Madácsi-Laube Katalin a Berlini Művészeti Akadémia Irodalmi Archívumának tudományos munkatársa. Feladata az Esterházy Péter-archívum, továbbá Kertész Imre, Konrád György és Nádas Péter archívumainak gondozása.
Halványszürke dobozok sorakoznak szép rendben egymás mellett, alatt és fölött, egy teljes falat alkotnak a stabil, könnyen gördülő polcokon. Ezt a látványt örökítette volna meg az a soha el nem készült fotó, amely itt, Berlin szívében az Esterházy Péter archívumával való első találkozást lett volna hivatott megörökíteni. A város és az olykor még hallható, összetéveszthetetlen berlini dialektus (Berliner Schnauze) nem volt idegen az író számára.
Gyakran és szívesen tartózkodott Berlinben,
néha hónapokat is itt töltött és dolgozott. Az író neve, éppúgy, mint néhány budapesti kortársáé, a ’90-es évektől mélyen beíródott Európa, Berlin és az itteni Művészeti Akadémia történetébe.
A halványszürke dobozok hosszú sora előtt állok, és elképzelem az írót, ahogy a dolgozószobájában zsebre tett kézzel néz a fényképező lencséjébe, körülötte derékmagasságban tornyosulnak a kéziratok, a jegyzetek, a fellapozott könyvek, amelyek között csak szűk ösvényen lehet közlekedni. A mostani gondos rend és a valamikori kreatív káosz (vagy éppen bonyolult rend) közötti távolságot jó néhány kilométernyi megtett út választja el, és a család több hónapos fáradhatatlan munkája hidalta át. Bénító gondolatok: amiről ez az idejekorán hagyatékká vált anyag a halványszürke dobozok mélyén bizonyosságot tesz, az se több, se kevesebb, mint egy különleges élet.
Hogyan szabad, hogyan kell, hogyan lehet hozzá közeledni?
A professzionális rutin mentőövébe kapaszkodva végre nekilendülök a munkának. Dobozt doboz után nyitok, létrára föl, hogy a dobozfal minden szegletét elérjem, majd létráról le – a légkondicionáló érzékelhetően eredményes munkájával dacolva immár sállal és még egy kardigánnal felvértezve –, újabb és újabb dobozokkal megpakolva, azokban újabb füzetekkel és iratokkal: egy fél évszázados művészi pálya ránk hagyott relikviáival.
Az író kedvelt munkaeszköze, ez menet közben kétségtelenné válik: a nagyalakú FÜZET, mindenekelőtt a SPIRÁLFÜZET. (Meg persze a toll: golyóstoll a vázlatokhoz és az 1. leíráshoz, aztán töltőtoll a tisztázott változathoz, a 2. vagy, ha ennyivel nem sikerül megúszni, a 3. leíráshoz). Vonalas, elvétve kockás spirálfüzet. A borítójuk pöttyös, babos, kavicsos, márványmintás és mindenféle megnevezhetetlen mintájú. Az újabbak mintája leginkább hullámos, kék alapon kék hullámok (Donauwelle!) vagy körkörös, amelyen a körök számtalan helyen metszik egymást. Vitathatatlanul a kék szín uralkodik, bár előfordul rikító piros is (hol másutt, mint a Termelési-regény leiratánál!). Mégis három darab vékony, fekete (nem spirál) füzet kelti fel a kíváncsiságomat. (Tudván tudva a mélyfúrásokkal járó veszélyekről, hogy egyetlen kézirattal egy egész munkanap is egyetlen múló pillanatként eliszkolhat, kicsit tétovázva, de egyenként kézbe veszem őket). Ezek már külsejük alapján is kilógnak a(z ÁPISZ-os) sorból. Valóban, a gazdájuk valamikor 2 (cseh) korona 10 hellerért vásárolta darabját. A család útbaigazításának köszönhetően (a szürke dobozok mindegyike ugyanis műcímmel és évszámmal van ellátva) rögtön kiderül:
a szárnyait bontogató író legkorábbi írásait, korai prózaműveit tartom kezemben.
Végre felütöm: bal oldalon két verssel, Utálat és Arisztokraták (nem is rossz!), jobb oldalról 8 pontba szedett vázlattervvel indul a füzet, melynek első pontja a Tanmese a szőke lányokról és a △ szerkezetéről. Hamarosan kiderül, az írás vágya és ösztöne a katonai szolgálat hónapjai alatt válik halaszthatatlan és rendszeres gyakorlattá: Mint az szorgos irodalomtörténeti kutatások után kideríthető – bogozom a számomra még ismeretlen kézírást –: katona vagyok. Ennek különösebb jelentősége ugyan nincs, hacsak az nem, hogy ½ 10-re befagy a világ […]. Nagyszerű érzés a 11 hónapi katonai szolgálatnak ezt az állambiztonságilag bizonyára nem belekalkulált, úgymond melléktermékét kézben tartani. Hullámzó, elegáns betűsorok sorakoznak a szemem előtt, itt-ott alig olvasható folyammá nyúlva, mintha a szerzőjük mégsem lenne annyira biztos benne, hogy azokat valaha bárki is ki fogja betűzni (szorgos irodalomtörténeti kutatás ide vagy oda). Helyenként rajzok egészítik ki a kompozíciót, a homo aestheticus kétségtelenül többféle nyomot hagyott már ezeken a lapokon is. A füzet utolsó lapjaihoz érve egy önarcképre (?) leszek figyelmes, és egy, ahogy a fiatal író nevezi, művészi ökonómiával megszerkesztett címlapra: Esty Péter. Aztán újabb nekifutások: Esthy, Esti, Est y Péter. Aztán mégiscsak marad (legalábbis egyelőre) az Esty. Esty Péternek hívnak, 1950 ápr. 14-én születtem, Budapesten. Az Eötvös L. Tud. Egyetem TTK. Matematikus szakának másodéves hallgatója vagyok. 1968-ban érettségiztem kitűnőre, utána 1 évig, pontosabban (nem fölösleges preciszség) 11 hónapig katona voltam, ahol a szakaszvezetői rangig küzdöttem föl (önerőből) magam. 1969 aug. 2-án civilizálódtam. […] De ezt a 2010-es Estit ilyen impozánsan megelőlegező curriculum vitaet már egy valamivel későbbi füzetben, egy spirálfüzetben olvasom, amelynek besárgult oldalai a fekete füzetekkel együtt az első öt-hat év prózagyakorlatait és egyre csiszoltabb darabjait őrzik. Ezekből mazsolázott az 1974-ben az Alföld folyóiratban, majd 1976-ban önálló kötettel debütáló író a Fancsikó és Pinta, valamint a Pápai vizeken ne kalózkodj! (1977) köteteihez.
Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!
