regénye, a Muna egy nagyon erős jelenettel indul: a címszereplő alig múlt 18 éves, az anyja pedig öngyilkosságot kísérel meg. Mentőkkel, rohanással, kórházzal kezdődik a könyv és Muna felnőtt élete is. Olvasható a regény egyfajta soha be nem fejeződő felnőtté válásként?
Nem véletlenül kezdődik a regény akkor, amikor a főszereplő betöltötte a 18. életévét. Olvashatjuk úgy, hogy egy felnőtt nő életének első feléről szól, az úgynevezett „termékeny” évekről. Bár sose vagyunk „kész” felnőttek, minden életkorban meg kell tanulnunk, mit és hogyan kell tennünk ahhoz, hogy kiaknázzuk a lehetőségeinket vagy akár csak túléljük a túlélhetőt. Vannak segítő és akadályozó tényezők, például az élettárs választása döntő lehet. Érdekel a tehetséges nők témája, és hogy mi kell a sikeres élethez. A nők sok veszélynek vannak kitéve, például jobban kizsákmányolják őket a munkahelyen vagy a családban, mint a férfiakat.
Muna felnőtté válása mellett (és azzal szoros összefüggésben) a másik hangsúlyos dolog a regényben egy toxikus szerelmi kapcsolat. A Magnussal való viszony szerelem első látásra, legalábbis Muna részéről. Ön szerint létezik ilyen? Valódi szerelem ez vagy csak valami idealista elképzelés, amit a fiatal lány később, nővé válva sem tud kinőni?
Azt képzelem, hogy valamilyen formában valamennyiünk életében jelen lehet az „amour fou”, amelyet általában kontrollálhatatlan fizikai vonzalom és gyorsan kialakuló érzelmi függőség jellemez.
Ha szerencsénk van, egy idő után újra képesek leszünk irányítani az életünket,
ha nem, akkor egész életünkben ezzel a végzetes vonzerővel küszködünk. Természetesen ez nem egy szép, romantikus szerelem, hanem potenciálisan pusztító. A bántalmazó kapcsolatokban konkrétan az életben maradás lehet a tét.
A kisebb-nagyobb megszakításokkal éveken át tartó kapcsolat mindvégig egyenlőtlen, idővel pedig bántalmazóvá válik. A regény nagyon hitelesen mutatja be azt a folyamatot, ahogyan Muna lépésről lépésre belekeveredik. Hogy látja, van egy egyértelmű billenőpont az ilyen kapcsolatoknál?
Ezt nehéz megválaszolni, a könyv sem erre vállalkozik. Illetve a könyv azt szeretné elérni, hogy az olvasó maga találja meg azokat a pontokat, amelyeknél a főszereplő kiléphetett volna, aztán nem tette meg. A regényben több ilyen „én már rég otthagytam volna” pont is van. Egyébként ezért nincs Munának gyereke. Az anyákat másként érintik az ilyen kapcsolatok. Én itt arra akartam koncentrálni, hogy milyen lehetőségei vannak egy egyébként független nőnek.
Honnan szerzett tudást, esetleg tapasztalatot ehhez a témához? A való életből? Pszichológiai munkákból?
Minden forrásból, amihez csak hozzájutottam.
Ha nőismerőseimnek meséltem a készülő regényről, kivétel nélkül mindegyikük hozzá tudott tenni releváns információt.
Volt még néhány pszichológiai esettanulmányokat tartalmazó könyvem, amit még a Darius Kopp-regényekhez vettem, amikor a főszereplő feleségének, Florának a lelki betegségéhez kellett anyag.
Azonkívül a neten találhatók szövegek, melyeket érintettek írtak. Emlékszem például egy saját kiadásban megjelent e-könyvre, melyben egy francia szakos diáklány, akinek egyébként semmilyen kapcsolata nincs az alvilággal, egy strici felesége lesz és húsz évig az is marad. A szöveg semmilyen magyarázatot nem ad arra, hogy ez egyáltalán hogyan történhetett meg, ha eltekintünk attól, hogy a férfinak drága kocsija volt. Erre nyilván a legtöbbünk felkiált: Egy kocsival engem nem lehetne behálózni, aztán húsz évig kínozni! Másrészt tudjuk, hogy ez abszolút lehetséges. Abszurd, de így van.
