„Leginkább igyekszem jól érezni magam a létezésben, minden, amit teszek, erre irányul. (...) Elsősorban íróként definiálom magam, a többi járulékos, ezt egészíti ki, járja körül” – válaszolta Kukorelly Endre az Apokrif Online kérdésére, hogy sokféle minősége közül hova sorolja magát.
Budapesten született, majd a Varga Katalin Gimnáziumban érettségizett 1968-ban. Irodalom iránti érdeklődése korán kialakult, amiben legalább annyira meghatározó volt számára a kor, amiben felnőtt, mint egy bizonyos erőteljes olvasmányélmény: „Akkoriban gyakorlatilag nem volt semmi alternatíva. (...) Az én korosztályom olvasott, én nagyon sokat, belesüllyedtem a könyvekbe. Nem feltétlenül tudatosan, tehát nem irodalmat olvastam, hanem csak olvastam. És egyszer volt egy erős, inkább különleges élményem (...) a Bűn és bűnhődés. Olyan típusú bonyolultságot és szervezettséget tapasztaltam a regényben, ami hirtelen arra döbbentett rá, hogy az olvasás nem egyszerűen annyi, hogy na jó, akkor én most gyorsan elolvasok egy könyvet, (...). Nem egyszerű, sima, felsöpört járda, ahonnan innen oda jutsz, és kész, hanem egyfajta mélyút – magáért a rajta való járásért van.”
Az érettségit követően viszont csak hat évvel később tanulhatott tovább, addig teljesítette a sorkatonai szolgálatát, különböző fizikai munkákat végzett, majd 1974-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárosa lett. „...eleve az volt az elgondolásom, hogy írással, irodalommal akarok foglalkozni. Csakhogy politikai, származási okok miatt nem vettek föl az egyetemre –, meg két tiszta év sorkatonaság.
A háború után szinte egész családom kitelepítették, elvettek mindent, irtó szegények voltunk. Apám, aki katonatiszt volt az antivilágban, megmondta a húgomnak, nekem is, hogy úgysem vesznek föl minket az egyetemre, ne próbálkozzunk”
– mesélte az Apokrifnak. 1975-ben aztán csak felvették az ELTE Bölcsészettudományi Karára, de a nappali helyett levelezőre és nem magyarra – végül történelem-könyvtár szakon végzett. Itt az egyetemi irodalmi lapot, a Jelenlétet szerkesztette, majd az Új Könyvek és a Négy Évszak munkatársa is lett. Egyszer aztán megcsörrent a telefonja, Nemes Nagy Ágnes kérte fel, hogy legyen az újraindított Újhold fiatal magyar szerzők blokkjának a szerkesztője:
„Fogalmam sincs, hogy Nemes Nagy miért döntött így.
Csörög a telefonod a kies Szondy 40-ben, harmadik emelet, huszonkettő, és egy rekedtes hang beleszól, Nemes Nagy Ágnes vagyok. Mellbevágott.
Hogy nekik, úgymond, fogalmuk sincs a fiatal irodalomról, intézzük mi, a Györével. (...) alul fogalmazva is a legerősebb élmény volt hetente Nemes Nagy Ágnes lakásán irodalomról beszélgetni. Mindenféléről, magánügyekről is. Plusz kávé és tejszínhabos málna” – mesélte Kukorelly Endre a Literának. És nem volt megállás. Kukorelly Endre alapítója volt a Rainer Maria Társaságnak és az Örley István Körnek, lektorként dolgozott a Pallas Könyvkiadónál, A ’84-es kijárat antológián, munkatársa, közreműködője volt olyan lapoknak, folyóiratoknak, mint a Magyar Napló, a Magyar Narancs, a Lettre Internationale, az Új Dunatáj, az Irodalmi Jelen, a Kalligram, Parnasszus. 1999-2003 között a Szépírók Társaságának elnöke volt.
