Amikor arról beszélünk, hogy ideje lenne, hogy a női írókkal is kiegészítsük az irodalomtankönyveket és általában véve az irodalmi kánont, gyakran kerül elő az érv, hogy ne keressünk olyasmit, ami nincs: fogadjuk el, hogy jó ideig csak a férfiak írtak, női szerzők nem hagytak ránk jelentős műveket. Ez az álláspont azonban egyszerűen nem állja meg a helyét: igenis voltak fontos női íróink, alkotóink, sokan közülük azonban feledésbe merültek, mert nem kapták meg azt a figyelmet, lehetőséget és elismerést, ami egy férfinak járt. Sok női életmű a mai napig kiadatlan maradt, ráadásul még mindig sokkal kevesebb kutatás foglalkozik a női írók szövegeivel.
Az irodalomtörténészeknek még bőven van mit pótolniuk.
Ha egy gyerek ma Magyarországon a kötelező olvasmányokon nő fel, akkor szinte csak olyan könyvet fog a kezébe venni, amelyeknek a szerzői férfiak, és amelyekben a főszereplők is fiúk. De milyen női szerepmintákat láthatnak ma a lányok, ha a kötelezőkben alig találkoznak nőkkel? Milyen reményekkel, lehetőségekkel indulhat el az írói pályán később egy nő, ha azt tanulja meg az iskolában, hogy az írók alatt csak férfiakat értünk és az irodalomban az ágensek csak fiúk lehetnek? Ezekről a kérdésekről pár hete Bán Zsófiával beszélgettünk, aki éppen erről a Hézagról mesélt, illetve arról, miért káros a minta, az előkép hiánya, és miért lenne szükség rendszerszintű változtatásra. A múlt héten már készítettünk egy összeállítást általános iskolások számára, most pedig a gimnazistáknak gyűjtöttünk össze olyan könyveket, amelyeknek a szerzői és/vagy főszereplői nők, és amelyek szerepelhetnének a kötelezők közt (jelenleg csak Agatha Christie és Szabó Magda van benne a kerettantervben.)
Addig ugyanis, amíg a kánon felülvizsgálata nem történik meg, teljesen jogosan van hiányérzete azoknak, akik ma felcsapják az irodalomtankönyveket, végigböngészik a kötelező olvasmányok listáját, vagy megnézik akár a NAT-ot, akár az egyetemi tananyagot. A helyzet ugyanis az, hogy
ha egy gyerek ma Magyarországon a kötelezőkön nő fel, akkor szinte csak olyan könyvet fog a kezébe venni, amelyeknek a szerzői férfiak, és amelyekben a főszereplők is fiúk.
A diákok végigolvassák a Tüskevárat, A Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, a Szigeti veszedelmet, Jókai, Mikszáth és Móricz könyveit, bemagolják a János vitézt, a Toldit, és közben alig találkoznak női hősökkel, női tapasztalatokkal. A lányoknak állandóan férfi szereplőkkel kell azonosulniuk, miközben a fiúknak ezt fordítva meg sem kell próbálni. Bán Zsófia két évvel ezelőtt az Élet és Irodalomba írt egy izgalmas esszét erről a témáról Bovaryné megbukik - avagy a női irodalom és a Hézag címmel, amelyben éppen azt pedzegette, hogy ez a hiány, vagy ahogyan ő nevezi, ez a Hézag milyen rendszerszintű problémákról árulkodik, és milyen társadalmat, közéletet szül, ha újabb és újabb generációk nőnek fel úgy, hogy nem találkoznak a női tapasztalatokkal. Az esszé kapcsán készült interjúnkban ezt mondta erről:
„Nagyon káros az ilyen minta, illetve a minta hiánya, mert hazug képet fest a művészetről és a társadalomról. Ha nincs előkép, nincs minta, mindenkinek nulláról kell kezdeni, újra és újra fel kell találni a »melegvizet«, olvasóként és szerzőként egyaránt. Nincs kontinuus történet, és nincs mi ellen lázadni – hacsak nem éppen ez ellen. De a semmi, a hiány ellen nagyon nehéz felvenni a harcot, főként, ha az ellenpárja nagyon is jelen van modellként. A férfi szerzőknek »meg kell ölniük« a túl nagy hatással bíró irodalmi apafiguráikat ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni – de van mihez képest továbblépniük, van egy alap, amit meg kell haladni, amit le kell vedleni, mint a kígyóbőrt. A női szerzőknek és olvasóknak viszont pőrén – hogy a hasonlatnál maradjak –, kígyóbőr nélkül kell kiállniuk, nincs mit levedleni, ezért tökéletesen kiszolgáltatottak. És ezen a kiszolgáltatottságon az sem segít, hogy a meglévő, gazdag merítés (az, ami van), valahogy mégsem tűnik elégnek.”
