„Az »új« Magyarország vörösbe öltözött” ‒ adja tudtunkra a Robert Capa Gellért-hegyi Felszabadulási emlékműről készített fényképéhez fűzött kísérőszöveg. A fotó a Holiday című, elsősorban az amerikai felső középosztály által forgatott, főként utazásokkal és luxuscikkekkel foglalkozó magazin 1949. novemberi számában jelent meg. Ráadásul maga Capa jegyezte a tizennégy fényképpel kísért útibeszámolót.
Ma hetven éve, hogy a 20. század tán legismertebb háborús- és frontfotográfusa életét vesztette Thai Binh közelében.
A nemrégiben az Open Books gondozásában megjelent, az 1948-as magyarországi látogatását megörökítő Budapesti beszélgetés című kötet bemutatásával emlékezünk rá.
A hosszú hajú, ifjú forradalmár
Capa Friedmann Endre néven, egy mérték utáni szabóságot üzemeltető zsidó család második gyermekeként született Budapesten, 1913. október 22-én. A Deák téri evangélikus elemiben, majd a Madách Gimnáziumban tanult,
a fényképezés alapjait pedig Pécsi József fotóiskolájában sajátította el.
Már kamaszként élénk érdeklődést mutatott az újságírás, a politikai vitakultúra és a kirándulások iránt. Előbb a Kassák-féle Munka-körben szívta magába az akkori rendszerrel nem épp kompatibilis ideológiát, majd az ebből kizárt csoport, az „oppósok” közül kerültek ki a szellemi igazodási pontjai és a barátai.
Nem csoda tehát, hogy tizenhét évesen a Horthy-rezsim rendvédelmi szervei őrizetbe vették a „nagyon hosszú hajú” ifjú forradalmárt és ultimátumot adtak neki: huszonnégy órája volt, hogy elhagyja az országot, másképp keményebb retorziókkal kellett volna szembenéznie.
A fényes sikerek és a feldolgozhatatlan veszteség
Így aztán Endre sebesen összepakolt és 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, azután Berlinbe utazott, ahol a Deutsche Hochschule für Politik hallgatójaként tanult újságírást.
Amikor 1948 őszén az ostrom tépázta Budapestre érkezett, már amerikai állampolgár volt, világhírű frontfotós és Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger, valamint William Vandivert mellett
a Magnum ügynökség társtulajdonosa.
Robert Capa 1937-ben. Fotó: Gerda Taro, forrás: Store norske leksikon
Hivatalosan 1936 óta használta a Robert Capa nevet, és 1948-ra számos, a Montparnasse művészközegében eltöltött éjszaka, jó néhány legendás riport volt már a háta mögött, illetve több, mint tíz év telt el azóta, hogy elvesztette a menedzserét, lelki társát és szerelmét, Gerda Tarót.
Torkolattüzek, portrék és a szocialista realitás
Fényképezte Trockijt szónoklás és haldoklás közben is, illetve legendás sorozatot lőtt a spanyol polgárháború barikádjain. Készített fotóriportot a francia kerékpáros körversenyről, emblematikus portrékat Ernest Hemingwayről és Martha Gellhornról, beszámolt a mexikói elnökválasztásról, továbbá az amerikai hadsereg akkreditált haditudósítójaként ott volt Anziónál és megörökítette a normandiai partraszállást (még ha utóbbi képeinek java ‒ állítólag egy figyelmetlen laboráns miatt ‒ oda is veszett).
Mielőtt 1948 őszén Theodore H. White Kína-szakértő és publicista társaságában Lengyelország, Csehszlovákia, majd Magyarország felé vette volna az irányt, túl volt az Ingrid Bergmannal való szakításon és John Steinbeck oldalán megjárta a Szovjetuniót. Nehéz eldönteni, melyik lehetett pokolibb neki. A Steinbeckkel közösen jegyzett Orosz naplót olvasva mindenesetre arra gyanakodhatunk,
a baloldali eszméknek elkötelezettebb híve volt, mielőtt testközelből tapasztalta meg a sztálinizmus vívmányait.
„A 190 millió orosz ellenem van” – háborog a könyvben egy helyütt. „Nem tartanak vad gyűléseket utcasarkokon, nem gyakorolják látványosan a szabad szerelmet, külsőre nincs rajtuk semmi új, nagyon tisztességes, erkölcsös, dolgos emberek, a fényképész számára unalmasak, mint a bűn” (Az Orosz napló különben 2009-ben, Lukács Laura fordításában, a Park gondozásában magyarul is megjelent. Kötelező olvasnivaló Capa és Steinbeck híveinek!)