A mérgező viszony bemutatása többek között azért is volt hiteles, mert bár olvasóként végig Muna szemszögéből látjuk a történéseket, azért egyértelmű, hogy ő sem tökéletes. Elég önző például, néhol hisztérikus is. Mindig két ember kell egy ilyen típusú kapcsolathoz?
Azt hiszem, igen. És az is számít, hogy mikor találkozunk a „veszélyes” emberrel. Ha Muna nem 18, hanem 36 éves, amikor találkoznak, talán másképp alakulnak a dolgok. De az is lehet, hogy nem. Őszintén szólva, nem tudok erről általánosságban nyilatkozni. Ebben a könyvben leírtam egyet a sok lehetséges forgatókönyvből.
Egyébként az egyik szereplőt főgonosznak, a másikat meg ártatlan áldozatnak beállítani szerintem nem méltó egy regényhez.
A regény komplex világok leírására alkalmas, ez alá nem érdemes menni, mert ez magát a műfajt ássa alá.
Olvasás közben sokszor jutott eszembe Jelinek regénye, A zongoratanárnő, bár ott más jellegű, de szintén diszfunkcionális a középpontba állított kapcsolat. Hatott önre ez a könyv, esetleg valamely más mű az írás során?
Ez speciel nem. A regény nyíltan hivatkozik a 19-20. század fordulójának monarchiabeli, nők által írott irodalmára, hiszen ebből doktorál Muna. Ha leírom Wanda Sacher-Masoch nevét, rögtön tudjuk, miről van szó. Ada Christen nevét alighanem csak kevesen ismerik – főként az ő verseivel, valamint Elsa Asenijeff és Maria Lázár prózájával foglalkoztam írás közben. Utóbbit épp most fedezik fel újra a német könyvkiadásban, mert a száz évvel ezelőtt írt szövegei meglepően pontosan illenek a mai életre is. Vagy nem meglepő módon, Móricz Zsigmond Rokonok című regénye is egy százéves szöveg, ami pontosan leírja azt, amiben most is élünk. Talán, mert mindig ebben élünk.
Amellett, hogy elsősorban lélektani, fejlődésregénynek tűnik a Muna, a bölcsészkarok, az egyetemek, sőt a könyvkiadók, a lapszerkesztőségek és a színház világa is feltárul benne. Honnan ismeri ilyen jól ezt a közeget?
Kizárólag ezt ismerem jól. Munához felhasználtam mindazt, amivel eddigi pályafutásom során dolgom volt, plusz még azt is, amivel másoknak volt dolga. Ebben a közegben jól érzem magam írás közben, mert nem kell nagyon messzire menni információért.
Ebben a társadalmi-szakmai közegben kivételnek számít egy ilyen mérgező kapcsolat? Vagy ez teljesen független a társadalmi státusztól?
Attól tartok, hogy minden társadalmi rétegben vannak ilyen kapcsolatok. Egyszer meghívtak a Weisse Ring egy rendezvényére – ez egy erőszakos bűncselekmények áldozatait segítő szervezet –, ahol megerősítették, hogy minden társadalmi rétegben ütnek-vernek, aláznak. És ha már ez sajnálatosan így van, akkor, gondoltam, seperjünk a saját házunk táján.
Muna okos, művelt, világlátott nő, mégsem lép ki ebből a fizikai erőszakig fajuló kapcsolatból, holott Magnus (a klasszikus bántalmazóval ellentétben) bármikor elengedné őt. Ön szerint van olyan személyiségtípus, aki képtelen lépni? Vagy bárki, személyiségtől függetlenül válhat egy ilyen viszony részesévé?
Nem tudom, hogy típus kérdése-e, vagy mindenkivel megtörténhet. Hajlok arra, hogy utóbbi. Nem akarok túl sokat elárulni, de igen, a környezetemben volt ilyen kapcsolat, ami hozzájárult ahhoz, hogy megírjam ezt a könyvet, de még így sem világos számomra, hogy mi volt a döntő pillanat, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Nyilván vannak személyiségjegyek, melyek hozzájárulnak, de
ne feledkezzünk meg a társadalmi klímáról sem, amiben mindez megtörténik.
Például: bűncselekménynek számít-e a párkapcsolaton belüli erőszak? Meggyőződésem, hogy szerepet játszik az ügy kimenetelében az, ha a felek tudják, a bántalmazott feljelentést tehet és akkor annak lesz büntetőjogi következménye. Vagy hogy van hova menniük, hogy vannak szervezetek, amelyek segítenek.