A Hézagnak hatása van arra is, ahogyan a női írókról gondolkodunk, erről Bán Zsófia ezt mondta:
„Történetesen (és történelmileg), a magyar kultúrában az írónő kifejezésnek akarva-akaratlanul is pejoratív konnotációja van, ezt a halvány, mégis mindig kiérezhető, ironikus élt mindenki hallja, akinek a magyar nyelv csodás rétegzettségeire füle van. Az ok egyszerűen (vagy inkább nagyon is bonyolultan) az, hogy más kultúrákhoz hasonlóan, az író szerepét a miénkben is, kezdettől fogva, egészen a közelmúltig, per def férfi töltötte be, hiszen a nőkre rótt társadalmi nemi szerep – igen, a gender-szerep – nemigen adott lehetőséget arra, hogy valaki nőként jelenjen meg a férfiak számára gyakorlatilag kizárólagos szerepet biztosító irodalom vagy közélet porondján. A kultúra és a politika »nem nőnek való vidék«-ként volt számontartva, és ez – a szerencsére egyre sokasodó kivételektől eltekintve – nagyjából a mai napig így van – elég csak ránézni az irodalmi antológiák tartalomjegyzékére, a díjazottak listájára, a szerkesztőségek, döntőbizottságok, kuratóriumok nemi összetételére, vagy a mindenkori NAT irodalom-anyagára – melyek természetesen mind elsősorban hatalmi, és nem esztétikai viszonyokat tükröznek. Mindez nyílt titok, természeti tüneményként vállalt »körülmény« – netán az ún. »minőség« jelzőrendszere –, mellyel úgymond »nincs mit csinálni«, »ez van, ebből kell főzni«, »ha egyszer nincs, nincs«.”
Két évvel ezelőtt drasztikus torzulásokat tárt fel az irodalmi díjak odaítélése terén a SZÍN, a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma. Egy kutatás során arra jutottak, hogy az irodalmi díjaknak Magyarországon csak a 18%-át kapták nők a felmérést megelőző másfél évtizedben. A díjmonitoring ezután is folytatódott, nemrég azt vizsgálták meg, hogy javult-e azóta helyzet, azaz hogy miként alakult a nemek aránya 2020-ban és 2021-ben a húsz legfontosabb kortárs magyar szépirodalmi elismerés díjazottjai esetében. A kutatást Horváth Györgyi vezette, most az ő összefoglalóját olvashatjátok az eredményekről. Nyitókép: Halász Rita / Fotó: Posztós János
A probléma persze összetett, mert
a nők irodalomba való belépésével egyidős a nők által írt irodalom stigmatizációja és lekicsinylése.
