Szeptemberben jelenik meg Terézia Mora, a Német Könyvdíjjal is kitüntetett író legújabb regénye, Muna, avagy egy élet fele címmel. Hőse, Muna Appelius a berlini fal leomlásának évében tölti be a tizennyolcat, és találkozik össze a húszas éveiben járó vonzó fotóssal és franciatanárral, Magnussal. Bár a férfi egyetlen közös éjszaka után eltűnik, Munát pedig lefoglalja az egyetem és a külföldi ösztöndíjak, gondolatai mégis folyamatosan a titokzatos Magnus körül forognak.
Hét év elteltével újra összesodorja őket a véletlen, s a lány lassanként egyre mélyebbre merül a gyötrelmes és megalázó viszonyban. Mikor az egyenlőtlen, kínzó kapcsolat sorozatos verbális és fizikai erőszakba torkollik, Munának el kell döntenie, mihez kezd magával, az életével. Úgy tűnik, író lesz belőle – de ez már egy másik történet.
Terézia Mora biztos érzékkel szólaltatja meg a rajongás, függés, kiszolgáltatottság regisztereit megbízhatatlan elbeszélője, Muna szatirikusságot sem nélkülöző szólamán keresztül. S miközben feszült figyelemmel és együttérzéssel követjük a hősnő sorsának alakulását, a regény könyörtelenül szembesít azzal is, milyen képtelenül nehéz a mindennapokat átszövő hatalmi játszmákból kimenekülni.
Terézia Mora: Muna, avagy az élet fele (részlet)
Fordította: Fodor Zsuzsa
Mivel a következő hétfőn nem jelent meg a szerkesztőségi ülésen, kedden iskola után elmentem a francia gimnáziumhoz, és addig ólálkodtam ott, amíg meg nem láttam. Már a boltíves kapuban felpattant a kerékpárjára, és elhúzott mellettem. A régi barna háromrészes öltönyhöz, ami akkor volt rajta, amikor először találkoztunk, csíkos sálat viselt. A gimnazista lányok is megfordultak utána. Vihogtak, én sosem vihogtam.
Apám ingei még mindig ott lógtak a szekrényében, és egy régi mellény is, valószínűleg az apjáé volt, vagy akár annak az apjáé. Jó volt rám. Felvettem egy inget, és felpróbáltam egy nadrágot, teljes öltönyt akartam, de az nem jött be. A nadrág szára reménytelenül hosszú volt. Lemondtam a nadrágról. Másnap ingben, gyapjúharisnyában és mellényben mentem iskolába.
Hát te meg hogy nézel ki?
A ruháknak is kissé dohos, szekrény-, régipapír-szaguk volt, és magukba szívták egy már tíz éve halott ember dohányfüstjét.
Anyám szeme, amikor meglátott így.
Baj, hogy felvettem a cuccait?
Nem, felelte. (Hálás voltam neki.) Csak nem áll jól neked. (És a hálám egy csapásra elmúlt.)
A rácsokról készült képek nagyjából szürke pacnik lettek. Mint ahogy az idegen város látványosságai is a filmen, amelyeket anyám fényképezett le egy vendégjáték alkalmával. Mintha szakadna az eső. Lehet, hogy a film régi volt már.
Hol a pincekulcsunk?
Miért?
Kéne a biciklim.
Most? Amikor mindjárt itt a tél?
A régi bringámban volt egy nyolcas. Anyám azt mondta, hogy nincs pénzünk újat venni, de megkérdezhet egy bizonyos Gerdet a színházból, hogy meg tudja-e javítani. Miért zaklat ez fel téged ennyire?
Nem zaklat fel! Úgy értem, nem vagyok zaklatott. Csak türelmetlen.
Tényleg az voltam. Mióta eldöntöttem, hogy jelentkezem az újsághoz, olyan üzemmódban voltam, hogy mindent itt és most akartam megoldani.
Itt és most, itt és most!
Elvittem a lerobbant biciklit a színházba, ahol kérdezősködtem, hol találok egy bizonyos Gerd nevűt, aki persze nem tudott semmiről, engem viszont szemlátomást felismert (nem úgy, mint én őt), és Ehrkét, az egykori versenyzőt ajánlotta, mondd, hogy Gerd küldött, és add át üdvözletemet édesanyádnak. Ehrke azt mondta, hogy egy hónap, amíg megcsinálja, de tudod mit, van itt néhány helyrepofozott bringa, írd és mondd, 50 márkáért odaadna egy lámpa nélküli, zörgő cangát, éjszaka ugye nem szoktál bringázni?