Már a könyv megírása után ismerkedtem meg egy nővel, aki három gyerekkel több mint 20 évig élt egy ilyen kapcsolatban, mielőtt ki tudott lépni, és még ő sem tudná megválaszolni ezt a kérdést. Az egészben az a szörnyű, hogy barátként vagy családtagként alig tudsz segíteni – inkább hagynak el téged, mint a bántalmazót. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de Németországban az év minden napjára jut egy femicídum, azaz megölnek egy nőt, azért, mert nő, mégpedig általában kapcsolaton belül.
Ha már ennyit beszéltünk a főhős kapcsolatáról és személyiségéről, meg kell kérdeznem, hogy honnan vette a különleges nevét.
A Muna arab név és azt jelenti, hogy álmodni valamiről, vágyakozni valami után. Eredetileg az lett volna a regény címe, hogy Muna oder Über die Sehnsucht – a Sehnsuchtnak nincs jó magyar fordítása, nagyjából annyit tesz, mint „vágyakozás”, de aztán túl puhának gondoltam a címet és inkább odavágtam, hogy „az élet fele“, mert ez itt élet-halál kérdése, nem csak arról van szó, hogy valaki álmodik vagy vágyakozik valami után.
Bár eredetileg valóban egy olyan lánynevet kerestem a neten, aminek a jelentése „vágyakozás”.
Az Appeliust, Muna vezetéknevét pedig szokás szerint egy sírkőről vettem.
Bár úgy tűnik, alapvetően a klasszikus elbeszélői hagyományt követi, az egyes szám első személyben megszólaló főhős gyakran tesz zárójelbe megjegyzéseket, húz ki dolgokat (mintegy cenzúrázva önmagát), beleépíti saját monológjába mások mondatait, és a szöveg tempója is gyakran változik. Miért?
Már hosszú ideje így dolgozom, ez megy könnyen, ez képezi le leginkább a gondolkodásunk folyamatát. Lásd a tudatfolyamot például. Folyamatosan korrigáljuk önmagunkat, még akkor is, ha csak magunkban beszélünk.
A főhős nagyon őszintén fogalmaz, sokszor, főleg, ha szexről van szó, kifejezetten vulgáris az egyébként visszafogott szöveg. Miért volt fontos, hogy ennyire kiemelkedjenek ezek a részek?
Én próbáltam mindenütt elég visszafogott lenni, mert nem szerettem volna, ha az olvasó „kukkolni” jár a könyvbe. De addig azért nem mennék el, hogy finomkodva fellációnak írjak valamit, ami egy hiteles én-elbeszélő agyában nem így jelenne meg. Sokáig dolgoztam rajta, hogy megtaláljam, milyen nyelven szólaljon meg Muna. Ez az ő nyelve. Szókimondónak tűnik, de, mint látjuk, így is meghazudtolhatod magad.
Miközben a történet halad előre, telnek az évek, a világ is megváltozik a hősök körül. Kezdetben Muna csak biciklivel követi a férfit, később már a neten kutat utána. A kapcsolattartási módok változása ön szerint hogyan alakította át az emberi kapcsolatokat?
Mivel a főhős velem egykorú, könnyedén követhettem vele a technikai változásokat – bár egy helyen még így is elvétettem, most vettük észre a német kiadásban, hogy előreszaladtam egy technikai eszközzel. A való életben azt látom, hogy a tinédzser lányom kapcsolatainak fele a neten kezdődött, míg a másik fele a fizikai világban, és ő elég egészségesen kezeli ezeket a dolgokat, de erről most nem mondanék többet, mert már megkért, hogy ne emlegessem interjúkban.
Szerintem az új és a régi kapcsolattartási módokra ugyanaz vonatkozik, mint a tévénézésre vagy a kockulásra, vagy a színházba és kocsmába járásra: mindenki a saját szintjére hozza ezeket a dolgokat.
Vagy tudom egészségesen kezelni, vagy nem. Nem egyedül a technológia hibája lesz.
Anyám nem kért meg, hogy ne beszéljek róla, úgyhogy mondanám: számára, aki falun él, egy digitális agóra sok perspektívát nyújt, amiktől egyébként el lenne zárva. Vagy hogy tud videotelefonálni az unokájával, és nem egy hétig megy egy levél, vagy két hétig tart, mire előhívják a színes fotókat. Használnám-e például én a párkereső alkalmazásokat? Nem tudom, mert épp nincs igény rá, de ismerek boldog párokat, akik így találták meg egymást, és ennek örülök. Néha jobb is, ha nem kell rögtön fizikailag találkozni valakivel.