Aki ír
Kukorelly Endre írásainak visszatérő témái jócskán önéletrajzi ihletésűek: a sorkatonaság, a fociedzések, egyetem, munkahelyek, nők, a pesti ember élményei és a kelet-európai ember identitása... Stílusa az élőbeszédet idézi: tömör, dísztelen, gyakran töredezett, de spontán, humoros és néha kiábrándult is. Az írásról így fogalmazott az Apokrifnek:
„Az írás egyfajta lélektükrözés, ha kiírsz magadból valamit, minél közvetlenebbül, stílustól és szabályoktól eltekintve, akkor van esélyed rá, hogy benne hirtelen magadra ismersz. Jobb esetben. Az irodalom az, ha ezt eléred.”
A módszeréről pedig a Contextusnak mesélte: „Ha a komputerhez ülök, nem az előre elgondoltakat gépelem be, épphogy igyekszem „kiüríteni”, ami épp a fejemben van. (...) Olvasom, amit leírtam, hangosan is, magamban is, és hallom, amikor hamisan zeng. Ehhez aztán félre kell tennem, minél tovább aszaljam. (...) Hogy mi lesz a műfaj, előre csak ritkán döntöm el – és akkor se mindig úgy lesz. Egy-egy mű jó esetben szerzője mentális struktúrájának lenyomatai, úgy érzem, az esszéim, színdarabom, gyerekverseim kvázi belőlem vannak.”
Híres arról, hogy utólag is sokat javítgat a szövegein, mivel, ahogy az Apokrifnek mondta, gyakorlatilag semmivel sem elégedett: „Nem túl praktikus tulajdonság, hagyni kéne, nem rágódni rajta. Ha sokat rágod, a végén se lenyelni, se kiköpni… Az írással is ez van, viszonylag sok könyvem jelent meg, túl sok, kevesebb elég lett volna, csomó közepes vagy modoros szöveg, ezekkel szoktam pepecselni. Javítom, rontom. Nem kell mennyiséget írni, de amit csinálsz, alaposan csináld. Ez nyilván alkati dolog, van, aki ha megírta, úgy hagyja, nem néz vissza haraggal.” Fontosabb művei között találod: A Memória-part; TündérVölgy avagy az emberi szív rejtelmeiről; Rom. A komonizmus története; Samunadrág (gyerekversek); Élnek még ezek? (dráma); Mind, átjavított, újabb régiek (összes versek); Reggel az egyik istennő (rövidpróza); Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív (ebbe ITT tudsz beleolvasni), Országházi divatok, Porcelánbolt. A CéCéCéPé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé a hét könyve is volt nálunk.
A szépírás mellett nagyon fontos Kukorelly Endre számára a naplóírás is, amit még sorkatonaként kezdett el, és azóta is majdnem minden nap folytatja. Ahogy a Könyv7-nek fogalmazott, ez „királyi útja” az önmegismerésnek, emellett szerinte „hátborzongatóan mutatja azt is, hogyan működik az emberi elme”. Mindezek miatt többször hangsúlyozta már, hogy a naplóírást kötelezővé tenné.
Aki tanít
Kreatív írást 1992-től tanít is, részben, mert tudja, mekkora lökést adhat. „Nekem annak idején nem volt szerencsém megbeszélni senkivel a megbeszélendőket (...) Szalay Nándi barátommal mutattuk egymásnak a verseinket katonaság alatt, az jó volt. Szép. De mégiscsak amolyan vak vezet világtalant” – mesélt erről a Literának. Nála a tanítás „nem frontális okítás, inkább, úgy gondolom, tanulunk egymástól. Szövegek szoros olvasata folyik, olykor katarzis kerekedik belőle” – mondta Librariusnak, és rendszeresen viccel azzal, hogy Kosztolányit is tudná „abriktolni”.
