2016. július 14-én elhunyt Esterházy Péter, a magyar irodalom egyik legfontosabb és legnagyobb hatású írója, a Bevezetés a szépirodalomba, a Harmonia Caelestis és egy sor fontos és kihagyhatatlan könyv szerzője. A tavaly május óta hasnyálmirigyrákkal küzdő író betegsége történetét Hasnyálmirigynapló című könyvében dolgozta fel, ott ezt írta:
(„A rák nem külön van bennem. A rák én vagyok »...«. - Azt hiszem azonban, hogy ezt mondva kissé gazsulálok neki. Meg van fertőzve a gondolkodásom, tréfálkozhatnék"), vagyis ez két önállóan élő, de egymásra utalt létező párkapcsolata. „Nagyon azért ne szeressek bele a hasnyálmirigyembe, mert azt ő veszélyesnek tartja"
1950. április 14-én született Budapesten, Esterházy Mátyás és Mányoki Magdolna első gyermekeként. Nevezetes család örököseként jött a világra: apai ágon a híres Esterházy család grófi ágából származott, nagyanyja, Károlyi Margit pedig még az Esterházyaknál is ősibb magyar főnemesi család, a Károlyiak sarjaként egészen a tizennegyedik századig vissza tudta vezetni a családfáját. Azonban híres-nevezetes arisztokraták utódjaként megszületni az ötvenes évek elején nem volt épp a legszerencsésebb, így Esterházy alig egyévesen már meg is kapta élete első hivatalos végzését: kitelepítették Hortra.
Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban P. E. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene.
Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb.
Harmonia Caelestis
A kitelepítés ugyan csak néhány évig tartott, a család számára azonban maradandó emlék maradt – tragikomikus történetét Esterházy megírta nagyregényében, a Harmonia Caelestisben, de ebből az élménykörből táplálkozott 2014-es könyve, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat is (olvass bele ITT). A család végül egy rövid csobánkai kitérő után 1957-ben költözhetett vissza Budapestre. Péter és testvérei itt nőttek fel, igaz a nyarakat a Károlyi-nagymamánál töltötték Majkon, aki annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni az országot, hogy férje, Esterházy Móric 1956 után disszidált (ezzel egyébként újabb nehézségek elé állítva a családot.) A vasakaratú, „vadmagyar” asszony személyisége nagy hatással volt a fiatal Esterházyra, aki később írásaiban őt is többször megörökítette.
Az író A bűnös kapcsán adott exkluzív interjút a Könyvesblognak, melyben az íráshoz és a betegséghez való viszonyáról is beszélt
Az apa, Mátyás az ötvenes évek végén a belügyminisztérium III/III-as ügynöke lett, és éveken keresztül írt jelentéseket Csanádi álnéven. Ezt a családból senki sem tudta, Esterházy is csak a kétezres évek elején értesült róla, amikor a Történeti Hivatalban a saját magáról szóló jelentések után kutatott. Az apa ügynökmúltával való szembesülést a Javított kiadás című regényben írta meg 2002-ben, mely így az édesapa figuráját előtérbe helyező Harmonia Caelestis kiegészítő kötete lett.
Esterházy Péter Budapesten végezte az iskoláit: a piarista gimnáziumba járt, majd (mivel érettségikor közölték vele, hogy tanárszakra semmiképpen sem mehet) az ELTE matematika szakára iratkozott be. Bár volt érzéke a matematikához, saját bevallása szerint az egyetemen az „intelligens nemtudás” művészetét gyakorolta. Az egyetem elvégzése után néhány évig egy számítástechnikai intézetben dolgozott, majd 1978-tól szabadfoglalkozású író lett.
Első elbeszéléskötete, a Fancsikó és Pinta 1976-ban jelent meg a Magvetőnél, ezt követte egy évvel később egy újabb novellás-kötet, a Pápai vizeken ne kalózkodj. Bár a könyveket jól fogadta a kritika (a Fancsikó például a ’76-os év legjobb első prózakötete lett) igazán csak az 1979-es Termelési regénnyel robbant be a magyar irodalomba – azzal viszont végérvényesen és visszavonhatatlanul.
A bajuszka megmozdult. „Nézd. Nagyon érdekes, amit csinálsz, de hidd el, hogy én magam is már megtapasztaltam némely zsákutcát.” A mester ezt szó nélkül elhitte (olvasott ember ő végül is). „Mert amit csinálsz, zsákutca. UGYANAZ AZ ÖNCÉLÚ ZSÁKUTCA, AMIT A JOYCE, SZENTKUTHY ÉS A GYULA, A HERNÁDI, CSINÁL.” A mester elpirult, mert nem számított ekkora dicséretre. De aztán az derült ki, hogy az szidás volt.