A középpontban végig a főhős és a szerelem áll, azért nagyon sok epizódszereplő bukkan fel, az ő történeteiket is megismerjük kisebb mikrotörténetek formájában. Miért tartotta fontosnak, hogy ennyi kis sztorit beengedjen a nagy egészbe?
Mert szeretek így dolgozni. A kis történetek nem csak úgy vannak, hanem árnyalják a nagyot. Mindegyiknek funkciója van, és a regényben az a szép, hogy van erre hely.
Ezekben a kapcsolatokban, egy-két kivételtől eltekintve a férfiak mind manipulatívak, kellemetlenek, de a nők között sokszor komoly szolidaritás fedezhető fel. Mit gondol a női barátságokról?
Őszintén szólva női toxicitásból van elég a világban, több, mint ebben a regényben. Talán a magam „Sehnsucht-ját” akartam így leírni. Hogy van/lenne egy női közösség, melyben alap egymás megértése és segítése. A valóságban egyébként erre férfiakat éppúgy képesnek tartok, de ha egy olyan főhőst akarsz leírni, aki valahogy mindig beleválaszt, akkor nyilván a leírt férfikarakterek nem lehetnek feddhetetlenek. Bár van, aki egészen normális, csak ez nem elég ahhoz, hogy össze is kössük vele az életünket. Illetve: nem erről szól a könyv.
Milyen végkifejlet lenne az, hogy Muna megtalálta végre az igazit és most boldogan élnek, míg meg nem halnak?
Legfeljebb, ha mese lenne, de ez regény.
Volt olyan célja ezzel a könyvvel, hogy az irodalom eszközeivel is felhívja a figyelmet arra a problémára, melyet a bántalmazó kapcsolatok jelentenek?
Ez inkább a kész könyv által keltett hatás, bár nincs ellenemre. De ilyenkor a kezdeteket kell nézni. Velem az történik könyvek megírása előtt, hogy gyűlik, gyűlik bennem valami, ami irritál, amit meg akarok érteni vagy legalábbis körülírni. És akkor egy hosszú gondolkodási folyamat eredményeként megjelenik egy karakter, ebben az esetben Muna, aki transzportálni tudja a témát. Itt van ez a tehetséges nő, akinek megvannak a lehetőségei, de ha a párkapcsolataiban rosszul választ, az teljesen tönkreteheti. De tényleg. A nők életében a férfiak a jokerek.
Az anyaság kérdése többféle kontextusban bukkan fel, egyrészt Muna anyjához fűződő viszonyában, másrészt a regény vége felé már megszállottan anya akar lenni. Mi ennek az igyekezetnek az oka?
Szeretné, ha szeretnék és lenne valakié. Hiszen a neve az, hogy vágyakozás. Egyébként azt hiszem, nagyon odaadó anya lenne, annak ellenére, hogy érzelmileg eléggé rászorul másokra. De nem kaphatod meg mindig, amit akarsz, illetve az anyává válás sem megoldás.
A Muna az alcím szerint a Női változat. Tervezi, hogy megírja a férfi verzióját is, Magnus szemszögéből?
Nem, dehogy. Inkább arra akartam utalni, hogy ez az első női főszereplőm.
Botladozó karaktereim első női változata.
Nyilván tudom, hogy ez az alcím téves asszociációkhoz vezet, de hadd vezessen.
Milyen volt lezárni a regényt? Megkönnyebbülés, öröm, egy fájdalmas út vége?
Szokás szerint megint majdnem „belehaltam”. Utána másfél évig kiégve hevertem a szófa előtt a parkettán. Szó szerint. Igen, főként megkönnyebbültem, hogy ezt most már nem kell megírnom. Az első regényem, a Nap mint nap után szomorú voltam, hogy megírtam és nem írhatom már meg soha többé. A Darius Kopp-regények végén örültem, hogy jó helyre vittem, jó helyen hagytam magára a főhősömet. Ezúttal pedig csak remélni tudom, hogy Muna életének második felével kezd valamit, ami jót tesz neki. Nekem nincs már erőm tovább kísérni, az biztos.
