A Ház, háború, halott a TündérVölgy és a Cé cé cé pé című regényekkel egészítik ki egymást. Kukorelly Endre rövid fejezetei alámerülést kínálnak, múltidézést, szagokat, érzéseket és illatokat. Halottak élő emlékét az elmúlt ifjúság máig érő tapasztalatait. Olvass bele a Kalligram gondozásában megjelent kötetbe!
Kukorelly Endre: Ház, háború, halott (részlet)
I. Ház. 2000. 1936. 1964.
„És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.”
Hérakleitosz
(Ház. 2000.) Hallgatja, ahogy a szemközti pékségből kenyeret rakodnak egy furgonba. Nem hallgatja, hanem hallja. Egyenletesen jár a motor, tepsiszerű valamiket húznak a járdán, csúszik, serreg, csiszatol a fém az aszfalton. Nem hangos, de nem jó hallani. Két-három férfi, nem kiabálnak, nem is suttognak, (K) nem érti, mit beszélnek. Hajnal négy felé járhat. Vagy öt, nem nézi meg, hány óra.
Az se jut eszébe, hová pakolta a telefonját.
Megfordul, fejére teszi a kispárnát.
Fölkel, nem nyitja ki az ablakot, nem néz ki. Basszon közéjük egy kézigránátot?
Aztán abbamarad a súrlódás, hangos csattanással belökik a teherautó ajtaját, a sofőr gázt ad. Lassan távolodó motorhang. Kimegy, megereszti a csapot, iszik, visszafekszik.
(Történelem. Politika. 0000.) (K) nem zsidó. Ez semmit sem jelent. Keveset. Annyit jelent körülbelül, hogy nem zsidó. Nulla, nem identitás, identitástöredék sem. Hanem? Nem bibsi. Nem zsé. Nem zsiráf. Nem pingvin, nem pálmafa, nem pigmeus. Nem vitték el a felmenőit.
A zsidóknak elvitték a felmenőit, ez különbség. Ennyit tud.
Mindenféle más történt a felmenőivel, velük, vele is, de az nem. Kleist úgy kezdi a Kohlhaas Mihályt, hogy eléggé meghatározza a fickót; tizenhatodik század dereka, egy tanító fia, lócsiszár, jóravaló és szörnyű, a legjóravalóbb és legszörnyűbb, harmincéves, jótékony, istenfélő, gazda egy faluban a Havel partján, feleség, gyerekek, túlfeszített jogérzék. Lehet olyan környezet, tudsz olyan környezetet teremteni, ahol némiképp identitás jellegű lesz, hogy valaki például nem zsidó.
Illetve nem is kell teremteni, terem az magától.
Bizonyos dolgokra csak későn jövünk rá, és többnyire véletlenül, anélkül, hogy mondanának nekünk ilyesmikről bármit. (K) nem arra jött rá egyszer, hogy nem zsidó, hanem hogy léteznek zsidók, és vannak, akik úgy beszélnek róluk, hogy ők – és ebbe (K) is beletartozik, mert előtte beszélnek róla –, nyilvánvalóan és megnyugtatóan nem tartoznak a zsidók közé. De ez nem érdekelte.
Különösképp a focin kívül semmi.
(Ház. 2000. 0000.) Havazik. Lényegében üres a hűtő, egy mustárosüveg, egy ásványvizes palack, egy tojás. Van még egy fél kenyér, két zsemle, tejszín, két dobozos sör, kefir. Régi felvágott, meg se nézi, kidobja. Jól zár az ablak, meleg van, vízszintesen zuhog a hó. Nézi a karján a piros csíkokat, csodálkozik rajta, piros csíkok, jé. A párnahuzat gyűrődései, elfeküdte, úgy látszik. Mindjárt ki lesz nyitva a laptop. Kinyitja, a pulóvere ujjával törölgeti a képernyőről a port. Semmi teteje semminek. Semmi alapja semminek. Ráfeküdt a szemüvegére, csak most veszi észre. Indul, az ajtónál visszafordul.
A kertkaputól visszafordul, becsukja a kaput, ráfordítja a kulcsot, zsebre vágja. Aztán vissza.
Előkotorja a kulcsot, morog maga elé.
(Ház. 2000.) (K) a nyarakat Szentistvántelepen töltötte. A Telepen füstillat volt. (K) gyerek volt. Elégetett fű, mindenféle égett gizgaz szaga, olvadt kátrány szaga, a HÉV-megállónál, a kis tavacska mellett mocsárszag, a Duna mellett Duna-szag. Fűszag.
