John Steinbeck: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával
Fordította: Lukács LauraPark Könyvkiadó, 2009, 2900 Ft, 240 oldal.
John Steinbeck és Robert Capa a Herald Tribune megbízásából 1947-ben a Szovjetunióba indultak. Steinbeck ekkor volt a Késik a szüret, az Egerek és emberek és az Érik a gyümölcs megírása, Capa pedig a spanyol polgárháború és a D-Day végig fotózása után, épp a Magnum ügynökség megalapításának évében.
Elhatározásuk szerint a két „dekadens” híresség útjuk során csak azt írják meg, amit látnak és hallanak, történeti időrendben, távol a politikától, komolyabb következtetések levonása nélkül, csak az emberekre figyelve. Céljuk „nem az orosz történetet, hanem csak egy orosz történetet” megírni.
Mindez persze nem ilyen egyszerű a Truman-doktrína meghirdetése után és a hidegháborús paranoia kezdetén. Steinbeckék eleve ugyanazt a Vodka-körzetet (Moszkva, Kijev, Tbiliszi) járják/járhatják be, mint az összes odaérkező külföldi tudósító, egyedül nyilván nem mehetnek sehova, kimondva-kimondatlanul folyamatos megfigyelés alatt állnak, moszkvai hotelszobájuk szemközti ablakából leplezetlenül fényképezik őket, esélyük sincs bármiféle hivatalos adat megismerésére. A Susan Shillinglaw által jegyzett utószóból kiderül, hogy a KGB még arra is felfigyelt, ha Capa egy múzeumban „elpuhult nőlátogatót” fotózott vagy rongyos öltözéket viselő parasztcsaládot.
Helyzetükből adódóan Steinbeck és Capa számos hivatalos rendezvényen és még több ebéden, vacsorán vett részt. Ettek kaviárt, dnyeperi halat, ukrán kolbászt, saslikot, borscsot, rozskenyeret, töltött tojást, fekete kenyeret, házi sajtot és savanyúságot, bárányragut, és ittak nagyon-nagyon sok vodkát, no meg grúz bort. A könyörtelen és visszautasíthatatlan lakomák, a kötelező programok, a macerás utazások és a hivatali ügyintézés reménytelen harcai bevallottan is unottá, az emberek általános komorsága (Grúzia mindig kivétel!) pedig még kedvetlenné is teszi a főszereplőket. Ezt Steinbeck viseli jobban, amíg ő talán kissé naivan és felszínesen szemléli az eseményeket (voltaképpen megfelelve az eredeti elképzelésnek), Capa addig külön bejáratú panaszfejezetében így fakad ki: „A 190 millió orosz ellenem van. Nem tartanak vad gyűléseket utcasarkokon, nem gyakorolják látványosan a szabad szerelmet, külsőre nincs rajtuk semmi új, nagyon tisztességes, erkölcsös, dolgos emberek, a fényképész számára unalmasak, mint a bűn.”
Az amerikai és az orosz nép összehasonlítása többszörösen visszatérő motívuma a naplónak: mindkettőt ugyanannyira dezinformálja a hatalom, rajonganak a méretekért és a gépekért, Steinbeck egyéb megfigyelései pedig egyszerűségükben árulnak el sokat, például csak akkor tapasztalt indulatot, ha az emberek a fociról beszélgettek, az meg külön mulatságos, amikor orosz zenészek igyekeznek eredeti amerikai swinget játszani.
Capáról megtudjuk, hogy órákat tölt el a fürdőkádban, hogy könyveket lopkod, hogy ha a filmjei miatt ideges, akkor teljesen kikészül, de az is biztos, hogy neki a háború az igazi terepe. A négyezer felvételből a naplóba kiválogatott hetven fotó természetesen nem dilettáns munka, de egy-két portré kivételével nem a világhíres életmű csúcsán helyezkednek el. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy ezek az elzárt világban készült képek sokkal nagyobb hatással bírtak hatvan évvel ezelőtt, mint ma, 2009-ben.
Hasonló a helyzet az írott anyaggal is, amiből hiába az egyszerű megfigyelésre való hangsúlyos törekvés, csak hiányoznak a komolyabb konzekvenciák, mert a sorok közül nem igazán olvasható ki a háború után éppen talpra álló kommunista ország szomorú valósága. Mégis, az Orosz napló olyan dokumentum, ami az engedélyezett keretek között hitelesen mutatja be, hogyan éltek az emberek a negyvenes évek végi Szovjetunióban, és ha nem is nélkülözhetetlen, de izgalmas és érdekes olvasmány, Capa és Steinbeck rajongóknak pedig kifejezetten ajánlott.
