Szendrey Júlia, a költő és prózaíró
Bár Szendrey Júlia már életében ismert volt, és alakja halála után is része maradt a kulturális emlékezetnek, mégsem jelenthetjük ki, hogy a saját teljesítménye okán vált híressé. Az irodalomtankönyvek a mai napig csak Petőfi Sándor feleségeként említik őt, esetleg még hozzáteszik, hogy ráragadt a „feleségek felesége”, majd a „hűtlen özvegy” jelző, miután Petőfi halálát követően, még a gyászév letelte előtt újraházasodott. Ezen kívül azonban kevés információ él róla a köztudatban. Az utóbbi években viszont a Szendrey Júlia-kutatás fellendülésével – amely főként Gyimesi Emese nevéhez kötődik – egyre inkább világossá vált, hogy Szendrey Júlia személyét és műveit Petőfitől függetlenül is érdemes vizsgálni, sőt, hogy egy olyan nagy formátumú személyiség és izgalmas szerző volt, aki alkalmas arra, hogy a saját jogán váljon irodalmi ikonná.
Ahogy az sok női íróval és költővel megesett, úgy Szendrey Júlia életműve is nagyrészt publikálatlan maradt. Életében naplórészletei, illetve néhány verse és elbeszélése jelent meg, írásainak nagy részét azonban nem ismerhette a nagyközönség (hiába volt Petőfi özvegye, érdemben nem segítették őt a pályán irodalmi kapcsolatai). Bihari Mór annak idején 26 versét, 5 naplószerű írását és 10 elbeszélését gyűjtötte össze egy kötetbe. Mikes Lajos később a naplókat rendezte sajtó alá, de versei, elbeszélései, meséi és fordításai sokáig nem kerültek kiadásra. Ez a helyzet csak az utóbbi pár évben változott meg. Gyimesi Emese Szendrey Júlia-kutató hosszabb oknyomozás után találta meg Szendrey Júlia egybegyűjtött műveit a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában, ami igazi irodalmi szenzáció volt. Azóta egy kötetben közreadta Szendrey Júlia összes versét (erről bővebben ITT és ITT írtunk), később a Gyerekszemmel Szendrey Júlia családjában című könyvben kiadta a családi levelezést, valamint a Szendrey Júlia gyerekei által szerkesztett játékújságot, a Tarka Műveket, tavaly pedig kötetbe rendezte Szendrey Júlia elbeszéléseit és meséit is, amelyek révén végre a prózaíró Szendreyt is megismerhetjük.
A nők kimondatlan gondolatai
A Szendrey Júlia elbeszélései és meséi című kötet alapján kijelenthetjük, hogy Szendrey Júlia ízig-vérig romantikus író volt. A szerelem, a halál, az öröm és a fájdalom témája jelenik meg a legtöbb írásában. Sok allegóriát használt, gyönyörű, lírai nyelven írt. Az írásai tele vannak felfokozott érzelmekkel, és nagy szerep jut bennük a fantáziának, a mesei elemeknek, valamint a sors tragédiáinak is. Ami különösen izgalmassá teszi ezeket a történeteket, hogy felsejlik bennük a 19. századi magyar nők perspektívája, ahogyan arról is kaphatunk egy kis képet, hogy mikről írtak volna Petőfi korában a nők, ha több lehetőséget, bátorítást kaptak volna.
Mennyiben számított lázadónak Szendrey Júlia? Miért tartották excentrikus feleségnek, hűtlen özvegynek, nem elég nőiesnek? Milyen volt az élete Petőfi halála után és milyen volt a kapcsolata a gyerekeivel? Többek közt ezekről a kérdésekről beszélgettünk Gyimesi Emesével, a Gyerekszemmel Szendrey Júlia családjában című kötet szerzőjével.
Tovább olvasokNagyon érdekes például az Egy beteg nőnek végnapjai című elbeszélés, amely egy fiatal, nagybeteg nő szemszögét mutatja meg. A naplószerű szövegben az elbeszélő bevallja, hiába viselkedik vele úgy a külvilág, mintha minden rendben lenne, jól tudja, hogy csak napjai vannak hátra. Elmeséli, hogyan dolgozta fel lelkileg és fogadta el magában, hogy az élete véget fog érni, és hogy mi a legnagyobb félelme a halállal kapcsolatban: az, hogy el fogják felejteni őt („elhervadt… meghalt… s nincs, ki rá emlékeznék!...”). A kötetnek egyébként több írásában is előkerül az ettől való szorongás, úgy tűnik a női létnek része lehetett a korban a pótolhatóság érzése, illetve az attól való félelem, hogy nem marad semmi nyoma egy nő életének. A honvéd neje szintén olyan kérdéseket feszeget, amelyek a korból ismert történetek női oldalát mutatják meg. A csatába készülődő honvéd a feleségétől és a gyerekétől búcsúzkodik. Ekkor kotyogja el a kisfia, hogy az anyja mindig sír, amikor a férfi elmegy harcolni. És bár a férj egy pillanatra megszánja feleségét („Szegény nőm! édes szép hitvesem! ez hát életed távollétemben!”), végül azonban mégis a haza győz a családdal szemben. „Azért szerelmem, mindenben teljesítem kívánságodat, szeszélyedet, csak egy van, miben még parancsodnak sem engedelmeskedném. (…) Ha karomat akarnád elvonni hazám védelmétől.”