Fa.
Virág, bozót, napszag, nyárillat. Bukszusbokorillat.
A futball-labda bőrszaga.
Nem falu, bár sokan az itteniek közül a pomázi téeszben dolgoztak, és volt itt-ott disznó szag, mert itt-ott tartottak disznót is. A területet a húszas években parcellázták szabályos négyzethálósra, főút, két szélsőút, tíz vagy tizenegy keresztutca, jelentősebb magyarokról elnevezve. Arany János, Petőfi Sándor, Kinizsi Pál, ilyenekről. Egyszer rendesen meg kéne számolni, gondolja (K). És megtanulni sorban.
Martinovits. Széchenyi, Rákóczi, Mátyás király. Dobó István. Zrínyi Ilona.
Árpád.
Attila.
A harmincas években épült tucatnyi elegáns, palatetős, stílustalanul stílusos családi ház, terméskő alapzattal, vakablakokkal, stukkóval, a telkek körül Haidekker-kerítéssel, az árokpartokon végig, mindkét oldalon, a keresztutcákban is cseresznyefasor. Évtizedek alatt teljesen beépült a Telep, a vegyesbolttal szemben levő teret, nem maradt üres telek, azt, ahol a telepi fiúk délutánonként fociztak, elfoglalta az iskola, az átlósan szemben lévő másikat pedig egy végképp oda nem illő, emeletes panelház. Egyszer az egyik grundon játszottak, aztán a másikon, ki tudja, miért. Ez ment mindennap, futballoztak késő estig.
Ha nagyon zuhogott, akkor nem.
Hogy olyankor mit csináltak?
(K) olvas, míg koromsötét nem lesz, aztán még kicsit gyertya vagy petróleumlámpa mellett. Délelőtt lejár a Dunához vagy a bányatavakhoz. Boltba. Átbiciklizik Budakalászra ivóvízért. Kiül a diófa alá a nyugszékbe. Csikorgatja a sóderkavicsot a nyugágy vasa. Volt egy kisebb, sóderral felszórt négyszög az orgonabokorsor mellett, a diófa alatt, ott ücsörgött,
bármily idillikusan hangzik is így. Akármilyen hülyén hangzik is. Idilli volt, azért hangzik hülyén.
Öt felé felráncigálta a tornacsukáját, és kibringázott a pályára. A helybéli fiúk befogadták, legalább tudomásul vették, megfelelő helyre került a hierarchiában, a játék elrendezi a viszonyokat, hibátlanul kijelöli a pozíciókat. Ugyanakkor meg mégiscsak pestinek számított, nem lett igazán beavatva.
Olykor jobban, olykor sehogy, ezt érteni vélte.
Értette, és nem, mindenesetre tudomásul vette. Parasztgyerekek, HÉV-vel mindössze huszonnyolc percre a Margit híd budai hídfőjétől, ez így túl sommás, mert voltak köztük parasztgyerekek és nem parasztgyerekek. Mindenesetre vidékiek, és bár csupán olyasmi éppcsak-28-percre vidékiek, akkoriban ez mégis több volt. Hosszabb és távoli.
(Halott. 0000.) (K) bizonytalan. Mert folyton olyasmibe ütközik, amiket nem ért. Nem ilyen az istenek élete. Kíváncsi, mert mi az, hogy nem. Milyen érdekes az, hogy nem, nem? Betelvén pedig hazatér, kocsisa ambróziát vet a lovaknak. Szegény lovak.
(Háború. Költészet. 1956.) (K) a nagyapjára gondol. Nagyapa jókedve, kopasz fejtetője, fura frizurája, kerek hasa, ahogy Falstaffot szokás ábrázolni. Emánuel. Manónak hívja, aki ismeri, még Horowicz, a házmester is. Jó estét, Horowicz úr, mondja neki nyájasan (K) nagyapja. Manó úr, dörmögi széles mosollyal az öreg Horowicz, ahogy kitárja előtte a lift ajtaját, és a botjára dőlve furán meghajol. Manó úr Nyuszi apja. Nyuszi (K) anyja. A másik nagyapa, Károly rég nincs.
Százezer éve. Az első háború első hónapjában elesett.
Ha (K) a nagyapjára gondol, akkor Manó nagyapára gondol. Károly nagyapára nem gondol.
