Keringett egy történet a Szovjetunióban egy édesanyáról, aki kialvatlanabb volt mindenkinél. Azt beszélték, Tolsztojnak köszönheti a karikákat a szeme alatt. Hosszan sorakoztak a polcán Lev Nyikolajevics legszebb művei, és bár többször is ajánlotta neki azokat, a lánya nem mutatott érdeklődést a gondosan kötött remekek iránt. Úgyhogy fogta magát ez az édesanya, és nekiállt begépelni a Háború és béke fejezeteit. A vacak masinán, sanda fénynél bepötyögött, félreütésekkel teli oldalakra aztán a lánya is kíváncsi lett.
Így vált belőle az anyánál is nagyobb Tolsztoj-olvasó.
Igaz vagy sem, a szamizdat erejét ez a történet mindenképpen színre viszi. Kedd este, a Blinken OSA Archívumban is elhangzott a sztori, ahol bemutatták Danyi Gábor Az írógép és az utazótáska – Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989 című kötetét. Mink András történész azzal vezette fel a beszélgetést, hogy szerinte Danyi könyve a legátfogóbb és legkomplexebb kiadvány, ami a kelet-európai underground és szamizdat irodalomról született. A házigazda aláhúzta, hogy megítélése szerint korszakos mű született. A szerző mellett Hodosán Róza, az AB Független Kiadó egykori munkatársa, a demokratikus ellenzék tagja és Klaniczay Júlia, a legfontosabb hazai underground művészeti gyűjtemény, az Artpool társalapítója és jelenlegi tanácsadója voltak az est vendégei.
Mink András, Danyi Gábor, Hodosán Róza és Klaniczay Júlia a kötetbemutatón. Fotó: Bertalan Nóra
Az irodalomtörténész, műfordító, Varsóban és Budapesten élő Danyi Gábor 2019-ben, az ELTE-n védte meg a kötethez hasonló című doktoriját. Elsősorban a hidegháború kultúrájának, az ellenzéki mozgalmak és a lengyel-magyar kapcsolatok történetének kutatásával foglalkozik, emellett rendszeresen fordít szép- és szakirodalmat lengyelből magyarra. A friss kötet tárgyának meghatározásával kezdte a beszélgetést. E szerint szamizdatnak számítanak mindazok a hivatalos kultúra által tiltottnak bélyegzett szövegek, amik alternatív előállítást követően és alternatív terjesztésnek köszönhetően
cenzúrázatlan formában keringtek 1953 és 1989 között a keleti blokk országaiban.
Danyi hozzátette, hogy a szamizdat roppant összetett kulturális jelenség, amihez alternatív kommunikációs csatornaként, a hivatalos könyvkiadás számára tartott görbe tükörként, a hidegháborús korszak alternatív emlékezeteként, valamint az ellenállás egy formájaként is közelíthetünk. A szamizdatkutatók dolgát azonban nem könnyíti meg, hogy a ránk maradt szövegkorpusz szétszórt és töredezett, vagyis teljesen esetleges, hogy a nem ritkán csak néhány (olykor pedig egyetlen) számot megélő kiadványok egyáltalán hozzáférhetők-e, és ha igen, mely intézmények őrzik ezeket.
Az írógép és az utazótáska szerzője elmondta, hogy a kezdetben írógéppel és indigóval, öt-tíz példányban, majd a hetvenes évektől kezdve szitanyomással, fénymásolással vagy egyéb sokszorosítási eljárásokkal készített szamizdatok magukon viselik a romlás esztétikájának nyomait, a minőségükben pedig egyszerre érhető tetten a szabadságvágy és a hiány. A szerző a szovjet disszidens, emberi jogi aktivista Vlagyimir Bukovszkijt idézte ezen a ponton, aki a saját tevékenységét a következőképpen határozta meg: „Magam írom, magam szerkesztem, magam cenzúrázom, magam adom ki, magam terjesztem, és magam ülöm le az érte járót”. Bár Bukovszkij szavaiból mintha az következne, hogy a szamizdatkészítő magányos és magára utalt, az elzárkózás inkább a hivatalos nyilvánossághoz való viszonyt segít megérteni, hiszen a szamizdatként elérhetővé tett szövegek képesek akár
határokon átívelő információs hálózat megteremtésére is.
