„Amióta idős, mesternek tekintett kollégáim meg nem engedett módon elhaláloztak, sokszor eszembe jut, hogy mi marad meg róluk az emlékek világában. Az életük csak a kortársak emlékezetében élhet tovább.” Ezzel a megállapítással kezdte a beszélgetést Pléh Csaba, majd elmesélte, hogy régóta halogatta, hogy elhunyt barátairól személyes hangvételű portrékat írjon, és végül a járvány alatt belekezdett a munkába. Írás közben senkinek sem mutatta meg a készülő szövegeket, mert csak a saját emlékezetére akart hagyatkozni. „Amikor meghalnak az emberek, árnyakká válnak, akik az élők fejében árnyakként élnek tovább. Ha író lennék, azt mondanám, hogy
helyre akartam tenni az árnyakat azzal, hogy megírom őket”
- mondta a szerző, akinek mindez egyfajta önismereti munka is volt, ugyanis az írás mély önvizsgálatra kényszerítette, de ahhoz ragaszkodott, hogy ettől függetlenül a kötet nem terápiás írás. A kész portékat először a Magvető Könyvkiadó igazgatója, Dávid Anna láthatta, az ő javaslatára kapta a kötet a keretes szerkezetet, aminek az elején és a végén Pléh Csaba élettörténetéről olvashatunk.
Szóba került jó néhány személyes szál, amelyek helyet kaptak a kötetben, és amiket a szerző, elmondása szerint, csak most értett meg igazán. „Hetvenhat évesen értettem meg, hogy az anyám, aki még csak húszéves volt, amikor születtem, apám pedig huszonöt, hihetetlenül éretlenül és fiatalon kötelezték el magukat egymás iránt. Én pedig a sorsuk része lettem. Ezt az ember az aktív, dinamikus szülő-gyerek kapcsolatban még nem tudja objektíven átélni.”
Till Attila szerint, ha egy szerző a családjáról ír, azzal egyszerre önmagát, és az identitását is meg kell vizsgálnia. És mivel az Árnyak tele van élénk emlékképekkel, egészen részletes leírásokkal, arra volt kíváncsi, hogyan tudott mindenre ennyire pontosan emlékezni. „Apámnak is nagyon jó emlékezete volt, ezt örököltem tőle.” Pléh Csaba igazodási pontokat keresett, olyan támpontokat, amiket forrásokkal alátámaszthat. „Jól emlékszem, hogy az óvodában nagy építőkockákból építettünk Sztálin-hidat. Ennek nyilván abban az évben kellett történnie, amikor átadták a Sztálin-hidat. Azt is tudom, hogy mikortól tudok olvasni. A nagyanyám mindig arra panaszkodott, hogy nincs meg a szemüvege, és megkért, hogy olvassak fel neki, bár valószínüleg csak nem tudott olvasni. Mindenesetre emlékszem, hogy én olvastam fel a Sztálin-nekrológot.”
A kötetből egy színes, élénk családi élet rajzolódik ki,
ami azt a kérdést vetette fel Till Attilában, hogy vajon minden család ilyen izgalmas-e, csak kell valaki, aki különösen jól el tudja mesélni a történeteket, vagy inkább arról van szó, hogy Pléh Csaba családja tényleg rendkívül izgalmas. A szerző szerint mindenkinek érdekes családja van, sőt mindannyian megismerhetnénk a felmenőink életét, ha olyan jól dokumentált lenne, mint a brit uralkodói családé. Mondjuk az alapján, amit Pléh Csaba elmesélt, talán még sincs mindenkinek olyan izgalmas családja, mint neki. „Az apai nagyapám nagyon különleges ember volt. Örök kalandor, ezermester, aki hadifogságba került, de ő lett a tábor császára, mert állandóan kijárt a táborból vodkát csempészni. Nagyon megbízhatónak bizonyult, mert sosem itta meg a vodkát, és így ismerte meg az orosz nagyanyámat.” Pléh Csaba életében fontos szerepet játszottak a család női tagjai: „A női közeg máig sokat jelent az életemben”. A szerző azt tanulta tőlük, hogy vannak olyan konfliktushelyzetek, amikbe nem érdemes beleállni, de azt hangsúlyozta, hogy ebből még nem következik egyértelműen, hogy jól is értene a nőkhöz.
