Tipikus könyvember, professzionális irodalmár, literary gentleman – csak néhány címke, amely mind a hetvenöt éve meghalt Szerb Antal sajátja volt. Az élete pedig az irodalom, ami esetében nem közhely, hanem vaskos tény. A legkülönbözőbb műfajokban alkotott, ám sosem az íróasztalfióknak. Akarta, hogy olvassák, és olvasták is – megjelenései eseményszámba mentek, még ha életében nem is vívta ki magának azt a pozíciót, amelyre annyira áhítozott. Könyvei gyakran heves vitákat váltottak ki, viszont – és ez nem minden kortársáról mondható el – a mai napig masszív rajongótábora van. Havasréti József 2019-ben megjelent, átdolgozott Szerb Antal-monográfiájában felsejlik az író gyerekkora, a meghatározó kamaszévek, majd az első írói próbálkozások, barátságok és szerelmek (meg pótszerelmek), anyagi nehézségek és mindennapi ambíciók. A könyv alapján felvillantunk néhány emlékezetes mozzanatot „a legkisebb képű magyar író” (ahogy magát jellemezte egyszer Nemes Nagy Ágnesnek) életéből. 

Havasréti József: Szerb Antal

Magvető Könyvkiadó, 2019, 669 oldal, 5999 HUF

 

Nem volt szabadúszó 

Szerb Antal mindössze 43 éves volt, amikor munkaszolgálatosként meggyilkolták, és bár tragikusan rövid életútja miatt az életműve jól áttekinthető, a mai napig újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak az Utas és holdvilágot vagy A Pendragon legendát. Szerb Antalról könnyen hihetné az utókor, hogy mást sem csinált egész életében, csak az íróasztala mellett körmölte a regényeit, esszéit, tárcáit, ami természetesen igaz is, már ami a szabadidejét illeti. Szerb Antalnak ugyanis nem mellesleg volt egy polgári állása is, hiszen egész életében tanárként dolgozott: németet, angolt és magyar irodalmat tanított a felső kereskedelmi iskolában – egészen addig, amíg a zsidótörvények hatályba lépésével hagyták neki.

Emellett építette írói karrierjét, írásai főleg a Nyugatban, a Válaszban és a Tormay Cécile szerkesztette Napkeletben jelentek meg – utóbbit volt, aki önvédelemmel, más pragmatizmussal magyarázta. Ami biztos: Szerb Antal hivatásának tekintette az írást. Havasréti József ezt írja róla könyvében: „Jól ismerte e rendszer működését (a professzionális irodalmi intézményrendszerét – a szerk.) és szabályait, szerteágazó kapcsolatokat épített ki e rendszer képviselőivel, írásaiban reflektált e rendszer működésének összetevőire, valamint megkísérelt egy olyan írói-szerzői imázst létrehozni, melyben e rendszer elemei is helyet kaptak.” Az imázs ugyanakkor nemcsak egy üres póz volt nála, hiszen rengeteget dolgozott: az írás mellett lektori tevékenységet folytatott, könyveket fordított, rádióelőadásokat tartott. Munkastílusát a kortársak egyszerre nevezték kapkodónak és elhivatottnak, valamint felkészültnek. Felesége ezt mondta róla:

„Igen keményen dolgozott, szinte hivatalnoki szigorral megtartott munkarenddel. Nagyon rossz alvó volt, s ennek, bármily groteszkül hangzik is, örült! Ha éjjel fölébredt, az egyik könyvespolcba épített teafőzőn teát készített magának. Az álmatlanul töltött éjszakai órákban olvasott és jegyzetelt. Némi öniróniával mondta egyszer: ’Csodálatos műveltségemet álmatlanságomnak köszönhetem.’” 

Magyar irodalomtörténet

Valószínűleg nincs olyan olvasó család, amelynek a polcán ne lenne megtalálható a Szerb-féle Magyar irodalomtörténet valamelyik kiadása – még ha a szocializmus évei alatt csak a cenzúrázott változata jelenhetett is meg (a szovjet irodalomra vonatkozó kritikus részeket egyszerűen kihagyták belőle). Szerb Antal az Erdélyi Helikon folyóirat pályázatán indult vele, amelyet 1932-ben meg is nyert. A rákövetkező évben ezt írta egy barátjának: 

„Egyébként szorgalmasan dolgozom a magyar irodalom történetén. (Van-e ilyen egyáltalán? kérded.) Eléggé szórakoztató, remélem, nagy visszhangja lesz.”

Utóbbi kívánsága olyannyira beigazolódott, hogy 1934 nyarán az első kiadás (háromezer példány) nagyon hamar elfogyott. A könyv akkora közönségsikert aratott, hogy Havasréti József könyve szerint 1934-ben részben emiatt egy nappal meg kellett hosszabbítani a könyvhetet.

