Dan Brown: Inferno (angolul!)
Bantam Press, 2013, 462 oldal, 5983 HUF
Dr. Langdon visszatért. A tényt valószínűleg örömmel fogadja az a sok millió olvasó, aki az eladási statisztikák alapján vásárolja a Dan Brown-könyveket, és fanyalgással az a réteg, akit zavar, hogy minden irodalmi médium egy bestselleríróval lesz tele. Hogy tovább bosszantsuk ez utóbbi csoportot, meg kell jegyezzük, hogy a Dan Brown-jelenség mellett mi sem tudunk szótlanul elmenni: az írónak A Da Vinci-kód 2003-ban markáns helyet jelölt ki a legsikeresebb thriller-szerzők között, és ezt a pozícióját azóta is megingathatatlanul tartja. Sikerkönyvét az is ismeri, aki nem olvasta, és még a belőle készült filmet sem látta. Egész iparág épült a műre: a EuroStar és a Louvre Da Vinci túrákat indított, dokumentumfilmek, szakkönyvek készültek a regény valóságalapját cáfolandó és erősítendő. A mű sikere a Langdon-sorozat első kötetét, az addig nem túl népszerű Angyalok és démonokat is keresetté tette, nem is beszélve a harmadik részről, Az elveszett jelképről, amiből a megjelenés napján egymillió példány fogyott.
Ilyen előzmények után idén májusban látott napvilágot az Inferno, a Robert Langdon negyedik kalandját elbeszélő regény. A cselekmény stílusa és az ezt közvetítő elbeszélői beszédmód nem hoz újdonságot az eddigiekhez képest: a professzor itt is egy nap leforgása alatt kényszerül egy szövevényes ügy megoldására, s az olvasó 460 oldalon át rohan vele, vágtatva a lényegre törő, eseménycentrikus mondatokon keresztül. Annyi a futást-mozgást-menekülést ábrázoló rész, hogy még a puha párnák között kényelmesen fekvő olvasó is úgy érzi, elfárad. Az író erős atmoszféra-teremtő képessége saját világot hoz létre, mely könnyen beszippantja az arra tévedőt. Nehéz ebből az univerzumból kiszállni. Mikor kénytelen-kelletlen fölállunk, hogy saját profán dolgunkhoz lássunk, valami olyasmit érzünk, mint mikor kedvenc szappanoperánkat reklám szakítja meg: gyomorlebegtető türelmetlen várakozást. Ez az érzés akkor a legkellemetlenebb, ha valaki olyat érint, akinek nem is tetszik a világ, ami bekebelezte. Ugyanis a könyv azok számára is letehetetlen, akik nem tartoznak a rajongók táborába. Érdekes skizofrén helyzet ez: az ember egyrészről látja a mű hibáit, bosszantja az elbeszélés helyenkénti sutasága, a tények szájbarágós ismételgetése (például négyszer tudjuk meg, hogy Langdon rejtekhelyét számítógépének IP címe alapján találják meg üldözői) , másrészről azonban nem bírja ki, hogy ne járjon a történtek végére. Így nincs mit tenni, lohol tovább Robert Langdonnal. Csak a regény befejeztével fogy ki a szusz. Ekkor viszont furcsa ürességet érzünk. Egyfajta csalódottságérzet ez: az olvasó kicsit becsapva érzi magát. Majd ötszáz oldalt együtt töltött Langdonnal s mégsem tudja meg, ki ő. Látta akcióhősként, látta ahogy fáradhatatlan robotként egyik vészhelyzetből a másikba ugrik, de a gondolatait nem hallotta. Legalábbis nem nagyon. A karakter felszínes papírmasé figura marad. És sajnos ugyanez mondható el a többi szereplőről. Persze vannak epizódszereplők, akiktől nem várunk komolyabb tartalmat. De a barátból ellenséggé váló Sienna Brooks és a fogolyból főanimátorrá váló Elizabeth Sinskey mindenképp érdemelt volna némi mélységet. Egy rövid belső monológ, a cselekménysort megszakító, azokra reflektáló gondolatsor még nem lett volna műfajidegen.
Korábbi cikkeink a témában:
Bunkerben dolgoztak Dan Brown fordítói
Ma jelenik meg angolul az Inferno
Dan Brown fejen áll az új ötletekért
Érdemel pár szót a mű befejezése is, mely, ha nem is stílusában, de tartalmában újat hoz az eddigiekhez képest. Az előző kötetek úgy értek véget, hogy visszaállt a status quo, megoldódott minden rejtély, mindenki dolgavégezetten távozott. Bár az egyes cselekedetek mozgatórugói az Inferno végére is nyilvánvalóvá válnak, a rend itt messze nem áll helyre. Sőt, egy végérvényesen megváltozott világban hagy minket váratlanul magunkra az író: a főantagonista, Bertrand Zobrist egy vírust szabadít el, mely az emberi termékenység drasztikus csökkentésével megtizedeli majd a Föld népességét. Kíváncsi vagyok, hogy innen hogyan fog Brown továbblépni. A következő kötetek vajon reflektálnak a módosult körülményekre, vagy – az Inferno zárlatát figyelmen kívül hagyva – egy teljesen különálló történetet fognak elmesélni. A válaszra pár évet még bizonyára várni kell, de az kétségtelen – az író nyilatkozataiból is ez derül ki –, hogy Langdon prof távol áll a nyugdíjtól, s biztosan visszatér még, hogy rajongóit szórakoztassa, és jó tanárhoz illően tanítsa is.
A regénynek ugyanis van egy didaktikus rétege is, melynek kulcsfigurájáról, Dante Alighieriről is muszáj megemlékezni. A reneszánsz mester iránt érzett rajongás a közös nevező, ami a szereplőket, tartozzanak bármelyik oldalhoz is, összeköti. Az Isteni színjáték szolgáltatja a labirintust, mely mentén az eszét vesztett Zobrist őrült tervét igyekszik megvalósítani, s melynek fiktív útvesztőiben Langdon és társai is bolyongnak, hogy a katasztrófát sikerüljön megakadályozni. Így a mozgalmas cselekmény tudománynépszerűsítő jelleget is nyer. Az akciók közepette az olvasó akaratlanul is megtud egyet s mást Dantéről, s talán akaratlanul is kíváncsi lesz rá.
S ha már annyit elér az Inferno, hogy Dante alakját kicsit közelebb hozza azokhoz, akik addig csak unalmas érettségi tételt láttak benne, és megmutatja a reneszánsz szellemiség izgalmasan ellentmondásos nagyszerűségét, a könyvre szánt idő már nem volt haszontalan.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