Pléh Csaba a motiváció kapcsán azt mondta, mindig az hajtotta, hogy bizonyítson a szüleinek. Ez vezette rá később az értelmiségi pályára, de azt, hogy végül pszichológus és nyelvész lett belőle, azzal magyarázta, hogy gimnazista korában beszippantották a könyvek. „Eleinte azt hittem, hogy író leszek, mindenképpen bölcsész akartam lenni. Aztán azt gondoltam, hogy az egyetemen csak lecsupaszított marxizmust fognak tanítani. A hatvanas években Magyarországon a francia egzisztencializmus volt az igazi filozófia.” A szerzőt Camus és Sartre érdekelte igazán, meg akarta fogalmazni, hogy mit jelent a szabadság. A kötetben szó esik a humanista pszichológiáról, ennek kapcsán Pléh Csaba megjegyezte, hogy valójában azért kezdett pszichológiát tanulni, mert azt gondolta, hogy egyrészt hasonlít a filozófiára, másrészt abban bízott, ha megismeri az embereket, akkor jó regényeket ír majd róluk. A szerző egy rövid ideig az egykori Lipótmezőn dolgozott, de hamar rájött, hogy ez nem az ő útja. „Azt vettem észre, hogy a betegeknek többnyire életviteli problémájuk volt, ami nagyon fontos dolog, csak rájöttem, hogy ez engem nem izgat.” Till Attila megjegyezte, hogy a szakembereket sokszor egy bizonyos terület érdekeli, és arra volt kíváncsi, volt-e olyan vágyott kutatási terület, ami igazán foglalkoztatta. Pléh Csabát inkább az hajtotta, hogy megértse egy-egy jelenség tünetegyüttesét, mintsem, hogy felcímkézzen egy viselkedési mintát. Saját bevallása szerint voltak szakmai válságai és intellektuális feszültségei, amelyek abból adódtak, hogy meglátása szerint sokkal racionálisabb embernek kellett volna lennie. „A 18. században azt számolták a nyelvészek, hogy kinek hány etimológiája van. Az én időmben azt, hogy kinek hány szabálya van. Nekem egy szabályom van összesen.” Pléh Csaba ezt a feszültséget abban oldotta fel, hogy összekapcsolta a pszichológiai és nyelvészi tudását.
A tudományok után éles váltással a bulizásra terelődött a szó, és amikor Till Attila megjegyezte, hogy a kötetből úgy tűnik, Pléh Csaba igencsak szeretett szórakozni, a szerző rögtön kikérte magának a múlt időt. A könyvből kirajzolódik Pléh Csaba nagy teherbírása, aki szinte mániákusan sokat dolgozott.
A szerző utólag visszaemlékezve maga is csodálkozik, hogy milyen teherbírása volt.
„A hetvenes évek közepén egyszerre voltam egyetemi tanársegéd, nagyjából kétezer diákot tanítottam, közben jártam a nyelvészet szakra. Volt olyan hetem, amikor négyszáz dolgozatot kellett kijavítanom, és ugyanazon a héten kellett leadni a szakdolgozatomat”. A nyelvészet kapcsán Till Attila arra volt kíváncsi, hogy a nyelv vajon egyet jelent-e a szabadsággal. A szerző szerint igen, éppen ezért beszél oroszul, franciául, angolul, németül és lengyelül, egyedül a latint tanulta az iskolában, amit később akkor használt, amikor ismerkedni próbált. „Egyszer latin mondatok segítségével próbáltam olasz lányokat felcsípni. Azt mondtam nekik, hogy ego habeo vodka. Egyébként tényleg volt nálam egy üveg vodka, de nem lett belőle semmi. Biztos nem volt jó a latinjuk”. Pléh Csaba viccein ekkorra már az egész közönség hangosan nevetett, így azok a témák sem váltak szárazzá, amikor a szerző hosszan ecsetelte az 1968-as francia mindennapok jellegzetességeit, Pléh Csaba ugyanis éppen akkor tanult Párizsban. Elmondása szerint megdöbbentő különbségek voltak a magyar és a francia oktatás között. A szerző úgy írta le a külföldi tanulmányait, mint egy sokkal személytelenebb közeget, mégis annyi lehetőség és tudás állt a rendelkezésére, hogy késő estig a könyvtárban maradt, és megállás nélkül olvasott. Ekkoriban kezdett azzal foglalkozni, hogy a nyelv mint tiszta forma létezik-e az elmében, illetve azzal is, hogy miben több a csoport, mint az egyének sokasága.
Till Attila végezetül arra volt kíváncsi, milyennek látja a szerző önmagát.
Pléh Csaba örök optimistának tartja magát, és úgy gondolja, jó élete volt.
Azt is megosztotta, hogy az Árnyak után most egy olyan pszichológiai kötettel van elfoglalva, amit húsz évig írt, nemrég pedig elfogadta egy híres svájci és brit kiadó is. A kézirat eredetileg ezerhatszáz oldal volt, amit hatszáz oldalra kellett rövidítenie, de hosszú hónapok munkájával is csak ezer oldalig jutott. A könyv végül idén télen két kötetben fog megjelenni az angol kiadónál.
