A jelentés ihletője, Emilia Bassano angol költő
Egy új kutatás szerint sem a médiában, sem a piacon nem egyenlők a női és a férfi írók lehetőségei: jelentős különbségek vannak a médiamegjelenések számában, a róluk szóló cikkek tartalmában, és a jövedelem tekintetében is.
Az Emilia-jelentést, amelyet Anglia első női költője után neveztek el, azzal a céllal hozták létre, hogy megvizsgálják az ellenkező nemű írók bevételeit az azonos piaci területeken. Emilia Bassano Anglia első publikáló női költője volt a 17. században és bizonyos vélemények szerint ő lehetett a Shakespeare-szonettek Fekete Hölgye is. De Bassanóról az utókor nagyrészt elfelejtkezett, mivel a férfi kortársai mellett homályba veszett a neve. Négyszáz évvel később, a róla szóló Emilia című színdarab producereinek megrendelésére most átfogó kutatást végeztek a női és férfi írók médiamegjelenéseiről. Az eredmény nem lett kecsegtető: a női írók még ma is azt tapasztalják, hogy nem veszik őket elég komolyan.
A női szerzők nem csak mindenféle női marhaságról írnak
A New York Times Bookends című rovatában Cheryl Strayed és Pankaj Mishra osztották meg véleményüket arról, van-e kettős mérce a nők és a férfiak által írt domestic témájú könyvek megítélésében - utóbbi kategóriájába leginkább az otthoni, családdal kapcsolatos, érzelmekkel átfűtött témákat sorolják.
Az Emilia-jelentés tíz férfi és női író helyzetét vizsgálta meg abból a szempontból, hogy mennyit szerepeltek a hírekben és mely fórumokon, milyen minőségben foglalkoztak velük. A kutatás jelentős elfogultságot fedett fel a férfi szerzőkkel szemben, a folyóiratok nagy részében például csak ők kaptak helyet. Összehasonlítottak azonos területeken mozgó, hasonló kaliberű, de ellenkező nemű írókat is, például Neil Gaimant és Joanne Harrist vagy Matt Haiget és Rowan Colemant. Minden esetben arra jutottak, hogy a lapok arányaiban sokkal többször foglalkoztak ajánlókban, hírekben és interjúkban a férfi szerzőkkel, mint a nőkkel.
Vizsgálták azt is, hogy a női írókkal milyen minőségben foglalkoztak. Érdekes például, hogy az ajánlókban és egyéb hírekben kétszer nagyobb eséllyel említették meg a korukat, mint a férfiak esetében. A témáról 27 női szerzővel interjút is készítették, akik szintén megerősítették a kutatás elszomorító eredményeit. Rowan Coleman például arról beszélt, hogy egy nagyobb lap sem írt soha kritikát a könyveiről, pedig már egy sor bestsellert írt. Azt is elmondta, hogy egy míg egy férfi számára az írás karriernek számít, addig a nők esetében gyakran úgy kezelik, mintha csak egy kedves hobbi lenne. Joanne Harris hasonló tapasztalatokról számolt be. Szerinte a női írókra még mindig úgy tekintenek, mint akik csak a nőkkel kapcsolatos speciális témákról írnak, míg a férfiakat úgy kezelik, mintha ők foglalkoznának minden olyan témával, ami univerzális és fontos. A krimiszerző Sarah Hilary pedig arról beszélt, hogy a nőktől rendszerint azt várják, hogy feltárják a személyes életüket, mert azokon a fórumokon, ahol megjelennek – főként a női magazinokban – az olvasók erre kíváncsiak. A hangsúly így az ő esetükben nem a szakmaiságon van.
Az Emilia-jelentés szerzője, Danuta Kean szerint a nőknek még mindig nem jut a férfiakéval egyenlő platform, ahol a munkájukat tényleg meg lehetne ítélni. Nehéz számukra megjelenési felülethez jutni és ez nehézzé teszi azt is, hogy kellő jövedelemre tegyenek szert, illetve, hogy profi íróként karriert építsenek a szakmában. A férfi és a női írók bevételei közt ma csaknem 25 százalékos eltérés van. Úgy véli, hogy főként a kiadóknak és a szerkesztőknek kellene változtatniuk a hozzáállásukon. A gender-sztereotípiáktól mentes könyvborítókkal például segíteni lehetne, hogy a női szerzőket is komolyabban vegyék. A lapoknak és folyóiratoknak pedig felül kéne vizsgálniuk azt, hogy náluk mennyiben billennek el az arányok a férfiak javára.
Forrás: The Guardian