A végső megoldásról azt írtuk cikkünkben, hogy „a súlyos témái ellenére sem lehangoló kötet. Az öreg detektív szarkasztikus kommentárjai, a szinte filmszerűen ábrázolt helyzetkomikum, a váratlan fordulatok és nézőpontváltások kellemesen kapcsolódnak össze Michael Chabon metaforákban bővelkedő írói stílusával. És minthogy a humorát végig nem veszíti el, a nyár egyszerre megrendítő és szórakoztató olvasmánya lesz”.
Sherlock Holmes és a papagáj esete
A Dél-Angliában játszódó regényben egy német zsidó menekült kisfiúnak különleges barátja van: egy papagáj, ami számsorokat mondogat, azt viszont senki sem tudja pontosan, hogy ezek mit jelentenek. Az ügy akkor kelti fel igazán a környéken élő, bogaras öregember figyelmét, amikor egy gyilkosságot követően a madár eltűnik.
Hogy a helyi rendőrség idővel az öreghez fordul tanácsért, nem meglepő, Chabon ugyanis – bár egyszer sem írja le a nevét – elég hamar egyértelművé teszi, hogy az idős Sherlock Holmesról van szó.
„– Egy papagáj. – Bellows látta, hogy ezúttal sikerült nem csupán felkelteni az öreg érdeklődését, de egyenesen megdöbbenteni. És az öreg láthatóan maga is roppantmód örült ennek. – Hát persze. Egy afrikai szürke. Valószínűleg egy kisfiúé. Olyan kilencévesforma. Német nemzetiségű, lefogadnám, hogy zsidó származású, és beszédképtelen.
Ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy a felügyelő megköszörülje a torkát. Quint nyomozó minden érvet felhozott az ellen, hogy az öreget bevonják a nyomozásba. Egyáltalán nem beszámítható, uram, erről maximálisan biztosíthatom. Bellows felügyelő azonban túlságosan zavarban volt, semhogy kárörvendjen. Hallotta a meséket, a legendákat, a vad és híres következtetéseket, amiket az öreg fénykorában produkált, szivarhamuból azonosított orgyilkosokat, egy őrkutya ugatásának hiányából talált meg lótolvajokat. Akárhogy próbálta, a felügyelő nem jutott el egy eltűnt papagájtól és egy meglékelt koponyájú, Shane nevű tetemtől egy néma német zsidó fiúig. Ezzel pedig elszalasztotta a lehetőséget, hogy jó pontot szerezzen Quint nyomozónál.”
Az idő az új Moriarty
A regény az öregséget és az elmúlást teszi meg hőse legfőbb ellenfelévé: utóbbi nem egyszerűen személyes szinten érinti, hanem abból a szempontból is, hogy Holmes az 1940-es években már egy letűnt kor képviselője.
Az ő hanyatlása pedig úgy igazán tragikus, ha szellemi, sugallja Chabon, és itt, mintha vitába szállna azzal, hogy Sir Conan Doyle eredetileg egy fizikai akcióban végzett híres detektívjével. Chabon a test változásait egyszerre naturálisan és már-már elégikusan tárgyalja, a rá jellemző, költői képekben gazdag nyelvezettel:
„Végül azonban kénytelen volt elismerni, hogy hiába keres. Amikor bizonytalanul talpra állt, lüktettek az izületei az egyetemes veszteségtől, recsegtek a csontjai attól, hogy bizonyos dolgok, ha elvesztek, kérlelhetetlenül ellenállnak annak, hogy meg legyenek találva. A fiú sóhajtott, olyan fáradtan, mintha messze az Északi-tengerről jönne ez a sóhaj. Az öregember vállat vont. A kudarc tudatától szürke árnyék lopódzott az érzékeire, mintha egy nagy, árnyékoló mellékbolygó surrana a nap elé, apránként, ahogy egy felhő. A világból kiürült a jelentés, akár az égifogyatkozáskor menekülő fény. Egy csapásra hasztalanná vált a tapasztalat és tudás, következmények és megfigyelt eredmények hatalmas tárháza, amelyekről azt hitte, tökéletesen uralja. A körülötte levő világ idegen szöveggel teli oldal lett.
