Kilenc műfordító gyűlik össze egy földalatti luxuskomplexumban: az aktuális irodalmi szenzáció várva-várt záródarabjának lefordítása a feladatuk, hogy az új kötet minden országban egyszerre jelenhessen meg. Titoktartásuk túlmutat az írott szón: a fordítás ideje alatt elveszik az elektronikus eszközeiket, nem tarthatják a kapcsolatot a szeretteikkel vagy bárki mással, megszűnnek létezni a külvilág számára. Az épület a kilenc ember számára börtönné válik. Közülük egyvalakinek pedig koporsóvá.
Bunkerben dolgoztak Dan Brown fordítói - Könyves magazin
Május 14-én jelenik meg angolul Dan Brown új könyve, az Inferno. Ezzel párhuzamosan azonban több idegen nyelven is hozzáférhetővé válik majd Robert Langdon legújabb kalandja (a hírek szerint az angollal párhuzamosan franciául, németül, spanyolul, katalánul, olaszul és portugálul is megjelenik a könyv), ehhez ugyanakkor az is kellett, hogy a fordítók az utóbbi hónapokban megfeszített tempóban dolgozzanak.
Az irodalomnak nem lehet gátat szabni: hamarosan kiszivárognak a könyv első oldalai, és az álommeló rémálommá válik. A kiadót megzsarolják, a tettes pedig ott ül a fordítók között. A kiadó sznob arroganciája önkényes atrocitásba fordul, ahogy elszabadulnak az indulatok. A fordításról áthelyeződik a hangsúly a túlélésre. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy nem a zsarolótól kell igazán tartani.
Régis Roinsard thrillerje sajátos keverék: helyenként megidézi Agatha Christie-t, farzsebben egy francia szótárral; bár ember legyen a talpán, aki felfejti e történet szálait. A krimiszál a film közepére elvékonyodik, hogy cserébe bevigye nézőjét az abúzus erdejébe. Eric Angstrom, a kiadó személyében visszaél a kilenc ember bizalmával; a kollektív büntetés eszközeivel próbálja rávenni a zsarolót, hogy fedje fel magát. Közben két lábbal caplat bele mindenkinek a lelkébe, ridegen és közömbösen mások érzései iránt. A gestapós módszerek azonban visszaütnek. Angstrom szerepében a Mátrix Merovingije, Lambert Wilson a film legjobb alakítását nyújtja.
Az eredeti ötleten és persze Wilson alakításán túl a Teljes titoktartás legfőbb bája a sokszínű, multikulturális stáb: a rendező a fordítók szerepére az anyanyelvük alapján választott színészeket, így lett az orosz nemzetiségű fordító Olga Kurylenko (igaz, ő eredetileg ukrán), az olasz Riccardo Scamarcio, az angol Alex Lawther, és így tovább, ami nagyot dob a hitelességen.
Számos karaktert kezel a történet, amelyek ugyan plasztikusak, de egymástól szépen elkülönülnek – köszönet a színészi munkának. Ez egyben a hátulütője is, mert a krimiszál és vele a feszültség elsikkad a figurák viszonyrendszerének bemutatása során. Kiemelném Sidse Babett Knudsen alakítását, aki a sokgyerekes családanya szerepében megrázóan hiteles, intim vallomásának sokkja a film érzelmi tetőpontja.
Roinsard precízen építi fel a filmjét a történet csavarjaira, amelyből számtalan akad – jut belőle az utolsó percekre is –, előre- és visszautalások, valamint a narratív keretek halmozásával, hogy a nézőnek csak a legvégén, az utolsó kirakódarabbal álljon össze az egész. Ám közben magára hagyja a karaktereit, akikhez teljesen elveszítjük a kötődésünket. Az érzelmi azonosulás hiánya a történet halála. Ha nincs miért, kiért izgulni, akkor érdektelenné válhat a legcsavarosabb végkifejlet is.
A Teljes titoktartás a nagysikerű Tőrbe ejtve kissé görcsösebb európai verziója, amely a szórakozáson túl azért mondani is akar valamit: az irodalom piedesztálra emelése mellett tör lándzsát a sikerhajhász kiadók kapzsiságával szemben. Igaz, nem mindegy, milyen áron. A szó mélyebb sebet ejt, mint bármilyen penge. Utóbbi csak a húsba hatol. Az előbbi megöli a lelket.
