Irodalmi szocializáció és azonosulás
Réz Anna azzal indította a beszélgetést, hogy szerinte abban ki lehet egyezni, hogy valamilyen formában létezik férfi és női irodalom, a kérdés az, hogy milyen értelemben. Arra kérte a résztvevőket, hogy mondják el, nekik mi a személyes tapasztalatuk, ha egy nő ír szöveget, azzal hogyan bánnak a szerkesztők, a kritikusok, az olvasók, miben írnak másképpen a nők, mint a férfiak.
Seres Lili Hanna arról beszélt, hogy nemrég döbbent rá, hogy mint női olvasó mennyivel könnyebben, magától értetődőbben azonosul a férfi irodalmi hősökkel, elbeszélőkkel, szereplőkkel, szemben a férfiakkal. Erre egy férfi ismerősével beszélgetve ébredt rá, akinek szinte egzotikum volt egy női író által, női elbeszélőt alkalmazó kötettel azonosulni. „Nekem evidenssé vált azonosulni a másik nemmel, amióta tudok olvasni, mert sokkal több férfiirodalmat olvastam.”
Bán Zsófia nemrég az Élet és Irodalomba írt izgalmas esszét erről a témáról, Bovaryné megbukik - avagy a női irodalom és a Hézag címmel (ehhez kapcsolódó interjúnkat ITT találjátok), amelyben azt vizsgálta, hogy olvasóként hol nyílnak Hézagok, hogyan írnak a férfiak és hogyan látszanak a nők, amikor férfiak írnak róluk. Ő elmondta, hogy az irodalmi szocializáció nem megkerülhető kérdés, gyakran probléma. „Mi az, amiben szocializálódunk? Mi a norma, mi az, ami normálisnak tűnik és mi üt el tőle?” – tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy amit normálisnak, természetesnek tekintünk, az nem látszódik, az átlátszó. Éppen ezért amíg az író definíció szerint férfi volt, addig fel sem merült ez kérdésként, a beszélgetés ironikus címe éppen erre akar utalni. „Az utóbbi tíz évben sok női szerző megjelent a magyar irodalmi szcénában, és ennek következtében egyre-másra szerveződtek az olyan beszélgetések, hogy létezik-e női irodalom.
Az, hogy van-e olyan hogy férfiirodalom, fel sem merült, mert évszázadokon keresztül az irodalom férfiirodalom volt”
– mondta. Ezzel együtt azt is hangsúlyozta, hogy értékelni kell a női és férfi írók közti különbségeket, mert a különbségek adják az irodalom sava-borsát, és ezekről minden más területen szoktunk is beszélni.
Németh Zoltán elmondta, hogy ezekkel a kérdésekkel ő az egyetemi évei alatt kezdett foglalkozni, a feminista irodalomelmélet újszerű perspektívákat jelentett számára. Olvasói élményei közül Polgár Anikó Trója, te feltört dió című verseskötetét és a menstruációs verseket említette. Az elmúlt évekből pedig a metoo-irodalmat emelte ki.
Univerzalitás vs partikularitás
A beszélgetés során felmerült, hogy a női meg a férfiirodalmat gyakran az univerzalitás a partikularitás dichotómia mentén választják szét. Mintha a női írók trendszerűen jobban érdeklődnének a magánélet, a mikrotörténések, a testi tapasztalatok iránt, míg a férfiak által megjelenített tapasztalatok, értékek, érdekek univerzálisak lennének. Réz Anna feltette a kérdést, hogy vajon ez tényleg így van-e, vagy csak előítélet?
Bán Zsófia szerint ebben a kérdésben megkerülhetetlen a társadalmi kontextus és a tapasztalat. Szerinte érvényes az, hogy
a nagy számokat nézve gyakrabban jönnek elő az úgynevezett partikuláris tartalmak a női íróknál, bár az kérdéses, hogy valóban partikulárisak-e, hiszen az emberiség felének az életéről szólnak.
Seres Lili Hanna azt mesélte, hogy neki is meg kell birkóznia ezzel a kérdéssel, mert amikor 20-as, 30-as nők problémáiról szeretne írni, nem érzi azt, hogy ez bárkit érdekelne, hogy ez valódi irodalom lenne. Pedig például, ha arról szeretne írni, hogy egy nő hogyan viszonyul a teherbe eséshez, abban nagyon sok minden benne van a társadalomról is, a részben ott van az egész. Pályakezdő női szerzőként szerinte ezeket le kell gyűrni. Az úgynevezett partikularitásban is ott van a nagy politikai lényeg.
Bán Zsófia is úgy vélte, tévedés a testtel való foglalkozást egy szűk témának tételezni.
„A testnél kezdődik és végződik minden. Ennél univerzálisabb témát nem tudok elképzelni.”
Szerinte valami nagyon nem stimmel a kategóriáinkkal.
