Szerinted melyik a legfontosabb közéleti vers, miért?
Az, amelyik a korszakról kísérel meg mondani valamit, miközben nem tekinti magától értetődőnek a nyelvet, amin ezt megpróbálja. Az, amelyik elsődlegesen nem a szerzői portfólió és illetékességi kör szélesítése érdekében születik meg. Volt tíz-tizenegy éve egy vita a politikai költészetről. Ahogy most visszagondolok, talán annyi tanulsága mégiscsak lett annak a vitának, hogy mindig és mindenképp a kor gyermekei (©Wisława Szymborska) vagyunk. Viszont ez az inspiráció elsősorban mintha tematikai konjunktúrákhoz, közvetlen reprezentációs trendekhez vezetett volna. Mert ma az látszik, hogy mindenekelőtt a választott társadalmi ügy és a gesztus ítéltetik meg a szélesebb politikai és médiatérben. Pedig az irodalom egy másik idegen nyelv az anyanyelven belül, a költészet meg eleve beszédhiba.
Térey János Tizenöt éve Zugló című verse épp ezekben a hetekben lesz nagykorú, a Beszélő folyóirat 2004-es évfolyamának február-márciusi számában jelent meg. Egy történelmi korszakforduló (1988–90) közérzetének nagyverse, 15 éves (!) távlatból, egyén és politikai közösség viszonylatában. Eufórikus nyitány, aztán középgenerációs rezignáció. Az illúzióvesztésbe és kiábrándultságba lehetett nekünk már megérkezni, némi elszánt és kitartó indulattal, plusz kurzivált iróniánkat folyton idézőjelbe téve. Innen indulunk egy ideje.
Számodra ki tiszteletreméltó/példaértékű politikai gondolkodó/filozófus a történelemből, és miért?
A saját kérdéseimmel és kételyeimmel való szembenézéshez az utóbbi időben leggyakrabban a felszabadítási teológia szövegei vittek közelebb. Ferenc pápa személye és az ő elmúlt évtizede élesebben is láttatta ezt a szemléletet, amely a II. vatikáni zsinat „forradalmi” újításából, az (evilági) idők jelei iránti figyelemből indult ki. A felszabadítási teológia alaptétele a szegények melletti elsődleges döntés, az evangélium üzenetét pedig kitüntetetten a szegények szempontjából értené és értetné meg. Azoknak a szemével néz az égre, akiknek „nem a fogyasztói jóllakottság, hanem a megdöbbentő éhség mozgatja az ajkait”, amikor a mindennapi kenyérért imádkoznak. Az irányzatalapító perui Gustavo Gutiérrez (magyarul például: A szegények oldalán, Gerhard Ludwig Müllerrel közösen, ford. Török Csaba, Új Ember Kiadó, 2016.) arról ad számot, hogy mi a hit kontextusa itt és most, adott társadalmi-politikai-gazdasági valóságban: a globális neoliberalizmus korában. Hogy a hit nem csupán az egyéni üdvözülés játéktere, hanem a cselekvő szolidaritás köztere is. (Gutiérrez több helyen hivatkozik a lévinasi Másik koncepciójára: a másikban mindig idegent, özvegyet és árvát lát, mindig a másiké az elsőbbség). A hívőnek a szegények melletti elsődleges döntése ugyanakkor nem társadalomelemzésből, nem a személyes tapasztalatból, nem az emberi együttérzésből következik, nem norma tehát, hanem „lelki járásmód”. A hit felszabadító gyakorlata pedig nemcsak a szegények karitatív segítését jelenti, hanem elsősorban a társadalom konkrét szociális megváltoztatásának munkáját.
És noha a Corvina Kiadó Megmondja-sorozatában Ady, Bibó, Hofi és Karinthy mellett már Ferenc pápa is mondta meg, érdemes lenne csinálni egy Simone Weil-válogatást is, amit még meg is könnyíthet az életmű több darabjának eleve aforizmatikus jellege.
Mit ajánlanál a magyar állampolgároknak olvasni a választásokra készülve?
Az Esterházy Pétertől származó és a mostani sorozatnak is címét adó „olvasó országa” szószerkezet nekem arról szólna, hogy ne csak a vásárlóképes középosztály férjen hozzá a kultúrához, hanem mások is. Hogy a kultúra nem kizárólag kultúrharc, nem kizárólag a véleményformáló elitcsoportok közti párbeszédkísérlet vagy párbeszédképtelenség. A kultúrában a marketingnek és a menedzserszemléletnek talán akkor van bármilyen értelme egyáltalán, ha nem csak azokat képes elérni, nem csak azokra targetál, akik eleve fogyasztói a kultúrának. Ha nem csak kattintó fogyasztóként gondolunk az olvasókra/állampolgárokra. A kulturális hozzáférés szélesítése – a profitérdekek mellett is – közügy, s ha közügy, akkor közpolitikai stratégiákat igényel, ahol már kevésbé kellene, hogy domináljanak a profitérdekek. Ez noha kevésbé látványos, de ugyanúgy releváns kérdése az ún. kultúrpolitikának, mint az Újszínház igazgatói pályázata, vagy hogy tényleg át kell-e nevezni az Ifjúmunkás utcát a József Attila-lakótelepen. (De a kérdés úgy is feltehető, hogy kinek lesz jövőre 150 éves Budapest? Milyen módon ünnepelhető meg az évforduló, akkor, ha a „színházbérletesek” lesznek a célközönség, és akkor, ha a „BKV-bérletesek” is?)
