Egy interjúhelyzetben elsőre talán hendikepnek tűnik, valójában igazi magaslabda, ha egy beszélgetés alanya rögtön az elején kijelenti, hogy márpedig nem szeret interjút adni. Az Esti Hírlap munkatársa 1978 szeptemberében le is ütötte ezt a labdát, Mészöly Miklós pedig nem tért ki a válaszadás előtt. Akkor azt mondta, jobban szereti a nyilatkozatoknál a megnyilatkozásokat, a művet:
„Az egyikben bizonyos szabályok szerint felöltözünk, a másikban levetkőzünk, amennyire képesek vagyunk rá. Lehet persze úgyis vetkőzni, hogy még felöltözöttebbek leszünk és fordítva.
Az őszinteség kockázattal jár.”
Az interjúban sablonkérdések követték egymást, ám Mészöly komolyan vette mindet. Hogy mit jelent neki az írás, a következőt mondta: „Egyszerűen jólesik szenvedni attól, hogy éppen írni kell, holott minden más egyebet boldogság volna csinálni anélkül, hogy jólesne. Bár csak akkor ér valamit az egész, ha már-már perverz kíváncsiság és igazságszeretet van bennünk, ami természetesen minden tisztességes mesterségre érvényes. Tisztább fejűvé és szívüvé teszi az embert: ez jó mottó”. Hozzátette még, hogy az írásban eleve követelmény, ami a politikában bűn: „kizárólag az eredmény ereje érdekelhet, mindegy, milyen módszerrel érem el”.
Ekkor már tíz évvel vagyunk a Saulus megjelenése után, Mészöly pedig arra a kérdésre, hogy melyik a kedvenc könyve, ezt említi, bár a következőképpen fogalmaz:
„A Saulus-regényembe félig belehaltam, aztán azóta ettől és ebből élek. Lehet, hogy ez tesz elfogulttá, mégis azzal a reménnyel, hogy
lesz erőm a következő könyveimbe is félig belehalni”.
Mészölyt a hatvanadik születésnapján, 1981-ben Alexa Károlyt kérdezte a Jelenkorban. Akkor az író elmondta, hogy az elefántcsonttorony teljesen idegen tőle:
„A természetet igazán nem nevezhetem annak, ott pedig kiválóan érzem magamat. Legalább annyira, mint egy sarki kocsmában, ahol tényleg szag-közelben vagyok bárkivel. A szent állatkert – sokat kell nézni őket, s persze, szeretni is, ha változtatni akarsz rajtuk. Az utóbbi években aztán, anélkül hogy különösképpen akartam volna, a fiatalokkal való kapcsolatom, a viták, a tervezgetések engem is közelebb vittek néhány elképzelésem realizálásához. Olyan visszhangfalat és médiumot találtam bennük, amely keretet adott az értelmes cselekvésnek.”
A fiatalok szóba jöttek a kisoroszi kert említésekor is. Érdemes végigolvasni, ahogyan Mészöly beszél erről:
„Hogy-hogy kert? Paradicsom. Kis homoki vad szekfüs rét, néhány sor pusztuló szőlő, kiöregedett szilvafák, akác, ősfű, vadfű, fácánok, nyulak, őzek, szarvasok, a talaj állítólag olyan magas kvarc tartalmú homok, hogy már gyógyít, viszont ellen is áll a mezőgazdasági akaratoskodásnak, az úri virágoknak – meg rajta egy kisebb faház. Nagyjában meg is változott az életritmusom, amióta „birtokos” vagyok. A barátaim oda szoktak kijönni, sok fiatal. Amolyan peripatetikus keretet ad ez a táj a találkozásainknak, – amelyek egyébként teljesen spontánok, még azt se mondhatnám, hogy rendszeresek, csupán mindig megismétlődnek... Nekem nagyon sokat jelentenek, mind a munkám szempontjából, mind a saját tágasságom iskolájaként.”
Polcz Alaine és Mészöly Miklós (forrás: a kép a Mészöly Miklós Emlékház gyűjteményében található)
Polcz Alaine 2006-ban a 168 órának adott interjújában így mesélt arról, ki mindenki járt hozzájuk:
„Szinte mindenkivel jóban voltunk. Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Mándy Iván, Sinka István, Tersánszky, Török Sándor, Ignácz Rózsa és Örkényék gyakran megfordultak nálunk.