Németh Zoltán arról beszélt, hogy az, hogy mit tekintünk női és férfiirodalomnak, konvenciók és sztereotípiák kérdése. „Egy adott korban mi számít férfiasnak? Nem biztos, hogy néhány száz évvel ezelőtt az a viselkedésmód, nézőpont, ami ma férfiasnak tűnik, férfias volt akkoriban. A római légiósok szoknyában harcoltak. A Napkirály harisnyában van a festményeken. Az irodalomban is minden ilyen meghatározás egy sztereotípia. Azt érdemes vizsgálni, hogy most mi ez a konvenció és miért.” A férfiirodalmat illetően az aparegényeket, a sportnarratívát, valamint a trágár beszédet említette. A női vonalon pedig a metoo-narratívát.
Műfaji hierarchia
A beszélgetésen többször felmerült a műfaji hierarchia kérdése is. Bán Zsófia szerint az angol nyelvű irodalmakban a novella mint műfaj komolysága nem kérdés, míg nálunk történelmi koronként változik ez. Most egyértelműen a regény uralkodik. A kiadók is úgy érzik, a regényeket jobban el lehet adni. Éppen ezért nagyon erős nyomás nehezedik az induló szerzőkre, akik azt látják, ha be szeretnének kerülni a klubba, bizonyos tartalmú, műfajú könyvet kellene írniuk. Úgy vélte, a lírában hagyományosan sokkal könnyebben tudtak női szerzők érvényesülni, ott jobban átengedték a terepet a nők számára. Női költők sokkal gyakrabban váltak a kánon részévé, és ebben annak is lehet szerepe, hogy az irodalom sem mentes a piaci megfontolásoktól. Szerinte a 60-as évektől, a prózafordulat óta a próza átvette a stafétabotot a nagyon erős lírától, ami korábban szinte egyeduralkodó műfaj volt. És ez szabadabb utat nyitott a női szerzők számára a költészet terén.
Seres Lili Hanna ehhez kapcsolódva az idő kérdését említette meg. Verset, novellát, tárcát írni könnyebb gyereknevelés mellett, és ez befolyással lehet arra, milyen műfajban alkotnak a nők.
Metoo, trauma, hatalmi visszaélések
A beszélgetésen azokat a kérdéseket is megvizsgálták, hogy hagyományosan milyen szövegeket vártak és várnak el a nőktől. Lehet-e például egy nő vicces vagy trágár? Feladata-e a kortárs nőíróknak, hogy a korábbi sematikus női karakterek helyett megmutassák, milyen a valódi nő? Milyen témákat lehet feldolgozni?
Seres Lili Hanna például megemlítette, hogy
Nemes Nagy Ágnes az érzelmesebb szövegeit takargatta, hogy a fősodrásban tudjon maradni.
Ezt azt jelzi, hogy kellettek bizonyos önkorlátozások, ha egy nő sikeres akart lenni az irodalomban. Neki magának 2019-ben jelent meg a verseskötete, a Várunk, és elmondása szerint meg kellett küzdenie azzal, hogy rengeteg női verse volt, sokat foglalkozott az abúzus, a traumák témájával például.
Ezt követően előtérbe került a metoo-irodalom témája is. Réz Anna szerint a hatalmi visszaélések, a szexuális erőszak, a zaklatás, a gyerekkori abúzus nagyon erősen megjelent a nemzetközi közbeszédben, és egyfajta vallomásos jelleggel társult.
Bán Zsófia szerint ennek a történetnek nemhogy nincs vége, de eleje is alig van. Hazai példát alig lehet mondani. Születtek regények, színdarabok, publicisztikák, de nem olyan mértékben, mint amennyit a téma megérdemelne, így maradt azon a szinten a dolog, hogy a híres emberek ügyeit csócsáljuk. Ráadásul megpróbálták ezt abba a kontextusba helyezni, hogy a bohém színházi, filmes világban történnek ezek a dolgok, holott pontosan tudjuk, hogy a legkülönbözőbb munkahelyeken, illetve mindenféle helyzetben megeshetnek. Szerinte idő kell ahhoz, mire megteremtődik a nyelv, amivel majd lehet beszélni ezekről a tapasztalatokról.
Szóba került Seres Lili Hanna Intelmeink című verse is (a Literán olvasható), ami éppen ezt a témát járja körbe. Mint elmondta, ez a vers például pont a nyelvkeresésből született. Azért kezdte el körülírni ezeket a tapasztalatokat, mert megírni iszonyatosan nehéz. Szerinte most egy nyelvkeresési folyamatban van a művészet. Ebben a vallomásosságnak is van helye, de az oral speech nem szépirodalom. Meg kell találni, hogyan váltunk át egyikből a másikba.
Németh Zoltán ennek apropóján Borbély Szilárd A testhez című kötetét említette meg, amely éppen a női hangokkal kísérletezett, és amely szerinte megelőlegezte ezt a fajta irodalmat. Bán Zsófia szerint ennek gender szempontból többek közt azért is van jelentősége, mert lehetővé teszi a férfi áldozat narratívák megjelenését is.
Nagyon kevés férfi narratíva jelenik meg a “boys don’t cry”-kultúra miatt, holott férfiak is lehetnek áldozatok.
Mint mondta, azért is fontos, hogy ez a nyelv létre tudjon jönni, mert az nemcsak a női narratívákat segítené, hanem a férfi narratívákat is, amik egyébként hiányoznak.
