Ahogy a Woodwalkers ifjúsági fantasy sorozat olvasói már megszokhatták, Carag és barátai alakváltók, azaz woodwalkerek: ember alakjukban iskolás gyerekek, ám mindegyikük képes átváltozni valamilyen állattá. A 3., Holly titkai című részben a fiú örülhet, hogy a barátai, Brandon és Holly mellette állnak, ugyanis kiderül, hogy a környékbéli házakat és bankokat fosztogatja valaki. Talán a farkasok állnak a háttérben, akik egyébként is éket akarnak verni közé és a barátai közé? Olvass bele!
Katja Brandis: Woodwalkers 3. - Holly titka (részlet)
Forró szökőkutak
Tavasz volt, a vadászterületünkön már olvadt a hó. A síkságon kisarjadt a fű, és a zöld szőnyeget sárga, piros és lila virágok pettyezték. Odafent a domboldalon, a fenyők sűrűjében a nővérem, Mia éppen egy nagy, fekete bogárral játszadozott.
Hosszan figyelte, aztán rávetette magát.
Pöcköljünk bogarat!, hívott játszani. Vagy inkább rendezzünk távolugró versenyt?
Apám felkelt, kinyújtóztatta hosszú, fahéjszínű testét, és akkorát ásított, hogy kivillant a szemfoga.
Inkább velem gyere vapitire vadászni, Carag! Meg kell tanulnod végre, hogyan kell elejteni egy nagyvadat.
Pillanat…, Legfeljebb ennyit válaszoltam, de mással voltam elfoglalva, így a felét sem fogtam fel annak, amit mond.
A völgyet kémleltem egy szikla peremén fekve. A vadászterületünkön, amelyet az emberek Yellowstone-nak neveztek, kevesen éltek, de éppen a közelben volt egy támaszpontjuk.
Rejtekhelyemről jól látszott a támaszpont néhány épületének szürkésbarna teteje, valamint az odavezető út, amelyen időnként autók haladtak el mindkét irányban.
Az itt megforduló emberek titokzatosak voltak, és a hatalom levegője lengte őket körül. Néha viszont mintha megkergültek volna, és úgy viselkedtek, mint a fejetlen nyúl. Az például nem fért a fejembe, miért örülnek annyira, ha valahol forró víz tör fel a talajból. Most is ott gyülekeztek a völgyben, a támaszpont mellett (az egyik ilyen forró vizes helyen), ráadásul olyan sokan, ameddig el sem tudtam számolni. Hosszúkás fadarabokon ültek, és türelmetlenül vártak valamire.
A kezükben persze most is ott voltak a tenyérnyi, lapos, csiszolt kövek. Az ujjukkal simogatták ezeket, vagy a fejükhöz tették, vagy felemelték, mintha átnéznének rajtuk… Mégis mik ezek?
Teljesen tanácstalan voltam.
Hé, Carag, annyira unalmas vagy. Mia hangja zökkentett ki az álmodozásból. Kiosztott nekem egy pofont, persze behúzott karmokkal. Villámgyorsan visszaadtam neki az ütést, a fogaimat is kivillantottam.
Te meg dedós. Utoljára ötévesen pöckölgettem bogarakat.
Anyánk telepedett közénk.
Hagyjátok abba, megyünk vadászni. Indulás!
Én majd máskor. Fáj a mancsom, füllentettem, és nyalogatni kezdtem a mancsomat, azt remélve, hogy a szüleim nem veszik észre, milyen gyorsan ver a szívem. Ha beválik a tervem, gondoltam, hamarosan én is odalent vagyok a völgyben, persze gondosan álcázva magam. Hiszen, ha az emberek észrevesznek, és rájönnek, mi vagyok, megpróbálnak megölni.
Apám különös pillantással méregetett. Megrémültem. Sejt valamit? Lehet… Az utóbbi időben gyakran volt levert, vagy éppen ingerült. Régebben előfordult, hogy ő is beszállt a játékainkba, versenyt futott vagy birkózott velünk. Aztán egyszer csak abbahagyta. Mikor is…?
Szó nélkül elfordult tőlem, és útnak indult.
Később találkozunk, addig is vigyázz a bolhákkal, öcsi!, búcsúzott Mia, amire csak dorombolással feleltem. Aztán ő is eltűnt a fák között.
Valamivel később én is elindultam. Puma alakban, nesztelen léptekkel futottam a rejtekhelyünkhöz, ahol az embercuccainkat tároltuk. Ott alakot váltottam, aztán elővettem a ruhákat.
Sajnos nem voltak tökéletesek, az ingen szakadás éktelenkedett, a cipőbe pedig még mindig nem nőtt bele a lábam.
Eleinte fel sem húztam, hanem kezemben a cipővel, mezítláb indultam a völgy felé. Hangyák másztak a lábamon, egyikük meg is csípte a nagylábujjamat.
Még szerencse, hogy ember alakban ügyes ujjakkal vagyok felszerelkezve. Úgyhogy felcsippentettem és nagy ívben a bozótba hajítottam.
Óvatosan elindultam az egyik nagyobb épület felé. Meztelen talpam alatt éreztem annak a szürke, kemény anyagnak a melegét, amelyből az emberek az ösvényeiket csinálják.
Az épület barna terméskőből épült falain hatalmas üvegablakok voltak. Az ajtón ki-be járkáltak az emberek. Szerencsére jóformán ügyet sem vetettek rám, csak egy kislány méregetett bizalmatlanul. Megérezte talán, hogy más vagyok, mint ő?
Ó, a fenébe, elfelejtettem felhúzni a cipőt! Ráadásul szőrös maradt a lábfejem, még ez is!