Kukorelly Endre egyébként határozottan kritizálja a jelenlegi iskolai irodalomtanítást is, mivel az szerinte elijeszti a gyerekeket az olvasástól. Ahogy a Literának elmondta, szerinte leginkább a kortárs szövegekkel lehetne ösztökélni:
„Persze, hogy kortársakat kellene a kezükbe adni! Olyan szövegekkel bombázni, melyek témája és nyelve közel van hozzájuk. Szíven trafálni őket, nem pedig régi bácsik lúzer kisfiú-szereplőivel ijesztgetni. Nemecsek és Nyilas – ugyebár. Kincskereső kisködmönnel rémisztgetni alsó tagozatosokat emberiség elleni bűn. (...) Amíg egész népem úgy tudja – és az iskolától úgy tudja –, hogy rendes költő minimum százötven éve halott, mi több, elesett, sőt franc tudja, hol nyugszik, addig nem fog olvasni a metrón.”
Aki politizál
Kukorelly Endre a közéletben talán az egyik legaktívabb kortárs írónk. 2010-től az LMP országgyűlési képviselője volt, majd 2012-ben lemondott mandátumáról. Amikor az Elektor megkérdezte, milyennek élte meg ezt az időszakot, így válaszolt. “Egyetlen jelzővel nem lehet leírni, hogy milyen volt.
Irgalmatlanul fárasztó volt,
irgalmatlanul unalmas volt,
irgalmatlanul érdekes volt,
vicces volt,
undorító és visszataszító volt sokszor,
hiábavalóság érzetét keltő volt,
de voltak nagyon felemelő és megható pillanatok is. Minden volt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy beleszagoltam.”
A 24.hu még 2011-ben készített vele egy interjút, aminek utolsó kérdése ma már szinte profetikusnak hat: „Miről mondana le a legkönnyebben, a 2006-os Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjéről, az 1993-as József Attila-díjról, vagy a parlamenti képviselőségről?” 2016-ban ugyanis – az addigra lemondott képviselő – Kukorelly Endre is visszaadta állami kitüntetését, másokkal együtt tiltakozásul, amiért Bayer Zsoltot kitüntették.
Kukorelly Endre emellett többször kiállt a hajléktalanokért, és létrehozta a Nyugodt Szív a Lakhatásért csoportot a Facebookon, ami azóta is közvetíti az adományokat a lakhatási gondokkal küzdőknek. Hasonló közösségi adakozásra építve, 2019-ben az ő kezdeményezésére élesztette újjá a Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület az egykori Baumgarten-díjat. (A Baumgarten-emlékdíj 2021-es díjazottjairól ITT írtunk.)
Aki focizik
Alapítóként neki köszönhetjük a Magyar Íróválogatottat, ami a kortárs magyar focikedvelő/rajongó szerzőket szervezte csapatba – nekünk is írt erről, ezt ITT olvashatod. A csapat tévéreklámban is szerepelt. A foci iránti rajongása – szenvedélye? – pedig mélyről fakad.
„Érdekel a szakma is, főleg a futball, de, ellentétben a többi magyarral, nem értek hozzá; csupán négy-öt éves korom óta focizom, játszottam a Fradi kölyökben, azóta is nyomom, huszonkét évvel ezelőtt megszerveztem a futball íróválogatottat, láttam ezt-azt. (...) Foglalkoztat, bár meglepően keveset nézem, főleg – ahogy mondják – a filozófiája nyűgöz le” – mesélte az ÉS interjújában a fociról. „Túlérzékeny, visszahúzódó és mimóza kisgyerekként a focipályán mindent megtapasztaltam. Minden, az persze nagy szó, mégis, most nem jut eszembe semmi, amit nem. A kétévi sorkatonaságot kőkemény külvárosi arcok és vidéki surmók közt segített túlélni, hogy Szentistvántelepen nyaranta, kora esténként együtt fociztam a helyi vagány csávókkal.
Három öngyilkosság volt a szakaszban amúgy, és ezt a kiképzést persze nettó negatívan éltem meg, hogyan máshogy, a legszebb két évet elveszik tőled, de hát ki hiheti, hogy az élet őt majd nem forgatja bele ilyen helyzetekbe?”
(Címlapi kép: Wikipedia)