Szerb erkölcsi sikerként könyvelte el magában azt is, hogy „megsemmisítő kritikákat” is kapott, és volt olyan egyetemi tanár, aki óva intette diákjait a könyvtől. Kritikusai kifogásolták a stílusát, a nyelvhasználatát (melyet aszfaltirodalminak, „pestinek”, infantilisnek bélyegeztek) , és sokaknak nem tetszett az a fesztelen hangvétel sem, amellyel olyan kanonizált irodalmi idolokról értekezett, mint Petőfi vagy Jókai. A könyvet egy parlamenti interpelláció nyomán 1943-ban betiltották; a szélsőjobboldali Nemzeti Front képviselője felszólalásában „a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai” elleni támadásként értelmezte a könyvet, amely „az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el”. 

4 könyv, amelyből jobban megismerheted Szerb Antalt

75 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én hunyt el Szerb Antal. Az író, irodalomtörténészt 1943-ban, majd 1944 júniusában hívták be munkaszolgálatra. Előbb Pesten dolgoztatták (ebben az időben állította össze Nemes Nagy Ágnes segítségével utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt). 1944 novemberében...

Márai-affér 

Szerb Antal asszimilált zsidó családban született, később az egész család kikeresztelkedett, a későbbi író keresztapja Prohászka Ottokár volt. Szerbet sokáig különösebben nem foglalkoztatta a zsidósága (gondolkodásmódjára ugyanakkor nagyban hatott a zsidó származás és a katolikus vallásosság kettőssége), egészen az antiszemita hangulat megerősödéséig. Havasréti József könyve szerint a zsidótörvények rendkívüli módon elkeserítették az írót, és egyre gyakrabban lett alanya olyan incidenseknek, melyeket ő maga antiszemita támadásként élt meg. Egyszer például egy asztaltársaságban Márai Sándorral iszogattak, amikor is utóbbi egyszer csak zsidózni kezdett. Szerb Antal a visszaemlékezők szerint elsírta magát. Ortutay Gyula 1939-es naplóbejegyzése szerint „Szerb Tóni halálra rémült ettől a sok zagyvaléktól, s Márai elrobogása után a szó teljes értelmében sírva fakadt, és jó ideig sírt. Megrendítette Márai nem éppen új keletű pálfordulása. (…) De hát Márai volt az ideáljuk, világpolgárias, européer cinizmusával, intellektuális és meddő fölényével a weimari német birodalom és a polgári humanizmus eszményeit képviselte előttük.” 

Kultuszkönyvek 

A humanista, européer szemlélet mindig is Szerb sajátja volt, ahogy az a regényeiben is tetten érhető. Ennek fényében különösen érdekes, hogy egyik legnagyobb szépirodalmi sikerkönyvét tulajdonképpen nem is annyira a szépírói ambíció, mint a pénzkereset motiválta. 1932-ben kezdte el írni A Pendragon legendát, amelyet eleve kalandregénynek szánt, és legfőbb célja az volt vele, hogy valamennyit keressen. „Remélem, ki tudok sajtolni belőle néhány pengőt. Realpolitik” – írta egy barátjának.

Ez a pragmatikus szemlélet jellemezte az egész munkafolyamatot, egyszer például egészen odáig ment, hogy „émelyítő giccsként” jellemezte a művét. Havasréti József ezt írta róla a könyvében: „Ennek ellenére A Pendragon legendát Szerb legjobban sikerült regényének tartják, kisebb becsvággyal íródott, mint az ambiciózusabb Utas és holdvilág, így kevésbé túlírt, lapjain kevesebb az efféle modorosság, mely az Utas egyes részleteit előnytelenül jellemzi.” Szerb Antal regényei mindenesetre az elmúlt évtizedekben kultstátuszba emelkedtek, sokszor adaptálták is – az Utas és holdvilágból most például Szász János tervez filmet forgatni. 

A visszautasított mentőakció 

Szerb Antal a harmincas évek végétől kezdve egyre kevesebb megkeresést és lehetőséget kapott, helyzete egyre kilátástalanabbá vált. 1944-ben elvesztette tanári állását is, majd behívták munkaszolgálatra. A budapesti munkaszolgálat alatt két katonatiszt, Thassy Jenő és Görgey Guidó a katonai rangjukra hivatkozva, motorbiciklin akarta kimenteni Szerbet a körletből, ám az író nem élt a lehetőséggel, mivel nem akarta magára hagyni a társait, és mivel „soha nem követett el törvénysértést”. Balfra vezényelték őket, ahol a teljesen értelmetlen birodalmi erődvonalat kellett építeniük. A kezdeti leveleiben még palástolni próbálta Balf iszonyát („Elég jó dolgunk van, csak persze a koszt odahaza bőségesebb volt.”), utolsó levelében azonban már kendőzetlenül írt megpróbáltatásaikról:

„Általában ez a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben rosszul megy nekünk. És most már nincsen más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket.”

Szerb Antal nem érhette meg a háború végét: a hivatalos iratok szerint végelgyengülésben halt meg, a szemtanúk beszámolója szerint 1945. január 27-én a nyilas keretlegények agyonverték. Mindössze 43 éves volt.