„Kezit csókolom, grófnő elvtársnő. Záróra van.”
Bár az 1931-es távozása óta Capa többször is járt idehaza, sosem töltött egyhuzamban olyan hosszú időt Magyarországon, mint 1948 szeptember eleje és október közepe között. Hathetes tartózkodásáról írt beszámolója a Vaszary Galéria gondozásában, Fisli Éva fordításában egyszer megjelent már magyarul, 2023-ban pedig, húsz Capa-kép és az eredeti cikk néhány részlete társaságában az Open Books adta ki újra a szöveget.
Capa roppant érzékletes, ám itt-ott pontatlan írása (a „kissé elmosódott” részletek kapcsán szerencsére a remek lábjegyzetek útba igazítanak)
a fővárosban és vidéken szerzett élményeiről és tapasztalatairól mesél.
A fotós hűvös iróniával, elegánsan és tűpontosan komponál. Humorral előadott, precíz társadalomrajzot rejtő abszurdjai közül az Anna bárt bemutató epizód az egyik kedvenc jelenetem. Az már önmagában páratlan, hogy az Annának 1948 őszén gróf Esterházy Sári volt a csaposa. A vendégek szemlátomást szívesen múlatták itt az időt, azonban még egy efféle, dekadens helyektől is megkövetelték a szocialista erkölcsöket. Így aztán Capa beszámolója szerint pontban éjjel 2-kor a bárba egy rendőr érkezett, hogy körültekintéssel, lényegre törően és a helyzet követelte tisztelettudással a következő tényállást közölje az arisztokrata munkaerővel: „Kezit csókolom, grófnő elvtársnő. Záróra van.”
„Mint egy gyönyörű nő, akinek kiverték az összes fogát”
Capát amúgy az akkor belügyminiszteri tisztséget betöltő Kádár János sofőrje, Rózsa bácsi várta a reptéren és amíg krátereket és romokat kerülgetve a vadiúj Buick Budaörsről a belvárosba ért vele, kísérője vehemensen magyarázta el neki, hogy az újjáépítés jó ütemben folyik.
Söprögető, a Bristol Szálló kalapját viselő férfiak a romos Dunakorzón. Forrás: The Robert and Cornell Capa Archive, International Center of Photography / Open Books
Rózsa bácsi a Bristol előtt parkol le, az egyetlen Duna-parti szállónál, ami megúszta a háborút, és ettől fogva egymást követik a csattanóra kihegyezett, éjsötét börleszkjelenetek. Kezdetnek a főportás bizalmasan átnyújtja Capának a széfbe zárt saját színdarabjait és kedvezményt ad a szoba árából,
mert arra számít, hogy a fotós kijár neki Hollywoodban valamit.
„Reggelenként kilépni a Bristol Szállóból sokkal veszélyesebb, mint holmi harctéri fényképezgetés” – jegyzi meg önironikusan Capa. Bár azt javasolják neki, a romeltakarítás során röpködő tégláktól esernyővel védje meg magát, ő dacol a veszéllyel ‒ és rohan.
A Lánchíd roncsait kiemelő úszódaruk a Dunában. Forrás: The Robert and Cornell Capa Archive, International Center of Photography / Open Books
Fényképen örökíti meg a Budavári Palota foghíjas kupoláját meg a Lánchíd Dunából kiemelt pillérének darabjait. Rákosi-, illetve Sztálin-arcképeket fotóz és kommunista jelszavakat. Az egyik képén katonanadrágos, háborút megjárt parasztfiúk kopogtatják a téglákat a lebombázott homlokzatok csonka ívein, egy másikon egykedvűen fogyasztják uzsonnájukat az épülethalmok között az újjáépítésen munkálkodó nők és férfiak.
Falatozó romeltakarítók egy lerombolt szálloda tövében a Dunakorzón. Forrás: The Robert and Cornell Capa Archive, International Center of Photography / Open Books
Capa, akinek az emlékeiben a harmincas évek legelején Buda kényes ízlésű, Pest pedig tarka és nyüzsgő volt, ezúttal olyannak látja a várost, mint egy gyönyörű nőt, akinek az összes fogát kiverte valaki.
