Foglalkozása: író címmel rendeztek kerekasztal-beszélgetést a Panodyssey projekt nagyköveteivel pénteken a Margón. Borda Rékával, Kiss Tibor Noéval, Moskát Anitával és Závada Péterrel Ruff Orsolya beszélgetett íróvá válásról, írásról és támogató közösségekről. Közben kiderült, kinek jelentett fordulópontot az orvosi váró, ki és miért tartja toxikusnak az irodalmi közeget, és az is, kit segített egy fotókiállítás, hogy felismerje, mi a valódi professzionalitás.
Fotók: Posztós János, Valuska Gábor
Nem is volt olyan egyszerű kimondani maguk számára vagy mások előtt felvállalni, hogy írók/költők, derült ki a nagykövetek válaszaiból, amikor Ruff Orsolya a beszélgetést elindító kérdésében erre volt kíváncsi. Borda Rékának még mindig nem komfortos igazán magára íróként hivatkozni, amihez hozzájárul, hogy van egy teljesen más civil munkája. Elmesélte, hogy négy éve, egy orvosi váróban a dokumentumokat töltögetve írta először a foglalkozáshoz, hogy "író", amit azonnal meg is bánt, mikor az orvos láthatóan nem tudott mit kezdeni az információval. Az orvosi váró ebből a szempontból közös pont Moskát Anitával, hiszen ő is hasonló helyzetben vállalta először, hogy író, majd a harmadik könyve megjelenése óta tud ezzel nyugodtan azonosulni. Závada Péter inkább költőként és drámaíróként azonosítja magát, nála a Wikipédia-szócikk megírása vált vízválasztóvá. Kiss Tibor Noé szerint egy ilyen azonosulás mindig belül dől el - az ő esetében az, hogy mások mit gondolnak erről, kevésbé számított, "legfeljebb hülye helyzetbe kerülök". Az első könyvét még túl személyesnek érezte ahhoz, hogy íróként gondoljon magára, a második kötete jelentette ebben a fordulópontot, ám a kettő között évek teltek el.
Arról, hogyan lépett be az életébe és maradt vele az írás, Kiss Tibor Noé elmesélte, hogy amikor a "furcsa identitásával ott állt a világban", tennie kellett valamit, és úgy döntött, megírja ezt a tapasztalatot. Azt viszont, hogy mit jelent professzionálisan csinálni valamit, az első fotókiállítása előtt ismerte fel. Már kint volt a falon húsz kép, amikor rádöbbent, hogy a felét le kellene venni, hiszen azok nem jók, csak ő szereti őket. Ekkor érezte meg, hogy
a professzionalitás az, amikor elszakad az érzelmi világától, és tudja ezzel a távolsággal értékelni a saját munkáit.
Závada Péter vargabetűvel érkezett az irodalomba, mivel a családjában és a családi barátok között is annyian írtak. Az ő lázadása így az volt, hogy inkább zenekart alapított és dalszövegeket írt - például, amikor unta a Toldit, a pad alatt egy dalszövegen dolgozott (azt hozzátette, hogy most már értékeli Arany művét). Hasonló lázadás színezi Moskát Anita történetét is, csak ő természettudományos foglalkozású szülők gyerekeként kezdett el írni. A családjukban nem volt meg a közös olvasásélmény, ő maga is csak 12 évesen kezdett olvasni. Nála az íróvá válás nehezítője az a körülmény volt, hogy soha semmit nem fejezett be, és hamar elunja magát. Amikor viszont pontot tett az első könyve végére anélkül, hogy unta volna közben, tudta, hogy ezt akarja csinálni. Borda Réka ezzel a határozott pillanattal szemben az íróvá válásról olyan folyamatként beszélt, ami az életében szerinte még 60 évesen is tartani fog. Ebben a folyamatban nincsenek csúcsok, hanem lépcsők, amiket meg kell ugrani. Mesélt a pozitív megerősítések erejéről is, hogy mennyire sokat számított neki, hogy támogató közösségeket talált.