De bizony, hogy bringáztam éjszaka, máskor nem is igen tudtam. Követtem Magnus kerékpárjának pislákoló kis hátsó lámpáját, amíg csak láttam. Szélvészként száguldott a folyó mentén, a parkon át, fel a dombra, a lakótelep felé. A biciklim zörgött, a harisnyanadrágom elszakadt, ziháltam, szem elől vesztettem, de mindennap egy kicsit tovább bírtam követni, és egy nap, már december elején, eljutottam egészen Neustadtig, és még láttam, melyik házban tűnt el. Egy új, tízemeletes panelban.
Az Otto vezetéknév annyira gyakori mifelénk, hogy kétszer is szerepelt a csengőtáblán, egyszer mint F. Otto, egyszer pedig mint G. Otto. M. Otto nem volt. Természetesen nem csengettem be.
A szerkesztőségi üléseken nem adta jelét, hogy észrevette volna, hogy követem. Miután további 20 márkáért a zörgő cangát visszacseréltem a sajátomra, már lámpám is volt, és nem zörögtem annyira. Sebváltó egyik bringán sem volt. A tél hómentes volt, csak hideg. Magnus továbbra is mindennap kerékpárral járt, de nem mindennap tekert ki egyenesen Neustadtba.
Kétszer bement egy képkeretező üzletbe, de kép nem volt nála.
Vagy olyan kicsik voltak, hogy belefértek a táskájába. Rendszeresen megállt antikváriumok előtt, a könyvtárnál, egy használtcikk-kereskedésnél. Azokon a napokon, amikor szem elől tévesztettem, végigjártam mindezeket a helyeket, minden alkalommal sikertelenül. Megkaptam az ujjatlan kesztyűt, amiben halálcsinos voltam, de a kezem szinte odafagyott a biciklihez. Mégis mindig csak ezt hordtam. Egyszer még az egyetemi klubig is követtem. Az emelkedőn persze elvesztettem, de akkor már nem volt kérdés, hová megy. A klub ajtaja tárva-nyitva állt, fény, zene és zsivaj áradt az utcára. A kutya se kérdezett semmit, simán be lehetett sétálni. Egy nagy terem, egyik végén söntéspult, a másik végén színpad, a kettő között szanaszét székek és asztalok. A színpadon egy férfi ült elektromos csellóval, és néha eljátszott néhány hangot, egy másik ugyanilyen véletlenszerűen elektromos gitárt pengetett, amely az előtte lévő asztalon hevert, és egy keverőpulton a potmétereket tekergette. Vörös, egyszerre sötét és harsány fény volt, az emberek maró szagú cigarettát szívtak. Nem a nézőtér közepén ültem le az egyik asztalhoz, hanem az oldalsó széksorba, háttal a falnak. A színpad oldalán lévő függöny kissé takarta a rálátást. Behunytam a szemem, és azon tűnődtem, vajon meg lehet-e szokni az ilyesmit. Az ilyen zenét. Először megpróbáltam arra koncentrálni, ami a színpadon történik, de nem nagyon ment, túl sok más zaj is volt. A söntés, az emberek, a zörgés, a léptek, a beszélgetés, a vécéajtó, néha egy-egy autó hangja odakintről. Aha, gondoltam, lehet, hogy ez a koncepció. Ez az egész az előadás része. Elvileg felfogtam, de az idő múltával egyre kevésbé tudtam beleélni magam,
egyre jobban zavartak a disszonáns hangok, ahogyan pengetnek, húznak-vonnak,
tekergetik a potmétereket, lépkednek, beszélnek, csörögnek és nevetgélnek. Mind csak úgy csinálnak, mintha. Lelkiismeret-furdalásom támadt anyámmal és a színházi emberekkel szemben. Ők színészkedtek, de nem csináltak úgy, mintha. Épp ellenkezőleg, igyekeztek a lehető legőszintébbek lenni. Ha úgy vesszük, a végén még hálás lehettem ennek az úgynevezett free jazznek. Megint tanultam valamit.
Kinyitottam a szemem, és halálra váltam a rémülettől.