A történetekben sokszor úgy jelennek meg a nők, mint akik gondolataikat, érzéseiket nem mondhatják ki, és akiknek belső világát éppen ezért senki sem ismeri (ez a téma egyébként Szendrey Júlia verseiben is többször előkerül). A huszár bosszúja című szövegben például huszárok költik el a vacsorájukat a tűz mellett és közben pajzán meséket mondanak, pajkos dalokat énekelnek, és persze előkerülnek a szerelmi élménybeszámolók is. A vacsoránál nők is jelen vannak, akik kiszolgálják a férfiakat, lesik a kívánságaikat, de a véleményüket a férfiak történeteiről megtartják maguknak, még ha meg is botránkoznak rajtuk. Az elbeszélésből kiderül, hogy ami a férfinak megbocsájtható bűn (nő megcsalása, elhagyása, tönkretétele), az más elbírálás alá esik, ha egy nő követi el egy férfival szemben. A szerelmes férfi úgy jelenik meg, mint akiben nincs irgalom, nincs könyörület, a nő pedig úgy, mint akinek mindenáron bűnhődnie kell, ha hazudott. „Látod, látod, leány – szólt végre – im itt szived; mondtam, hogy elevenen szakasztom azt ki kebeledből, ha hűtelen lesz hozzám, ha enyém nem, de másé se legyen az.”
Vannak olyan szövegek is, amelyeknek a fókuszában az anyai érzések állnak. A Kórházi jelenetben egy anya keresi kórteremről kórteremre járva, kétségbeesetten a fiát, akit valószínűleg csatába vihettek el, és akiről nem jött hír azóta. Az Emlékezés barátnémra című írásban egy barátság történetén keresztül sejlik fel, hogy milyen nem szerelemből házasodni, és hogy mit jelentett a korban egy nőnek az anyaság, amely egy időre megadta a pótolhatatlanság érzését. „Gyermekem van, s az anya vesztét semmi sem pótolhatja. A mig a fiam életéhez szükséges vagyok, addig örömest élek. Azután?... Gyermekemen kívül még van férjem, anyám; de ő nekik nem lennék pótolhatatlan veszteség.” Az Irénkében pedig egy elveszített kisbaba és a gyászfolyamat van a középpontban. Ez a szöveg megmutatja, hogy hiába volt a korban nagy a gyerekhalandóság, a tragédia, a veszteség ennek ellenére ugyanakkora volt egy gyerek elvesztésekor: „lehet-e nagyobb kín, mint látni azt a kis üres bölcsőt, azokat a kis gazdátlan játékokat”.
Aki nő létére ír
A kötet egyik legizgalmasabb szövege a korszak legnagyobb vitájára adott frappáns válasz. Gyulai Pál hírhedt cikksorozata, az Írónőink a Pesti Naplóban jelent meg 1858-ban. Gyulai ezekben a cikkekben erősen kétségbe vonta, hogy a nők alkalmasak az írói pályára. Úgy gondolta, hogy a nőnek „korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, ami nem ad nagyobbszerű költészetet”. Emellett azzal is érvelt, hogy ha egy nő írni kezd, akkor óhatatlanul elhanyagolja majd családi kötelezettségeit, végül pedig nemcsak ő maga lesz boldogtalan, hanem mindenki más is áldozatul esik majd a hóbortjának: „szerencse – ha csak a boldogság romjain tévelyegnek, s nem egyszersmind a bűn ösvényén; - az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; - hiu ismereteket hajhászva, kiszáritja szivét”.
Szendrey Júlia a lehető legtalálékonyabban adott választ a fenti cikksorozatra, amely nemcsak tehetségtelennek, hanem egyben erkölcstelennek is bélyegezte a női írókat. „Közli egy elkeseredett dillettáns írónő” – felütéssel publikált ő is egy történetet, amelyben megírta, hogy az olyan cikkek és vélemények, mint amit Gyulai Pál képviselt, hogyan hatnak vissza a nők életére. Főhőse Bereginé Klára, aki kifogástalan háziasszony és családanya, és aki esténként, miután minden teendőjét tökéletesen elvégezte, olvasással és írással foglalkozik a saját kis szobájában. Bár eleinte nehezen fogadják el tőle, hogy nő létére ír, egy idő után megszokja a környezete. Az ominózus cikksorozat megjelenése után azonban teljesen felbolydul az élete, hirtelen mindenki ellene fordul, először a férje, aztán a gyerekei, akiket miatta csúfolnak az iskolában, végül pedig az írónő ellen még a saját írószerei is fellázadnak.
A keserű humorral átitatott szöveg a magyar irodalom történetének egy nagyon jelentős pillanata, amely méltó válasz volt arra, hogy írhatnak-e a nők. Szendrey Júlia a történetébe beleszőtte, hogy milyen volt a korban a nők helyzete, hogy milyen feladatokat kellett ellátniuk, és milyen elvárásoknak kellett megfelelniük. Emellett leírta azt is, amiért ezután még évtizedekig kellett küzdeniük a nőknek világszerte, de ami számára ekkorra már magától értetődő volt: hogy a családi elfoglaltságok mellett a nőknek is lehet igénye a szellemi elfoglaltságra és időtöltésre, és hogy ez egyáltalán nem ördögtől való, sőt, igazságtalan, ha egy nőnek nem engedik meg, hogy kifejezze a gondolatait.