Termelési regény
Ebben a regényben immár teljes egészében megmutatkozik az Esterházy-próza jellemző kelléktára: a vendégszövegek folyamatos (és általában jelöletlen) használata, a nyelvjátékok, az irónia, a gyakori elbeszélői kiszólások illetve valóság és a fikció közti határ elmosása. A szöveg egy része az ötvenes években divatos termelési regények műfaját parodizálja; másik részét az ehhez fűzött jegyzetapparátus teszi ki, mely a regény születését meséli el, főszereplője pedig az a hol egyszerűen mesterként, hol Esterházy Péterként emlegetett író. A szöveg politikai és esztétikai szempontból egyaránt feszegette az akkori határokat, mégis megjelenhetett, sőt, nagy siker lett, és egyszer s mindenkorra összekapcsolta Esterházy nevét a posztmodern irodaloméval.
Az1986-os Bevezetés a szépirodalomba című gyűjteményes kötet hasonlóan nagy hatású szöveg volt, sokan máig Esterházy egyik főművének tartják. A kötetben különféle műfajú írások találhatók a képregénytől a drámán át a kisregényig; többek között ebben a könyvben olvashatók a Függő, a Ki szavatol a lady biztonságáért?, Kis Magyar Pornográfia, A szív segédigéi és a Bevezetés a szépirodalomba című írások.
1987-ben Tizenhét hattyúk című kötetével keltett feltűnést, melyet Csokonai Lili álnéven adott ki. A könyv nem csak az álnév miatt idézi Weöres Sándor Psychéjét, hanem nyelvében is: benne egy ma élő hányattatott sorsú fiatal nő meséli el az életét, barokk kori magyar nyelven. Az irodalmároknak jó darabig fejtörést okozott, ki írhatta a kötetet – Esterházy csak később fedte fel magát.
A kilencvenes években is jobbnál jobb kötetei jelentek meg, elég csak a Hrabal könyvére, a Hahn-Hahn grófnő pillantására, az Egy nőre vagy publicisztikai gyűjteményeire: az Egy kék harisnya feljegyzéseire és az Egy kék harisra gondolni. A következő igazán nagy hatású szövege a 2001-es Harmonia Caelestis lett: a monumentális regényben családja, elsősorban pedig édesapja történetét meséli el, a rá jellemző játékos formában. A kötetet a 2002-es Javított kiadás követte, mely az apa ügynök múltjával való szembesülés meghatóan őszinte krónikája. 2003-ban esszékötetet adott ki A szabadság nehéz mámora címmel, majd újabb regények következtek: a focival kapcsolatos élményeket összefoglaló Utazás a tizenhatos mélyére, az anya figuráját előtérbe állító Semmi művészet, a Kosztolányival párbeszédbe lépő Esti, majd az Egyszerű történet vessző száz oldal két kötete: a tizenhetedik században játszódó Kardozós változat, illetve a Márk változat, melyben egy kitelepített család történetét meséli el.
Család, történelem, politika, foci és persze mindenek előtt az irodalom – egészen a tavalyi évig ezek voltak Esterházy kedvenc témái. Aztán 2015-ben sajnos új szereplővel bővült repertoár.
Esterházy először tavaly ősszel, a göteborgi könyvvásár kapcsán beszélt betegségéről a nagyközönségnek, amikor nyílt levélben kért elnézést távolmaradása miatt:
Erről sokat tudnék beszélni, a varázsról, a titokról. És milyen lelkesen, ihletetten. Hiszen ez tölti be az életem. (Zárójel. Ez kicsit megváltozott, ezért is nem vagyok személyesen jelen, most igyekszik más betölteni az életem, de így meg a hasnyálmirigyrákról tudnék lelkesen és ihletetten beszélni, amitől ugyan most megkímélem a tisztelt publikumot, de ne reménykedjen, előbb-utóbb hosszabban is szólok róla, I am afraid.) Folytatom zárójelen kívül, mintha mi sem történt volna.
A hír mindenkit megdöbbentett és lesújtott (kivéve persze a Magyar Hírlapos Dippold Pált, akinek visszataszító tapintatlanságából kisebb botrány is keveredett.) Esterházy nemsokára beváltotta az ígéretét: a decemberben megjelent A bűnös című könyvében Szűts Miklós festményeihez írt szöveget, melynek már a betegség a főszereplője.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hasnyálmirigy. Pontosabban egy Hasnyálmirigy. Hát… valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja. A festményen látszana, hogy szakadatlanul szerelmes. Mint róka a tyúkokat, hajkurássza a nőket. És a férfiakat. Nem tenne különbséget, tudhatni, a szerelem vak. Szívesen volnánk a XVII. században, lenne ló, lenne kard, lenne hajnali pára, vágtatás és ontása gaz törökök vérének. És akkor imigyen szóla egy égi hang: Csukd be fiam azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat.
A bűnös
Hasnyálmirigynapló című, a beteg-létről még kendőzetlenebbül valló kötete (ITT írtunk róla) pedig a 87. Ünnepi Könyvhétre jelent meg, melyet az író még meg is tudott nyitni. A Vörösmarty téren tartott, Dés László által kísért ünnepi beszédében a könyvek és az olvasás fontosságáról beszélt, igaz – örök lázadóként – azért néhány ironikus megjegyzést a magyar kormánynak és az MMA-nak is odaszúrt. Utolsó szövegeiből, megnyilvánulásaiból egyébként az derül ki: fanyar humorát, nyegle, kamaszos derűjét még a legnehezebb időkben is igyekezett megőrizni.