Camus, Chaplin és Csehov
Capa beszédes töredékek szövegbe illesztésével meséli el, hogy fest az átalakuló főváros. Beszámol például róla, hogy az egyik könyvesbolt kirakatában árválkodik még egy Camus-kötet, de többségben vannak Sztálin és Marx művei, és egyetlen Chaplin-film kivételével szovjet alkotásokat vetítenek már a mozik.
Capában alighanem dolgozott a szovjet utazás emlékanyaga (és természetesen az amerikai olvasók ízlését is szem előtt kellett tartania), mert a kritika nélküli lelkendezés helyett megmutatja a vörös fordulat árnyalatait. Megszólal például a cikkben Capa egy régi, zsidó származású barátja, akinek a Váci utcában működik szőrmeüzlete. Megjárta a munkaszolgálatot, és mire hazaért, deportálták a rokonait. Ő pedig megpróbált új életet kezdeni. „Aztán a kommunisták elkezdtek nácikat akasztani, és én kész voltam csatlakozni hozzájuk.
Úgy tűnt, valami értelmeset csinálnak ‒ folytatta. ‒ Akkor még.”
A beszámoló pontos képet ad a forint bevezetéséről, valamint remek példákkal ragadja meg a kulturális és politikai átalakulás első mozzanatait. Capa egy Csehov-előadás próbájára is ellátogat és azt állapítja meg, hogy a színmű alakjai az őket megformáló népi kollégista színészhallgatók 19. századi, lázadó hasonmásai.
Amikor kerekeskútból húzták a traktor hűtővizét
A jókedvűen diskuráló népi kollégistákat a keszthelyi Festetics-kastély füvén is lefényképezi, és ebben a fotóban mintha egyszerre lenne benne a múlt és az akkori jelen. Hasonló, az átalakulás éveinek hibriditását megragadó kép az is, amin kerekeskútból húzzák a traktor hűtőjéhez szükséges vizet.
A vásári körhintánál zenélő tangóharmonikás mintha még a Liliom világából maradt volna itt, a szónokló pocakos párttitkár pedig nagy elánnal a jövőt hirdeti. És van itt még valami. „A következő nap Kecskemétre mentünk, megnézni egy traktorállomás avatását és egy közeli katolikus zarándoklatot”. Mondani sem kell, mennyire szimbolikus,
hogy a nap végén a két ünnepi menet ugyanabba a búcsúba érkezik.
Remények és romok
A szakértők egy része szerint Capa 1948-as magyarországi képei közül kevés a fotótörténeti szempontból kiemelkedő. Noha a kötetben közölt kompozíciók tényleg nem különösebben invenciózusak, a mából nézve ezek a fotók mégis roppant informatívak. Mégpedig amiatt, mert a 20. századi történelmünk egy rövid periódusát kapta lencsevégre Capa:
az ország vörösbe öltözésének hónapjait.
Az események sebességére egyetlen példa csak: amikor a fotós itt járt, Rajk még külügyminiszter volt, mire a cikk megjelent, már kivégzett titoista áruló. Az eredetileg a Holiday hasábjain megjelent szöveg pedig ennek az időszaknak legalább olyan fontos dokumentuma, mint a fényképek maguk.
Munkások egy szálloda tetején, a romos Erzsébet híd közelében. orrás: The Robert and Cornell Capa Archive, International Center of Photography / Open Books
Capa reményeket és romokat talált idehaza, őszi fénypászmákat meg lopakodó árnyakat és zseniálisan montírozta egymásba szóban és képben is a hívők újsütetű és régebbi csoportjait – a kommunistákat és a katolikusokat.
A nap, amikor Capa Gerda Taro nyomába eredt
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Friedmann Endre, vagyis Robert Capa Magyarországra látogatott. És bármennyire is szikrázóan szellemesek a sorai, szövegét ezért végső soron
áthatja a visszatérés lehetetlenségéből következő melankólia.
1950 és 1953 között zömmel Párizsban töltötte az idejét. Kártyázott, flipperezett, lóversenyre járt, intézte a Magnum ügyeit és gyakran látták különböző nők oldalán.
1954-ben a Life felkérésére Hanoiba utazott, hogy az indokínai háborúról küldjön tudósításokat. Május 25-én Thai Binh közelében, fényképezés közben gyalogsági aknára lépett ‒ aztán elindult Gerda Taro után.
Fotók: The Robert and Cornell Capa Archive, International Center of Photography / Open Books
