Vadul számolgatom, vajon mikor történt mindez, mikor készíthettem ezeket a képeket. 

Minden bizonnyal 1976 telén, 1977 tavaszán, talán februárban, márciusban, amikor a télnek már nem volt nagy éle. 

Vajon mikor találkozhattunk először az Esterházyakkal.

Valamivel előtte.

Annyi biztos, hogy az első találkozásunkat megelőző napokban vagy hetekben érkeztem haza Wrocławból, ahol két egymást követő estén, majd egy szünnapot követő vasárnap délután harmadszor is megnézhettem Jerzy Grotowski Apocalypsis cum figuris című színházi előadását. Ez az előadás úgymond megváltoztatta a működésemet, gondolkodásomat, majd mindazt, amije az embernek van. Vannak ilyen könyvek és előadások, amelyek erre képesek. Felgyújtott és elégetett. Olyan nincs, hogy három előadás között ne legyen különbség, mégis spontán maradjon. Nem tudom, hogyan, miféle angyali koncentrációval tették Grotowski színészei a dolgukat, de nem volt különbség az előadások között. Felégette a régi énedet, forróságával beléd költözött, egy lett a három. 

Wrocławban mindenesetre iszonytató hideg volt, mínusz húsz körül, vastagon állt a hó, a kezem le nem jött a teáspohárról. A vonat már a Keleti pályaudvaron zsúfolásig telve volt vad lengyel csempészekkel és főleg még vadabb csempésznőkkel. Amit nem elítélőn állapítok meg róluk, hiszen vadkeleten ők töltötték ki magukkal a legálisan hiányzó kereskedelmi életet. Le is szállították őket a vámosok a vonatról. Hagyták őket a hóban állni, bizonyos dolgokat elkoboztak tőlük. Mielőtt Prágába értünk volna, megszűnt a fűtés. A cseh kalauz minden kérdésre halálos unalommal azt válaszolta, hogy majd a lengyel határon a lengyelek visszaadják nektek. Kinn tombolt a hóvihar. Összesen tizenkét órát késtünk a hóban. Nem adták vissza a lengyel határon. A jégvirágtól nem lehetett kilátni. A kocsik között a harmonikák résein bezúdult a hóförgeteg és rögtön megfagyott. Grotowski színháza a világnagy anomáliára válaszolt. Az élménytömegtől eltelve sétáltunk át Magdával az Andor utcai lakótelepről az Őrmezői lakótelepre, Sándor Györgyékhez, ahová ők Esterházy Gittát és Pétert szintén meghívták a vacsorára. Ők már ott is ültek. Gitta mindenórás terhesen. Ezek szerint mégis márciusban kellett lennie, március legvégén. Úgy emlékszem, hogy gyalog mentünk, hótócsákat kerülgettünk, Kelenföldnél át is keltünk a havas vasúti töltésen, síneken, hogy rövidebb legyen. Sándoréknak, Ilinek és Gyurinak, az volt a titkos szándéka, hogy ők most összevezetnek bennünket.

Legyünk barátok.

Én amúgy is Grotowski lázában égtem, meséljem el, neki már telefonon elmeséltem. Egész este az előadásról szónokoltam. Aminek hallatán aztán Gitta és Péter is alaposan lángra gyúlt.

Elmondhatatlanul sokat nevettünk az odautazásom, a még körülményesebb visszautazásom, a taxizásom történetén, ahogy a méteres hóban imára kulcsolt kézzel térdelek és mindenféle nyelveket zagyválva kérlelem a taxisofőröket, hogy vigyenek el a színházba, mert különben lekésem az előadást, könyörüljenek, de valamire vártak, valakire vártak, aki még a keresztényi könyörületességnél is fontosabb. Vagy a lengyel titkosszolgálat ügynökein, akik halálos izgalomban, nehogy a szemük elől veszítsenek, több váltásban elkísértek a vonaton Varsóig, hogy valamilyen alkalmas pillanatban kábítószert csempésszenek a csomagomba, mert azokban a hónapokban minden gyanúsabb egyénnel ezt tették, és akkor megvolt nekik a corpus delicti.  

Ezen az egész végeérhetetlen képtelenségen nevettünk, ami akkor az életünket be akarta keríteni, be is kerítette, fel akarta falni, na, azt azért nem. 

Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!