Arra gondol, szokott-e bárki a saját nagyapjára gondolni. De miért ne gondolhatna bárki a nagypapájára? Az öregúr a János vitézt mesélte neki meg a húgának esténként, és úgy emlékszik, hogy minden alkalommal elölről kezdte. Petőfi Sándor, itt fölvitte a hangsúlyt, kivárt, és – jelentőségteljesen – János vitéz! Jancsi gyerek felgyújtja a rablók kincsét, rájuk gyújtja a házat, ehhez hasonló baromságok, idáig jut a mesében. Kész. Aludni! mondja. Alvás! Nem tudta tovább?
Elfelejtette, hol tart?
Azt hitte, az unokáinak, ezeknek a kis marháknak közben kipárolgott a fejéből a történet eleje? (K) akkor sem értette egészen, miért gyújtja fel ez a Kukorica Jancsi a rablók kincsét, és később sem értette. Vitte volna magával a szajrét, nem?
És megoldotta volna a problémákat.
Látja maga előtt az öreget, ahogy jánosvitézezik, és meg van elégedve magával, hogy gondos nagyapaként ennyire foglalkozik az unokáival.
Látta a halott nagyapját.
Amikor meghalt, Lonci, (K) nagynénje bevitte őt abba a szobába, ahol meghalt, és megmutatta neki. Milyen egy hulla.
Látod, mondta, és felhúzta a szemöldökét.
Ez.
Kék csíkos pizsamában volt a nagypapa. Sárga lábujjak, hosszú körömmel.
(Történelem. 1936.) Jó, és Nyuszit mindenképp meg kell ismerni. Nyuszi most majdnem tizenöt, tizennégy meg valamennyi, és ijedten konstatálja, hogy melle nőtt. Eddig nem nőtt. Egyik reggel az van, hogy nicsak, melle van. Nyár van, és hoppá, mellben kicsi a fürdőruha! Szűk. Nyuszi dühöng, ám előtte azért óvatosan kikukkant a szobájából, hogy a Julcsa vagy bárki meg ne lássa. Julcsa cselédlány. Ő vigyáz Nyuszira, ez a feladat, csak – Julcsa szerencséjére – ezt Nyuszi nem tudja. Vagy tudja?
Most mihez kezdjen, az anyja Pestre utazott, Zánkán nincs semmi, de konkrétan semmi, és le kell hogy menjen a vízhez, de ebben a fürdőruhában?
Hogy mindenki rajta röhögjön?
Hogy mindenki rajta röhögjön?
Amúgy is rajta röhögnek, és így most akkor teljes joggal?
De nyugalom, Nyuszi megoldja, mert előszedi a fiókból az anyja mellben megfelelő, bár meglehetősen régimódi fürdőruháját, röhögjön, aki akar.
(Háború. 1944. 1956. 1964. 1988. 0000. 2000. 2021.) Budapest, hatodik kerület. Beton, aszfalt, a legtöbb utcában macskakő burkolat, nincsenek parkok, minden be lett építve. A bérházak falain 1944-es és 56-os géppisztolylövedék-nyomok, a város belső kerületei tele vannak apró kráterekkel kicsipkézett homlokzatokkal. (K) az osztálytársaival délelőttös heteken, tanítás után, a Hunyadi téren focizott. Ha csak kis idejük volt, és kis idő mindig akadt, órák közti szünetekben az iskolaudvaron, bármilyen helyen, ahol alkalmasnak látszott. Pár perc, csapatok alakulnak, már megy is. Mint az őrültek.
Mint az eszeveszettek.
Ez megmarad, ha lát egy alkalmas teret, labdapattogást hall, előjön az egész. Szívszorító, ahogy előjön.
(Ház. Fizika. 2000.) Kinyitja a hűtőszekrényt, nézi, mi a helyzet, becsukja. Mi van, mi nincs.
Van benne ez-az, semmi olyan, amitől kedve kerekedne.
Halk cuppanással nyílik az ajtó, szinte magától, az egyik üveg rosszul lett, úgy látszik, bepakolva. Keresztben áll egy zsírpapírba göngyölt puhaság, döglött ügy, (K)-nak egyáltalán nincs hangulata megnézni, mi a fene lehet. Kimegy a Telepre, gondolja, majd főz neki az anyja.
És kiül a kertbe.
Aztán mindenféle érdektelen, följegyezni nem érdemes dolgot csinál, mint Wotan, amikor készakarva nem hajlandó megoldani a legsürgősebb ügyeket. Mert ha megoldja, vége. Mert akkor bekukkant a nyíláson a vég. Mert bármi megoldás végzetes. Amikor az istennek sem képes megoldani a helyzetet, mivel a helyzet nem megoldható.
