Aranyemberek – A férfiközpontú magyar kultúráról
Az első előadást Hermann Veronika irodalomtörténész tartotta, aki úgy gondolta, ahhoz, hogy a kortárs helyzetről beszélni tudjunk, érdemes megnézni, miért alakult úgy, hogy
a magyar irodalmi kánon extrémen férfiközpontú lett, akár a korpuszt nézzük, akár az irodalom intézményrendszerét, például a folyóiratokat.
Az előadásának címe így hangzott: Az aranyemberek – A férfiközpontú magyar kultúráról. Ezt egy aktuális eset ihlette, Tóth Krisztina interjúja a kötelező olvasmányokról, amelyet felkapott és kiforgatott a sajtó. Hermann Veronika szerint a jelenlegi magyar közélet és a humán tudományok megítélése és megbecsültsége régen látott mélységben van, a szakmai kérdéseket folyamatosan politikai térben is megítélik, aki pedig eltér a hivatalos politikai ideológiától, azt politikai boszorkányüldözés várja. Tóth Krisztina ebbe a csapdába esett bele, amikor Az arany ember kapcsán az irodalmi kánonról beszélt. De hogyan jutottunk idáig, mely tényezők befolyásolták a magyar nemzeti kánon férfiközpontúságát? – tette fel a kérdést.
Hogy miként alakult ki nálunk ez a patriarchális irodalmi kultúra és közeg, azt három okra vezette vissza. Előtte azonban megemlítette a diszciplináris nehézségeket is: nem politikusok joga, kompetenciája az irodalom korpuszát megítélni, ugyanakkor fel kell tenni a kérdést, hogy kik azok, akik legitim módon tudnak nyilatkozni ezekről a témákról. Olyan tudományos térnek kellene kialakulnia, ahol a részterületek művelői gondolkodnak közösen az irodalmi kánonról, a nemzeti irodalom létjogosultságáról – mondta.
Az irodalom maszkulinitását első körben az őstörténet kérdésével magyarázta. Szerinte, amikor a felvilágosodás után létrejött a nemzeti kultúra és a nemzetállam mint eszme, szüksége lett a magyar irodalmároknak egy őstörténetre. Ez lett Vörösmarty Mihálytól a Zalán futása. Ennek nyomán pedig a vérségi, patriarchális leszármazás fikcióján keresztül kialakult egy politikai nemzetfogalom. Azt is hozzátette, hogy az a nemzeti kánon, ami a 19. században kialakult Magyarországon, a mai napig fennáll, a feltűnően maszkulin politikai tér konzerválta azt. Ennek az is az oka, hogy a nemzeti identitás a stabilitásban érdekelt. Közben pedig nincs olyan integratív nemzeti identitás, ami lehetővé tenné a kánonról való beszédmód eltávolítását a szubjektív érzelmi beszédmódtól.
Hermann Veronika beszélt arról is, hogy a 19. században milyen volt a folyóiratok és a nők helyzete Magyarországon. A szerkesztők közt akkoriban egy nő sem volt, még azoknak a lapoknak sem volt női szerkesztője, amelyek kifejezetten női olvasókhoz szóltak.
A nőket igyekeztek kiszorítani a nyilvános társadalmi terekből és beszorítani a privát terekbe, az otthon melegének őrzése a korabeli viták retorikájának egyik alapja lett.
A divatlapok is férfiak által szerkesztett lapok voltak, a szerkesztők megpróbálták kitalálni, hogy a nők nevelődéséhez hogyan lehetne hozzáállni, nők kevésbé nyilatkozhattak meg ezekben a kérdésekben. Közben pedig hiába volt egyre több női olvasó, a kulturális hierarchia alacsonyabb pontján álltak a női műfajok. Ez a kulturális hierarchia pedig tartotta magát végig a 20. században is.
Az irodalomtörténész kiemelte, hogy a nyílt kánon (a mindenkor aktuálisan érvényben lévő kánon) mellett mindig van egy ellenkánon és egy lappangó kánon. Utóbbi olyan kánon, ami azokat a népszerű olvasott szövegeket tartalmazza, amik valami miatt a nyílt kánonba nem kerülnek be. A női szerzők láthatatlanságának szerinte az is lehet az oka, hogy a lappangó kánonban lévő női szerzőket kevéssé vizsgáljuk. Tehát miközben tartja magát ez a roppant maszkulin kánon, ezzel szemben
van egy lappangó kánon, amiben a női szerzők és olvasók sokkal inkább jelen vannak, ezt kéne jobban felfedezni.