A kislány megrángatta az anyukája kabátujját, miközben továbbra is engem nézett. De szerencsére az anyukája túlságosan elmélyülten beszélgetett egy másik nővel. Gyorsan lekuporodtam, és igyekeztem beleszuszakolni a lábamat abba az idétlen bőrtokba. Reménykedtem, hogy ha elég gyors vagyok, sikerül, még mielőtt…
– Anyu! Anyu, nézd már, az a fiú…
Ruganyosan talpra szökkentem, éppen abban a pillanatban, amikor a nő a kislányához fordult:
– Mi a baj, Lydia?
A kislány ismét rám mutatott. Ám addigra már nem volt rajtam semmi feltűnő, a nő pedig szórakozottan keresztülnézett rajtam. Huhh!
Old Faithful Látogatóközpont, állt a felirat egy fatáblán.
Hirtelen feltámadt a szél, és lobogni kezdett mellettem a fémpóznára erősített piros-fehér csíkos lepedő, amelynek egyik sarkában, kék mezőben fehér csillagocskák sorakoztak. Ijedtemben összerezzentem a hangra.
Ne viselkedj úgy, mint egy ideges csíkosmókus!, figyelmeztettem magam hangtalanul. A csattogó vászondarab egyértelműen nem akart bántani, még ha nem is értettem, mire jó.
Egy ideig csak figyeltem a jövés-menést, aztán eldöntöttem, hogy én is bemegyek az épületbe. Az izgalomtól remegve toltam meg az ajtót, és kinyílt! Hipp-hopp bent is voltam.
Ámulva néztem körül, és beszívtam a különös, mesterséges illatú levegőt. Azután óvatosan beljebb léptem a tágas helyiségbe, és tenyeremet az ablaküvegre tapasztottam: áttetsző volt, mint a forrásvíz, mégis kemény, mint a kő. Mindenütt emberek voltak, és időnként egy villogó táblára néztek, amelyen az alábbi feliratot sikerült kibetűznöm: A gejzír legközelebbi kitörése várhatóan 17:10. Miután megnézték a táblát, kimentek az épületből, ülőhelyet kerestek maguknak, és onnantól kezdve le sem vették a szemüket a helyről, ahonnan a forró vizet várták.
Leültem melléjük, és lenyűgözve hallgattam, hogy miről beszélgetnek. Nyaralás? Részvények? Terroristák? Vajon mik ezek?
Amikor végül sziszegve felszökött a földből a magas, fehér szökőkút, teljesen odáig voltak, és hangosan sóhajtoztak, olyanokat mondtak, hogy „Váó!”, meg „Azta!”. Én hallgattam – és őket néztem. Gyakrabban láttam gejzírt, mint halászsast, márpedig halászsasból volt a környéken bőven.
Az emberek a gejzír felé tartották azokat a lapos tárgyaikat. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam. Hiába láttam most közelebbről ezeket az izéket, nem lettem okosabb. Nyilvánvaló volt, hogy nem fegyverek, ahogy azt annak idején, a szupermarketben gondoltam. Talán a gonosz szellemeket akarják velük távol tartani? Anyám hitt az ilyesmiben…
– Hé, neked mi bajod van? – fordult felém a mellettem ülő lány. A haja természetellenesen sárga volt, a hangja kellemetlenül éles. Oldalba bökte a másik oldalán ülő fiút. – Figyelj, Mark, ez a srác tök régóta engem bámul…
Lassan fogtam csak fel, hogy rólam beszél.
– Ööö, én csak… – dadogtam, és nem tudtam, hogyan folytassam.
A fiúnak olyan izmos volt a karja, hogy majd’ szétrepedt rajta a póló. Az Old Faithfulnak szentelte minden figyelmét.
– Annyira durva, nézd már, Victoria! Váó! Azta!
A lány elhúzódott mellőlem, és a fiú fülébe kiabált:
– Mark, most az egyszer figyelj rám, a francba már!
– Mi van? – Az izmos karú fickó ettől mégiscsak magához tért, és engem is észrevett. – Hogy kicsoda bámul téged? Ez a vakarcs?
– Ja, ez.
Gyorsan elfordultam. Furcsa forróságot éreztem az arcomon. Óvatosan megtapogattam. Belázasodtam, vagy mi ez?
– Na mi van, tesó, beakadt valami? – mordult rám a fiú, és igyekezett fenyegető pillantást vetni rám, de közben azért továbbra is az Old Faithfulra sandított, amely fáradhatatlanul, sziszegve lőtte a forró vizet az ég felé. – Hagyd békén a barátnőmet, oké? Amúgy is kicsi vagy még a csajozáshoz.
Minden bátorságomat összeszedve így szóltam:
– Elnézést. Ezt az izét akartam megnézni közelebbről… – Tétován kinyújtottam a kezem, és megérintettem a lapos, szögletes tárgyat a lány kezében.
Súlyos hiba volt! A lány elrántotta előlem az izét, eltorzult az arca.
– Mark! Nem hallod? Le akarja nyúlni a telómat!
– Na jó, most már tényleg elég! – A fiú félretolta a barátnőjét, és felém nyúlt, hogy elkapja a grabancomat.
Szerencsére lassú volt. Mire elkapott volna, én már régen másutt voltam. El innen, de gyorsan! Ezt jól elbaltáztam!
Iszkoltam a vakvilágba, pontosabban a dombok közé. A lehető legrövidebb úton. Felhördült a tömeg, ahogy átugrottam a kerítésen. Ezeknek meg mi bajuk?
Még a cipőn keresztül is éreztem, mennyire forró a talaj.