(Történelem. 1936.) Nyuszi Zánkán nyaral. Ez nyaralás, nincs apelláta, nyáron nyaral. Az anyjával meg Julcsival, aki nem nyaral, hanem cseléd. Elvileg a Loncival is, aki a nővére, viszont négy évvel öregebb, és végképp nincs kedve itt nyaralni.
Vagy mi ez.
Nyaralnak, rendben van, az elején még, ezer évvel ezelőtt, ahogy vissza tud emlékezni, izgalmas volt nyár elején a kánikula elől elmenekülni Budáról a semmibe, ahogy az anyja mondta, nyaralni. Nyuszinak fogalma sincs róla, hogy vajon nyaral-e az anyja, vagy mit csinál, és hogy végtére is jó-e neki ez a nyaralás, vagy egyszerűen csak tudomásul veszi.
A férje kitette őket Budapestről ide a világvégére, hogy nyugton legyen.
Nyugodtan intézhesse a nőügyeit.
Nyuszi nem tudja, hogy az anyja voltaképp minek fogja fel ezt a minden nyáron ismétlődő processzust. Az apja az iskolaév végén egy szolgálati autóval lehurcolja a négy nőt a zánkai villájukba, a legjobb helyeken összevásárolja a legjobb ennivalókat, telepakolják Julcsával a jégszekrényt, aztán a sofőr hazaviszi.
Mert dolgozik. Fővárosi Vízművek, főmérnök, franc se tudja, mi, Nyuszi legalábbis nem tudja. Ilyesmi. Munka. Sok pénzt keres.
Meg még a franc se tudja, miket csinál. Mulat.
Nyuszi nem tudja pontosan, mit tesz az, hogy mulat, de tudja, hogy van olyan, hogy mulatozni. Ő meg ott marad az anyjával, plusz a Lonci, meg a Julcsa ráadásul, és tessék, nyaraljatok!
Jó, akkor lemegy a partra.
Beúszik.
Pont nincsenek tehenek.
Pont nincsenek ott azok a tökfilkó pesti úrifiúk, akik szintén nyaralnak, ugyebár, mert itt van a családi villa.
És egy darabig, jó pár évig a Lonci is hajlandó, kegyeskedik lelibegni a strandhoz, beleereszteni habtestét a vízbe, míg egyszer majd végképp elunja, és attól fogva soha. Soha többé fürdőszezon! Bejelenti a tanév végén, hogy márpedig ő nem megy soha többé Zánkára, és passz!
Inkább leugrik most rögtön az ötödikről.
És akkor – ez most van, ezen a nyáron – Manó, Nyuszi apja a Jánossal, aki a vállalati sofőr csak Nyuszit, a feleségét, Ilonát, Nyuszi anyját, meg a Julcsit viteti le.
Lonci marad! Ő bezzeg maradhat! És kezdődik a halál.
Beindul a halál. Légyzümmögés, kutyaugatás, tehénhang. Tehénszag.
Idegenember-szag.
(Történelem. Politika. 1956.) Két gyerek, (K) apja, anyja, az anyja szülei. A negyvenes évek végén családjának nagy részét kitelepítették, őket nem. Azt a szót, hogy komcsik, ameddig vissza tud emlékezni, ezernyi változatban hallotta kiejteni, mindenkitől másképp. Palkó néniéket kitelepítették.
Paula, férje, az öreg Werner ezredes, meg a Pali nevű fiuk.
Pali kétméteres, mosolygós arcú fickó, behívták munkaszolgálatra, szénbányában dolgozott, ötvenhatban meglépett. (K) keresztanyját is kitelepítették. Bizsukának hívták, apja Budapest városparancsnoka volt a századfordulón, (K) semmit sem tud az öregről.
Egy olajképen altábornagyi egyenruhában ül, germán fejformája van, és ha (K) a szemébe néz, visszanéz rá, ennyit tud róla.
Alig van fogalma ezekről az emberekről. Palkó néni (K) apjának a nagynénje, ez biztos. Fájt neki, hogy nem ő lett a gyerek keresztanyja. Örök fájdalom, mondogatta néha gunyorosan (K) anyja, aki nem szerette Paulát, mert úgy tudta, hogy az megjegyzéseket tett rá, mikor meghallotta, hogy az unokaöccse feleségül veszi. Bizsu francia- és némettanár a Veres Pálnéban, Nyuszit, (K) anyját is tanította, (K) később hozzá járt különnémetre. Az apró lakás falán, az ágy felett lógott az aránytalanul nagy, egész alakos portré Bizsuka apjáról, az öreg tábornokról. Pali harcolt, az utolsó pillanatban lelépett Németországba. (K)-ék nem mentek sehova. Majdnem elmentek.