Érdekes volt hallani a két, a hazai szamizdat történetét aktívan alakító vendég a kötettel kapcsolatos meglátásait. Először is mindkettejüket lenyűgözte Az írógép és az utazótáska információgazdagsága, és örültek, hogy a mű megszületett. Ennél is izgalmasabb volt az a rész, amikor a szamizdatozással kapcsolatos személyes motivációikról beszéltek. Mink András az est elején azt vetette fel, hogy azok, akik a nyolcvanas években jártak egyetemre, elsősorban politikai aktusként értelmezték a szamizdatot. Hodosán Róza ehhez képest azt fejtette ki, hogy mivel az említett évtizedben a rendszer még öröknek és megingathatatlannak mutatta magát, a politikai ellenállás szamizdatkészítőként és -terjesztőként neki eszébe sem jutott. Inkább a szabadságot akarta megélni ehelyett, ami az állami cenzúra működése miatt számára nem adatott meg. Úgy érezte, a Kádár-rendszer morális kompromisszumok megkötését várta el, ő pedig nem akart ennek részese lenni, még ha ez járt is némi kockázattal akkoriban, azt viszont nem neki kell eldöntenie, hogy a tevékenységének a rendszerváltozás előkészítésében mekkora volt a szerepe.
Vágner Anna, az illegális Beszélő folyóirat gépírónője. Fotó: Fortepan / Hegedűs Judit.
Klaniczay Júlia úgy fogalmazott, a művész más alkatú, mint a politikus, ebből következően a szabadságot is máshogyan éli meg. A baráti köréhez tartozó alkotókat például zavarta, hogy a politikai szamizdatok vizuálisan igénytelenek. Az Artpool 1983 és 1985 között tizenegy számot megért, Aktuális Levelek címen indult képes művészeti szamizdatjával ezért a korabeli párhuzamos kultúra művészeti eseményeinek dokumentálásán túl azt is igyekeztek bebizonyítani, hogy lehetséges minőségibb földalatti kiadványok előállítása is. Persze – tette hozzá – a művészek abból a szempontból jobb helyzetben voltak, mint a politikai szamizdatosok, hogy 20-25 darabot bármilyen brosúrából legálisan nyomtathattak az alkotói praxisuk miatt.
„Tehát Rózáék csinálták a csúnya, Juliék pedig a szép szamizdatokat” – replikázott Danyi Gábor, és egyből ki is egészítette a gondolatot: magától értetődő, hogy a különböző szcénák máshova tették a hangsúlyokat. Hodosán Róza ide kapcsolódó adalékként beavatott a szamizdatok készítésének körülményeibe. Mint mondta, a folyamat a festék, a papír, valamint a sokszorosító eszközök beszerzésével – értsd: eltulajdonításával – vette kezdetét, és nem ritkán egyheti illegális, nehéz fizikai munkával járó ráfordítást követelt. A folyamat korlátainak ismertetését követően elismerte, hogy az esztétikum mindezekkel szemben háttérbe szorult, Mink András pedig azt jegyezte meg, hogy a kinézetnek volt vonzereje is, az valahogy hitelesítette a szamizdatokat – itt eszünkbe juthat a Tolsztojról és a kialvatlan szemekről szóló történet is.
A szamizdatkészítés hozzávalóinak beszerzése kapcsán a beszélgetés egy pontján felmerült, hogy a teljes történet feltárására csak több forráscsoport párhuzamos megismerésén keresztül kerülhet sor. Danyi Gábor elmesélte, hogy az Állambiztonság által megfigyelt, többek között farmerekkel való csencselőként beállított Krassó György magára Aladdinként tekintett, és számára A bagdadi tolvaj kínált a saját tevékenységével kapcsolatban mestermetaforát. Az Ezeregyéjszaka ismert történetén alapuló, 1940-ben bemutatott mozifilm Danyi szavaival azt mutatja be, hogy Abu, a nehéz gazdasági helyzetben élő tolvaj, illetve a politikai elnyomott Aladdin (a filmben egyébként Ahmad – a szerk.) összefognak a gonosz, elnyomó Jafarral szemben.
A három Oscar-díjjal kitüntetett film cselekményét nem nehéz a hazai szamizdatmozgalomra vonatkoztatva érteni, elvégre Danyi Gábor megfogalmazása szerint az általuk sokszorosított szövegekből kirajzolódik a Kádár-kori ellenállás története.
Nyitókép: A demokratikus ellenzék tagjai Kis János Vannak-e emberi jogaink című, szamizdatban megjelent könyvének vitáján 1987. májusában, Demszky Gábor nyaralójában. Az asztalnál Tamás Gáspár Miklós, tőle jobbra Demszky Gábor, a kép szélén Lányi András. Fotó: Fortepan / Hodosán Róza.