Innen a beszélgetés át is terelődött arra, hogy egy pályakezdő író merre indulhat el, ami kapcsán Borda Réka példaként hozta a Műút és a JAK írótáborait - utóbbira az összes zsebpénzét félretette kamaszként. Szerinte fontos tudatosítani, hogy az ilyen írói műhelyekben a pályakezdő nem vagy nem csak simogatást, elismerést kap, ezt a kritikus részét pedig mindenkinek fel kell tudnia dolgozni, tehát szükséges egy belső érési folyamat is. Moskát Anita a Delta Műhely írókörébe lépett be 18 évesen, amikor már úgy érezte, hogy képes kezelni azt, hogy mások szétszedik a szövegeit. "Ez egy pusztító típusú írókör volt", mondta, ahol nem sok dicséretet kaptak, ami megalapozta az írói szocializációját, és most már a dicséretet nehéz elhinnie.
Závada Péter két társát meghallgatva rámutatott, hogy ezek azért szenvedéstörténetek, "a bántalmazott gyerek önmegerősítései", majd arról beszélt, hogy szerinte az irodalmi közeg nagyon toxikus (sokan sérültek, nárcisztikusak, aki szembe dicsér vagy leül veled sörözni, lehet, hogy másnak már kritizál, leszól a hátad mögött), így ő például egyetlen táborba sem ment el, és egyébként is úgy gondolja, hogy csak azért, mert a másik is író, még nem kell jóban lenni egymással.
Ő inkább azokkal tart közeli kapcsolatot, akik emberileg szimpatikusak neki, függetlenül attól, hogy egyébként írók.
Borda Réka ehhez hozzátette, hogy szerinte van az írók között sorsközösség is, ami miatt egy íróval mindig fel tudja venni a beszélgetés fonalát, míg ezt más közegben nem érezte.
Kiss Tibor Noé itt a támogató mentorok szerepét hangsúlyozta. Számára Szolláth Dávid és Gazdag József volt ilyen, ők segítették őszinte, hasznos reflexiókkal. Így amikor elkezdték hívni, hogy tartson workshopokat, szemináriumokat, abban a szellemben járt el, hogy nemcsak a foglalkozás idején, hanem egyfajta utánkövetéssel még később is dolgozott a diákjaival a szövegeiken. Kiemelte, hogy a személyes mentorfigura azért is jobb, mert egy szemináriumon, mindenki előtt nem mindig lehet ugyanúgy beszélni egy szövegről valakivel, mint négyszemközt. Moskát Anita ezt azzal egészítette ki, hogy nagyon fontos, hogy a mentor vagy foglalkozásvezető ne alakítson ki hatalmi szituációt, ne sugallja azt, hogy ő eldöntheti, hogy valaki alkalmas-e az irodalmi pályára, hanem partnerként kezelje a pályakezdőket.
A beszélgetést ezen a ponton Ruff Orsolya átterelte arra, hogyan dönti el az író, hogy egy ötlete elég érdekes-e. A nagykövetek itt egyetértettek abban, hogy egy szerzőnek muszáj kialakítania egy olyan belső mérőt, belső ízlést, amire hagyatkozhat - az pedig nagyon veszélyes tévút, ha külső elvárások, például a közösségi média lájkjai vagy témadivatok, befolyásolják, mivel kezd el dolgozni. Závada Péter szerint már beérkezett íróként is hasznos, ha vannak olyan barátok, akik őszintén adnak visszajelzést, mert szerzőként fennáll a veszély, hogy valaki beleragad egy bevált formába, témába, és futószalagon gyártja ugyanazt. Borda Réka az önreflexió fontosságát emelte ki, hogy a szerző akkor is adjon időt magának az önkritikára, ha éppen úgy érzi, hogy nagyon jót írt. Moskát Anita szeret olyat írni, amivel meglepi az olvasóit, és emiatt nem is szokta elmondani, hogy min dolgozik éppen.
Szóba került az is, milyen a nagykövetek viszonya az íráshoz, amire Závada Péter és Borda Réka három típust különített el:
- akinek szenvedést okoz az írás;
- aki flow-ként, meditatív állapotként éli meg (mint Závada);
- és ezek keveréke (mint Borda).
Kiss Tibor Noé ezek mellé a szabadság és a magány élményét emelte, és utóbbihoz kapcsolódva elmondta, hogy az írásban állandó önreflexió őt más, jobb emberré is tette, ezt a személyiségfejlődést pedig gyakran magányként éli meg.
A beszélgetés azzal a közhelyesnek tűnő, de valójában hasznos tanáccsal zárult, hogy aki írni szeretne, az olvasson sok kortárs irodalmat (is).