Aztán nem.
(Ház. 2000.) Harmadik emelet, az ablakok a Rózsa utcára nyílnak. Délelőtt besüt a nap. Felhívom az anyámat, és ráveszem, hogy főzzön valamit, gondolja (K). Kimegyek hozzád, főzhetnél is, mondja neki a telefonba. Kimenni, az a Telep.
Amikor kimentek, a család kiment a telekre. Hatvanas évek, kiskert almafával. Szilvafa, hátul, a szomszédasszony tyúkólja előtt göcsörtösen nőtt, öreg cseresznyefa, mellette vékony meggyfák. Két sárgabarackfa, kajszi, rózsa. Eperágyás, mogyoróbokor, kétszáz négyszögöl, középen betonépületecske, szoba terasszal, nyári konyhával. Villany nincs.
Víz sincs, a szomszédból hozták a vizet az Irénkéék kerekes kútjáról. Felhúzod a vödröt, kiugrik belőle egy béka. Egyszer kiugrott belőle egy béka.
Egyszer volt ilyen, de akkor volt.
Felhúztak a kútból egy vödör vizet, a kecskebéka kizuttyan belőle.
Kimenni a kiskertbe az annyi, hogy összepakolták a szülei a cókmókot, a hatos villamossal átzörögtek a Margit hídon a szentendrei HÉV végállomásáig, és huszonöt perc múlva leszálltak Szentistvántelep megállónál. És öt perc séta.
És a mindent beborító zöld.
Virágzás, hervadás, bogárzaj, ez volt, most viszont telefonál az anyjának, aki a Telepen lakik, (K) testvérének a házában, és közli vele, hogy kimegy, lesz-e kaja. Akkor határozta el végleg, telefonálás közben, hogy vesz ott valamit.
Ahogy felriadt, ez jutott eszébe, és telefonálás közben eldöntötte. Nem valamit vesz, hanem házat vesz, bár ezt így túlzás lett volna még saját magának is kijelentenie, mert nem volt pénz rá. A negyede annak, ami kell majd. Két egység a tízhez. Azt se tudta, mi az aktuális helyzet, mennyibe kerül bármi, de el volt döntve. Már a telefonálás előtt eldőlt.
Nem gondolkodott rajta, hanem kitalálta.
Ha ez nem is a legjobb szó ide. A serreg meg csiszatol sem a legjobb szavak, a program pirossal aláhúzza. Szép, nem jó.
Lemegy a kocsijához. Április vége, süt a nap, a legrosszabb együttállás, túl pompás így, nem felel meg annak, amire használni akarja. Helyet találni magának. Változtatni az életén stb. A legkevésbé jó vad cseresznyevirágzásban házat venni a Telepen, ahol a fele gyerekkorát töltötte.
(Költészet. 1936.) Julcsát nem lehet leimádkozni a vízhez. Az istennek se sikerülne, és lehet, hogy az Istennek mégis sikerülne, de csakis az Istennek. Meg se nézi, mert mit nézzen azon, a víz az víz, zöld, hínár úszkál benne, meg halak. Nyuszi mondogatja neki, ilyenkor Julcsa szent borzadállyal mered maga elé. Gyere velem, úszunk egyet a tehenek közt, bosszantja Julcsit, aki ilyenkor sarkon fordul, és mérgesen otthagyja. Úszni, morogja hangosan az orra alatt.
Van némi bajusza.
Túlzás, hogy Nyuszi imádja bosszantani Julcsát, nem imádja, jobb híján mégis nekiáll bosszantani. Mert unatkozik. Unalmában. Megharapott egy hal, mondja jó hangosan, aztán rögtön megállapítja, hogy ez nem nagy szórakozás, viszont mivel szórakozzon Zánkán, a dög meleg nyár középen, mikor itt nincs semmi.
Semmi a világon.
(Polgári élet. Politika. 1964.) A gyerekek turkálnak az ételben. Ez se jó, az se jó. (K) turkált a tányérjában, míg rá nem szóltak, hogy fiam, ne turkáljad már szanaszét a tésztát, hanem edd meg szépen! Azt mind!
Igen-igen, azt!
Kitolja a tányér szélére. Idetolja, aztán odatolja. Egy szál grízes tészta lepottyan.