Fehér kockák sora, amelyekből titokzatos, siránkozó zümmögés szűrödött ki. Egy fiú izzó, fonálforma kipárolgásoktól övezve, az arca lapos és árnyékoktól szegett, mintha papírból kivágták és az égre ragasztották volna. Szellő rajzolta az üresség fodrozó portréit fűszálak fakózöld hegyére.
Az öregember az ajkához emelte öklét, és odanyomta, hogy visszatartsa a hányinger forró hegyét. Próbálta magát megnyugtatni azzal a tompa tudattal, hogy efféle fogyatkozások máskor is előfordultak, ám ezt a próbálkozást áttörte a cáfolat gyanánt érkező felismerés, hogy újabban egyre gyakoribbak.”
Háborús trauma és zsidó menekültek
A regény cselekménye mögött felsejlik a háború fenyegetése és a náci fennhatóság alá tartozó területeken a zsidók internálása. 1944-ben járunk, a szereplők azt már tudják, hogy a zsidóknak „pechjük volt”, annak a mélységeit viszont még nem, hogy mi történik igazából. Az olvasó tudása és a korabeli nem értés közötti feszültség Linus alakjában összpontosul. A menekült német zsidó kisfiú önmagába forduló viselkedését nem igazán érti a környezete:
„Linus Steinman kilátóiból azonban szokás szerint hiányzott az őrszem. A mosoly nyugtázatlan maradt. Olybá tűnt, a fiú nem is hallotta a kérdést, noha Parkins rég megbizonyosodott róla, hogy nincs semmi baj a fülével. Egy leejtett tányér hirtelen csörömpölésétől összerezzent, ahogy kell. A templomtorony harangjának kongása megmagyarázhatatlan módon könnyeket csalt abba a nagy sötét szemébe.
– Azt aztán kérdezheti – kapta be az utolsó kanál levest Reggie. – Süket, mint az ágyú.
A fiú lenézett a levesére. A homloka ráncba szaladt. Az egyházközség és a környék zöme úgy gondolta, hogy nem beszél angolul, és valószínűleg együgyű. Parkins azonban mindkettőben kételkedett.”
Chabon derűje jókedvre derít
A kötet hangvétele a komorabb témák ellenére alapvetően derűs, humoros. Nem az a nyilvánvaló, például Rejtő-féle komikum ez, hanem sokkal finomabb, de még mindig szórakoztató hasonlatokban és szarkasztikus megjegyzésekben ölt testet.
„Végre-valahára ott állt a régi család kaptárja előtt a füstölőkerettel és a bedugózott benzaldehides üveggel. A kaptárból végzetes elégedettség áradt, mint egy olyan városból, ami a karnevált alussza ki, miközben egy dombtetőről a hunok hadserege méregeti.”
Öreg Holmes nem vén Holmes
És végezetül a klasszikus krimihagyományban is megmerítkezhetünk Chabon könyvét olvasva. A főhősökre a legtöbbször nem leselkedik komoly veszély, az ügy megoldása a nyomozó főszereplő ragyogó logikáján és emberismeretén múlik:
„– Jelenleg milyen magas a templomtorony? – kérdezte az öregember.
– Százharminckét láb, hat hüvelyk – vágta rá Parkins. Elmosolyodott. Mr. Sackett leverte a hamut a cigarettájáról.
– És 1312-ben mennyi volt?
– Azt mondanám, tizenhét lábbal rövidebb, bár ezt még be kell bizonyítani.
– Nehéz kérdés?
– Borzalmasan – felelte Parkins.
– És kétségtelenül fontos.
– Csak a magamfajta szőrszálhasogatóknak.
– Ha jól sejtem, Bruno fontos támpontokat adott önnek.
– Nem értem.
– A számok – szólalt meg Bellows felügyelő. – Amiket lejegyez. Dokumentál.
A tétovázás kurta volt, de az öregembernek annak idején nemzedéke legmesteribb hazudozóival volt dolga, akik közé egyébként önmagát is sorolta, még ha ez nem is vallott szerénységre. Az, hogy azóta majdnem harminc évet töltött szinte kizárólag olyan lények társaságában, akik őszintesége kétségbevonhatatlan, szemmel láthatóan szemernyit sem tompította eme berendezése érzékenységét. Parkins úgy hazudott, mintha könyvből olvasná.”