Közvetlenül mellettem ült. Lecsúsztam a széken, a nadrágom bevágott a lábam közt, már rég kényelmetlen volt, hirtelen felültem, szégyenkezve, amiért így láthatott, és azt hihette, hogy elaludtam.
Szóval a dzsesszt is szereted, mondta. Inkább a színpad felé nézett, mint rám.
Nem, feleltem. Az apám járt ebbe a klubba. Itt ismerkedett meg az anyámmal.
Tényleg?
Igen. (Miközben követtem ide, nem gondoltam erre, de most eszembe jutott.)
És tetszik?
Éppen ezen gondolkodtam, feleltem.
Ennyit, és nem többet. Tudok szűkszavú is lenni, ha akarok.
Nem kérdezett többet.
Ha egyedül vagyok ott, ekkor távoztam volna, fáradt voltam, a cigarettafüst csípte a szemem és a torkom, de persze muszáj volt maradnom. Úgy ült, mint én az előbb, egy kicsit előrecsúszva a széken, a hasán átlátszó folyadékkal teli poharat tartott.
Mit iszol?
Gin tonicot.
És továbbra is a színpadot nézte.
A pulthoz mentem. A gin tonic szóba se jöhetett, bár biztos minden további nélkül kiszolgáltak volna. Rendes körülmények között kólát vettem volna, hátha éberebb leszek tőle, de aztán inkább tonicot kértem, gin nélkül.
Látta az üveget a kezemben. Mintha kissé el is mosolyodott volna.
Nem szeretem a tonicot, de nagyon szomjas voltam, úgy ittam meg az üveg felét, mintha szeretném ezt a kesernyés ízt.
Hát te? Szereted a dzsesszt?
A dzsesszt igen, mondta. És megint mintha kissé elmosolyodott volna.
De dzsessz ez egyáltalán, amit ezek ketten művelnek?, kérdeztem.
Végre valamivel egyenesebben rám nézett.
Éppen ezen gondolkodtam, mondta.
Elmosolyodtam, talán ő is, ivott egy kortyot a poharából, én az üvegből, aztán mindketten újra hátradőltünk a székünkön, mert megértettem, hogy függetlenül attól, mit tart erről a zenéről, végighallgatja az előadást, és én is ugyanazt fogom tenni.
Később attól féltem, hogy szem elől tévesztem, mert sorba kellett állnom a mosdóban, de még odakint volt, a bicikliknél.
Én is bringával jöttem, mondtam.
Bólintott, felszállt a sajátjára, és egy pillanat múlva már ott sem volt. Szíven ütött, hogy nem várt meg, nem velem együtt hajtott el, nem beszélgethettünk tovább útközben. Zavarom már kis híján dühbe csapott át, de aztán túlságosan lekötött a félelem a lejtős, rossz minőségű úton, a csúszós macskaköveken, úgy éreztem, nem vagyok ura a kerékpáromnak, behúzott fékkel gurultam le a lejtőn, patakokban csorgott rólam a veríték. Jobb is, hogy nem látott így.
A következő szerkesztőségi ülésen megint nem volt ott, ez is fájdalmasan érintett. Mintha kerülne. Pedig a dzsesszkoncerten
olyan elmésnek, ugyanakkor olyan visszafogottnak mutatkoztam, amennyire csak tőlem telt.
Jobban nem is csinálhattam volna.
Alig figyeltem, mit beszél Bernd, mígnem megkérdezte: képes lennél rá?
Igen, mondtam. Mire?
Szeretjük az ilyen embereket, mondta Bernd. Akik igent mondanak, és csak aztán kérdezik meg, hogy mire.
Hogy elmész a színházba, aztán a másnapi lapba írsz róla valamit.
A mi színházunkba?
Nem, mondta Bernhard. A Friedrichstadt-Palastba. Igyekezz, akkor még eléred az utolsó vonatot.
Egy pillanatig tényleg komolyan vettem, és Bernd halál jól szórakozott, hogy ilyenkor milyen képet vágok.
De nem, természetesen a mi színházunkról volt szó. Lesz egy vendégjáték, A bérletörő, mindenki meg akarja nézni, lehetetlen jegyet szerezni rá, csak nekem és néhány szerencsésnek sikerül. Természetesen igent mondtam. (Pedig jegy nélkül is bejutottam volna. De ezt fölösleges hangsúlyozni.)