Mint a giliszta, épp csak nem araszol.
Jól van, ha meg tudná enni, akkor szépen megenné. Eszik is belőle, mert éhes, és nincs más. Tele a szája grízes tésztával, nem képes lenyelni, kimegy a vécébe, kiköpi. Öklendezik. Nem hányja ki. Kilátszik a bordázatod, szól rá az anyja.
Egyenként meg lehet számolni a bordáidat, kisfiam.
(K) felhúzza a trikóját, megvizsgálja a bordáit. Parizer, gondolja.
Az jó volna. Két vékony szelet.
Egy vastag, és zsemle, nem kell hozzá vaj, se semmi. Két vastagabb szelet parizer, és kész. Erős paprika. Barnáspirosra sült zsemle, lehetőleg ropogjon. Vagy palacsinta.
Szombaton bableves lesz, gulyásleves és túrós palacsinta. Fánk, darázsfészek, (K) nagyanyja süti, hozzá tavalyi, tavalyelőtti, sötétbarna, a sok állástól lelassult baracklekvár. A konyha sütésillatú, a spájz mindenféle-illatú. Sült hús, kolbász, szalonna.
Húsleves, főtt csirkecomb, rizs gombamártással.
Nyak, máj, zúza, szív, agy.
Láb.
Zsírban sülő rósejbni. A zsírban sütött rántott hús illata beszivárog a szobába. Rántotthús-szag, cigifüst, (K) apjának az arcszesze, családi illatok. (K) anyja megeszi a lábat. Mármint a csirke lábát, meg a taréját. Aranygaluska borsodóval, vagy szerelmeslevél, de ritkán, mert macerás. (K) apjának a városszagú bőr aktatáskája.
(Fizika. 1936.) Nyuszi nem haragszik külön Julcsira, csak mert az figyeli őt. Ügyetlenül, a szeme sarkából. Némileg bosszantja, hogy mindent figyel, és milyen rosszul figyeli a mindent, érzi, hogy Julcsa rá van állítva. Ez elmebaj? Elmebaj, vagy sem,
és miért ne figyelné, vigyáz rá,
aki alig tizenöt, azt az ilyen bosszantja. Meg szórakoztatja, attól függ.
Hogy mitől?
(Történelem. Politika. 1964.) Nem jártak templomba. Semmi templom meg vallás, semmi istenfélés, semmiféle Isten. (K) anyja református, az apja katolikus. Van Isten az égben, ez el van döntve, de nem úgy, biztos nem trónol, semmiképp sincs tisztázva, hogy konkrétan mi a helyzet. (K) nagymamája vasárnap délelőtt ment a református istentiszteletre, a Gorkij fasorba. (K) katolikus, a testvére is, legalábbis így lettek beírva. Bejegyezve, bejelölve, ezt tudják magukról. Fuksz zsidó.
Major is. Matt Tamás is, és (K)-nak fogalma sincs, hogy ezt honnan tudja. Fuksztól? Meg a Majortól? Azzal jönnek, hogy ők zsidók ám?
Vagy az anyjától?
Azt meg végképp nem tudja, hogy ez az egész hóbelevanc igazából mit jelent. Ők keresztények, (K) volt elsőáldozó. Aztán semmi.
Nem sok minden.
A szülei elkísérték (K)-t és a húgát első-áldozni, le vannak fényképezve a Szent Család-templom kapuja előtt, (K) sötétkék rövidnadrágban, a testvére térd fölé érő fehér ruhában.
Vallásról nem esik szó.
Otthon sem, ugyanis kommunizmus van, a kommunizmus kiszorította Istent mindenhonnan, ezek szerint még otthonról is. Betüremkedik a kommunizmus a réseken, mint a téli, fagyos levegő a rozoga ablakkereten át a szobába. Bedől a hideg levegő a nyitva felejtett ablakon. Fukszék zsidók, (K) nem kérdezi meg Fukszot erről. Kommunisták, erről sincs szó. Hogy akkor miről van szó?
Fociról van szó, bár a Fuksz végképp nem tud focizni. Mert zsidó.
Azok mind bénák, mondja Barta (K)-nak, hasra esnek az orrukban. A párhuzamos osztályban a Matt meg a Major jól fociznak, gondolja (K), de nem mondja Bartának, mert Barta Janó gyűlöli Mattot és Majort. Mivel azok jól fociznak, legalább annyira jól, mint ő. Vagy én, gondolja (K). Majdnem olyan jól.