A kulturális hozzáférés szélesítéséhez az érintett intézményrendszerek együttműködése nélkülözhetetlen: folyóiratoké, könyvkiadóké és könyvterjesztőké, a közkönyvtári hálózaté, kerületi és vidéki művelődési házaké, közösségi tereké, satöbbi. Ők a kultúra színterei, ekként alapítói és alakítói a nagy és közös kultúrpolitikai víziónak. Milyenek lennének a kultúraközvetítés jó gyakorlatai? Kitől és milyen kultúrpolitikai munkát igényel, hogy ne fogyaszthatóvá egyszerűsítődjenek le a kultúra termékei [könyv az, ami megpityeregtet vagy röviden elszórakoztat a nap végén], hanem az arra valóban érdemesek a maguk bonyolultságában látszódjanak, ugyanakkor biztosítva legyen mind materiális, mind szellemi szinten a hozzájukférés? Középosztályi sikknek, netán luxusnak, vagy a sznobéria vadászterületének tekintjük-e a kultúrát, vagy létezhet mégis olyan kultúrpolitikai ajánlat, amely egyenjogú partnert lát a kivéreztetett és százszor is viharvert közoktatás és közművelődés elkötelezett szereplőiben és résztvevőiben?
A kulturális hozzáférés kérdése ugyanakkor még csak véletlenül sem műveltségi kérdés, a műveltség megszerzése mellékkörülmény, de nem végcél. A kultúra elsősorban az állampolgári öntudat foglalata, a politikai közösség önazonosságának tükörképe. Közben a kultúra akkor igazi, ha kényelmetlen, ha pedig kényelmetlen, akkor kérdéseket szül. Szerintem az olvasók országában az a cél, hogy ezeket a nehéz kérdéseket minél többen vitassuk meg.
Szóval lehet, hogy ez az aprómunka megelőzné, hogy könyvet ajánlhassak másoknak, ami több ízelítőnél, okulni valónál, penzumnál. De ennek az aprómunkának talán jó alapítószövege lehet A szavak csodálatos életéből című Esterházy-esszé, ami előadásként is létezik. Ahogy léket vágatunk a dinnyébe, mielőtt megvesszük, úgy ez az esszé segít beletanulni, hogyan nézzünk a mindenhonnan ránk ömlő szövegek mögé. Lássuk, hogy a szöveg hogyan készül, mire készül értünk, velünk vagy ellenünk, miként működik, hogyan mondja, amit mond. Esterházy esszéje kritikusabb olvasóvá edz, elmélyült olvasóvá és gyanakvó olvasóvá, öntudatos állampolgárrá.
Melyik könyv elolvasását ajánlanád/tennéd kötelezővé a legfőbb politikai döntéshozók számára, és miért?
Réger Zita Utak a nyelvhez című munkája szimbolikus pillanatban, 1990-ben jelent meg. Hazafias, demokrata és szolidáris könyv. Kis könyv anyanyelvünk emlékére. Nagyjából arról szólna, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen tanultuk meg ugyanezt az anyanyelvet. Arany János, Nemes Nagy Ágnes, Kertész Imre, Ladik Katalin és Bari Károly anyanyelvét. Réger Zita könyve a nyelvi szocializációs eljárások változatosságát tárgyalja: szociális helyzet, nyelvelsajátítás, nyelvi fejlődés és nyelvhasználat összefüggéseit. Talán arra biztat, hogy tartsuk szem előtt mindezt, amikor berendezzük a tantermet, az iskolát és a köztársaságot. Úgy rendezzük be, hogy valóban közös lehessen. Mi volt az első szavam, anyu? Hátrány, kislányom. „…hűséggel nem az országomnak, nem a hazámnak tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, van, hanem egyes egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek” (ld. már fentebb: EP). Réger Zita könyve egészen vékony, nem fért bele sem a „hazaáruló”, sem az „idegenszívű”, sem a „mucsa”, sem a „mélymagyar”, sem a „hígmagyar”, sem a „rosszvér”. Elég könnyen olvasható.
Melyik fikciós állami/politikai rendszerben élnél szívesen, és miért?
Mármint ha nem ebben a fikciós állami/politikai rendszerben lennék kénytelen, amelyben az avatarom folyton ott kóborol valamelyik digitális aknamezőn, ahol az algoritmus láthatatlan bal keze mutatja a kötelező haladási irányt. Hullajtom el magam mögött az adataimat, mint Jancsi és Juliska a morzsákat, és nem találok többé haza. A mézeskalács ház helyén metaverzum áll, a házigazda hazudik, rászed és megrabol, aztán markolássza a hüvelykujjamat. Amikor hibernálom magam, azt álmodom, hogy én vagyok a könyvtáros San Juniperóban. Mifelénk mindenkit Shoshana Zuboff könyve érdekelne, de nem tudom begépelni a címét a katalógus keresőjébe, hiába is próbálkozom. Egy örökkévalóság is eltelt, mióta nem sikerül.