Miklóst nem érdekelte, ki urbánus, ki népi,
neki csak az ember számított. Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal szoros barátság alakult ki. Ajtónk mindig nyitva állt, hozzánk bárki jöhetett. Később Miklós azért már kicsit morgott: éjjel sem mennek el a vendégek, nem tud dolgozni. Szóltunk, ezentúl csak kedden és pénteken jöhetnek. Persze nem mindenki tartotta be. Egyik barátunk „fogadónapon” kívül jött, betette a lábát az ajtóba és kijelentette: ’Kedd van!’”
Polcz Alaine elmondta azt is, hogy kapcsolatuk nem volt szerelem első látásra. A Darling presszóban ismerkedtek meg, nem sokkal a második világháború után. Itt beszélgetni, majd találkozgatni kezdtek, hamarosan összeköltöztek, Polcz Alaine viszont nem akart feleségül menni az íróhoz:
„Túl voltam egy rossz házasságon, nem mertem újra lekötni magamat. Betegségem akkoriban kezdődött. Amikor egy év múlva Miklós kihozott a kórházból, úgy döntöttem, mégis hozzámegyek. Meggyőzött a szeretete, embersége. Sokáig mi voltunk a „királyi pár”, a csodálatos kettős. Majd jöttek a gondok, bajok.”
Polcz Alaine azt mondta az érzelmi, szellemi összetartozás segítette át őket a mélypontokon. Mikor Polcz kinézett utána az ablakon, mindig az jutott eszébe:
„Ott megy az életem fele. A nagyobbik fele.”
A házaspár nagyon nehéz időszakokat élt meg együtt: az ötvenes-hatvanas években Mészöly nem publikálhatott, Polcz pedig már haldokló gyerekekkel foglalkozott a klinikán, nagyon kevés volt a bevételük („zsíros kenyérre, kamillateára futotta csak”). Polcz bábjátékokat kezdett írni, ahogy Mészöly Miklós és Tamási Áron meg mások is – ahogy fogalmazott: „akkoriban a betiltott íróknak erre volt lehetőségük”. Tudták azt is, hogy lehallgatják a telefonjukat, követik őket az utcán, a leveleiket elolvassák. Rendszeresek voltak a házkutatások, rendőrségi kihallgatások, ám Mészölyt ezt nem érdekelte. Soha nem félt. Ha Polcz rákérdezettt, minek beszél annyit telefonon, hiszen lehallgatják, csak annyit felelt:
„Na és? Úgyis meg fogom írni.”
A diktatúra, igaz, egészen más kontextusban felbukkant abban az interjúban is, melyet Mészöly 1994-ben adott Rádai Eszternek (Mozgó Világ). Ebben Mészöly úgy ítélte meg, hogy a rendszerváltás után „egy viszonylagos szabadság vákuumába került az irodalom, ehhez kell alkalmazkodnia az írónak, és ez, úgy tűnik, sokkal komplikáltabb, differenciáltabb tér, sokkal nehezebb létezni és lélegezni ebben a ritka levegőben, mint a diktatúra tiltások által meghatározott, kicsire zsugorított terében”.
Mészöly Miklós (a kép a Mészöly Miklós Emlékház gyűjteményében található)
Szerinte abban a szorításban már otthonosan érezte magát a művész, ellenben az új felállásban minden új és idegen. Mészöly azt mondta, a diktatúra tiltásokra épült struktúrájának előnyei is vannak, mivel az kiszámítható, kalkulálható, áttekinthető és áttetsző: „A diktatúra nem játszik hamis játékot. Ott minden egyértelmű, nyilvánvaló, és nagyon szűkén és szigorúan vonja meg azokat a határokat, amelyek között a személyes szabadság igényei meg tudnak valósulni”. Mészöly azt mondta, hogy az ötvenes években a következőt írta ki az íróasztala fölé:
„Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal”.
Ezt azzal magyarázta, hogy az a belső szabadság, amit a diktatúra ilyen formában előhív az emberből, „nagyon csábító csapda is, hogy egy olyan határig feszítse ennek a különös szabadságnak a kereteit, amivel esetleg már lerombolja a kommunikációnak azokat a szabályait, amelyek a művészetet éltetik. Vigyázni kell, hogy ne váljon az egész magánérdekű belső játékká, tehát iszonyatosan résen kell lenni”.
Nyitókép: Szilágyi Mária fotója 1981-ben készült Mészöly 60. születésnapján, a Városmajor utcában