A női reprezentáció a magyar irodalmi folyóiratokban
Hidas Judit egy friss kutatás eredményeiről számolt be előadásában, amelyet a SZÍN végzett az elmúlt három hónapban, és amely azt vizsgálta, mi történik a folyóiratoknál a női írókkal. A szervezet az őszi konferenciáján az irodalmi díjak kérdését vizsgálta, és akkor azt állapították meg, hogy az elismeréseknek 82%-a ment férfiakhoz, 18%-a nőkhöz. Most ebben a vizsgálódásban mentek tovább, hogy megnézzék, hol esnek ki a nők a kánonból. A folyóiratok ebből a szempontból azért jelentősek, mert ott érdemes egy szerzőnek a pályáját elkezdeni, hogy a nagyobb kiadókhoz be tudjon kerülni, illetve a folyóiratokban megjelenő kritikák a siker fokmérői, ami a díjaknál is fontos lehet.
A kutatás során a 2000-es és a 2020-as évfolyamot nézték meg, illetve azt, hogy milyen elmozdulás történt a húsz év leforgása alatt. Négy nagy vezető irodalmi folyóiratot vizsgáltak, az Alföldet, az Élet és Irodalmat, a Jelenkort és Kalligramot, valamint a Holmit, amely 2014-ben megszűnt. Arra jutottak, hogy
2020-ban a publikáló kortárs magyar szerzők közt 72% volt férfi, 25% nő és 3% nem bináris.
Ha az adatokat lebontjuk a különböző folyóiratokra, nagyjából hasonló számokat látunk. A négy folyóiratot vizsgálva 23-32% között mozog a nők aránya.
Ehhez képest mások a nemi arányok a vezető szépirodalmi kiadókban megjelenő szerzők közt. Öt kiadót vizsgálva (Magvető, Kalligram, Prae, Jelenkor, Scolar) megállapították, hogy 15 és 50% között mozog a női szerzők aránya. Kimagaslók ezek közül a Magvető és a Prae Kiadók, ezeknél 50-50%-ban jelennek meg női és férfi írók, illetve kiemelkedik a sorból legnagyobb különbséggel a Kalligram, ahol 15-85%-os az elosztás a férfiak javára.
Hidas Judit szerint ez az eredmény azt jelenti, hogy
sokkal kevesebb nő publikál folyóiratokban (25%), mint akinek könyve jelenik meg a nagy kiadóknál (38%),
tehát alacsonyabb a nők bejutási lehetősége a folyóiratokhoz, így jellemzően valamilyen más úton találják meg a kiadókat a nők, nem a folyóiratokon keresztül.
Vizsgálták a kritikusok arányát is: 36% volt női kritikus 2020-ban, 64% férfi. Azt is nézték, hogy milyen mértékben írnak férfiak nőkről és fordítva: 50%-ban férfiak írnak férfiakról, 20%-ban nők írnak férfiakról, 17%-ban nők írnak nőkről (itt történt a legnagyobb elmozdulás az elmúlt húsz évben), és 13%-ban írnak férfiak nőkről. A folyóirat szerkesztőségekben 84% a férfi és 16% a női szerkesztők aránya. A négy szerkesztőségben (Alföld, Jelenkor, Élet és Irodalom, Kalligram) az összesen 41 fő szerkesztői munkakörben dolgozó közül 34 férfi és 7 nő. Hidas Judit szerint fontos lenne feltárni, hogy ezek az arányok mennyiben vannak összefüggésben a férfiak dominanciájával. A vizsgálat ugyanis feltárta azt is, hogy milyen arányban születnek kritikák női szerzők munkáiról.
Eszerint 2020-ban 70%-ban férfi szerző kötetéről készült kritika, míg a női szerzők műveivel csak 30%-ban foglalkoztak a kritikák.
Az előadásból az is kiderült, hogy az elmúlt húsz évben azért volt javulás ezen a téren. A publikáló szerzők közt 2000-ben még csak 13% volt a nők aránya, amely most 25%-ra bővült. A kritikák száma akkor 15% volt a női szerzők könyveiről (most 30%). A női kritikusok száma pedig szintén nőtt: 25%-ról 36%-ra. Hidas Judit összességében azt állapította meg, hogy a kiadóknál nagyobb számban jelen vannak a női szerzők, mint a folyóiratokban. A kritikák pedig kevésbé foglalkoznak a női szerzőkkel a könyvpiacon való jelenlétükhöz képest.
Az elmúlt két évtizedben voltak pozitív elmozdulások, de a női szerzők szövegeire egyelőre kevésbé nyitottak a folyóiratok, mint a könyvkiadók.
A konferencián az előadások után írók személyes beszámolói (Karafiáth Orsolya, Szaniszló Judit), valamint kerekasztal-beszélgetések következtek, amelyeken írók (Péterfy-Novák Éva, Berg Judit, Karafiáth Orsolya), valamint szerkesztők (Nagy Csilla – Irodalmi Szemle, Vásári Melinda – Műút, Valuska László – Könyves Magazin) beszéltek a tapasztalataikról. A közel ötórás esemény a a Szépírók Társasága elnökének, Szkárosi Endrének záróbeszédével és irodalmi felolvasással zárult: Bán Zsófia, Gerevich András, Kiss Tibor Noé, Mán-Várhegyi Réka, Terék Anna és Zilahi Anna olvasták fel egy-egy művüket. A konferencia videón is visszanézhető ITT és ITT.