Nagyrészt ennek köszönhetően sok női író, költő csak az asztalfióknak írt, mert nem mert színre lépni, vagy nem kapott lehetőséget szakmai fórumokon. Másoknak csak bizonyos művei jelenhettek meg, azok, amelyek a férfiak által meghatározott „női témákról”, például az anya- vagy feleségszerepről szóltak. Amikor a 19. században már a nők is kicsit jobban hozzáfértek az oktatáshoz, egyre többen kezdtek el színre lépni az írásaikkal, ez pedig heves vitákat váltott ki. Gyulai Pál például Írónőink címmel írt dühös cikksorozatot 1858-ban a Pesti Naplóba, amely aztán évtizedekre meghatározta a női írókról szóló diskurzust. Gyulai erősen kétségbe vonta, hogy a nők alkalmasak-e egyáltalán az írói pályára. Úgy gondolta, hogy a nőnek „korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, ami nem ad nagyobbszerű költészetet”. És ha a nőknek is adatott volna tehetség, már fel kellett volna bukkannia egy-két Shakespeare-kaliberű női alkotónak. Madách Imre hasonló véleményt fogalmazott meg 1864-ben akadémiai székfoglalójában, amelynek A nőkről, különösen esztétikai szempontból címet adta: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik…, a művészetet és tudományt előre nem viszi.”
Hogy mennyire nehezített pályán mozogtak azok a nők, akik írni szerettek volna, azt jól mutatja ez a vita is. A női szerzők helyzete pedig ezután még sokáig nagyon nehéz volt. A Kisfaludy Társaság még azokat a nőket sem fogadta be, akiknek munkásságáról egyébként nem volt rossz véleménnyel. A Nyugat már valamivel több női szerző művét közölte, nyitottabb volt, ugyanakkor az tévhit, hogy a Nyugat teljes mértékben beengedte a nőket. A női írók mindössze két százalékát tették ki a szerzőknek. Többségüket ráadásul – Kaffka Margitot kivéve – ma sem találjuk meg a nyugatosokról szóló tankönyvi fejezetekben vagy a fennmaradt fotókon.
Rengeteg izgalmas téma került elő a Létezik-e férfiirodalom? című online kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a napokban tartottak meg a Ms. Columbo Live!-sorozat részeként, a Szépírók Társasága és a SZÍN Női Érdekvédelmi Fórum támogatásával. A beszélgetésen Bán Zsófia, Németh Zoltán és Seres Lili Hanna vett részt, a moderátor pedig Réz Anna volt. Az est visszanézhető, de mi összeszedtük a legfontosabb témákat, gondolatokat.
Mindez pedig a mai napig érezteti a hatását, egyrészt abban, hogy kiknek a nevei és művei maradtak fenn, másrészt pedig abban, hogy a mai Magyarországon hogyan lehet női szerzőként érvényesülni, és milyen hagyományhoz lehet kapcsolódni. Friss kutatások bizonyítják, hogy a női írók a mai Magyarországon még mindig kevesebb lehetőséget kapnak a publikálásra, és jóval kevesebb díjat kapnak, mint a férfi kollégáik.
Többek közt ezért is feladatunk, hogy visszamenőlegesen is megismerjük, feltárjuk a női szerzőink életútját, életművét.
Új podcast-sorozatunkban, amely a N/ők is írtak címet kapta, erre tettünk kísérletet. Az egyes epizódokban olyan írók, költők pályáját jártuk körbe mint Szendrey Júlia, Czóbel Minka, Karig Sára, Kádár Erzsébet, Lesznai Anna vagy Galgóczi Erzsébet. A célunk az volt, hogy bemutassuk, milyen izgalmas női alkotóink voltak a magyar irodalomtörténetben, és hogy megvizsgáljuk, nőként hogyan tudtak érvényesülni az irodalmi életben. A sorozatból kiderül többek közt, hogy milyen sztereotípiák éltek Szendrey Júliával kapcsolatban és ahhoz képest milyenek a fennmaradt lírai és prózai művei, hogy miért feledték el már az életében Czóbel Minkát, hogy Lesznai Anna milyen sokrétű tehetség volt, hogy milyen Kádár Erzsébet feszes, szinte kegyetlen prózája, hogy mekkora erkölcsi tartás húzódik meg Karig Sára versei mögött, és hogy Galgóczi Erzsébet hogyan vált az 1970-80-as évek egyik legnépszerűbb szerzőjévé.
