Könyveit több tucatnyi nyelvre lefordították, pedig közben több nagyon angol dolog kiemelten fontos bennük, mint például Ted Hughes vagy a Zöld Ember mitológiája. Mivel magyarázza a sikert?
Nagyon összetett kapcsolatom van az “angolsággal”. Néha azt gondolom, miközben nagyon is szeretem a kultúrát, a természetet, a történelmet és így tovább, hogy én nem is ide tartozom, mintha külföldi lennék. Bár ugye igazából mindannyian bevándorlók vagyunk. Azt nem tudom, de nagyon érdekel és izgat, hogy miért lett az angol nemzeti identitás egy mérgező, valóságtól elrugaszkodott dolog. A gyarmatosítás miatt alakult így vagy azért, mert egy sziget vagyunk? Vagy az van, amit sokszor én is igaznak tartok, és amit a rómaiak mondtak, amikor először szálltak partra: milyen gyönyörű hely, milyen szörnyű emberek!
A könyveimben valóban szerepelnek ezek az “angol” témák, de közben vannak benne univerzális dolgok is, mint például a trükkös varjú vagy a gyász. Azt gondolom, hogy egy regény akkor lesz nagy hatású, ha minél specifikusabb, mert annál univerzálisabb tud lenni. Azt hiszem, az én könyveim ezért is tudnak működni sok nyelven.
Ha olyat írsz, ami bármikor bárkivel megtörténhet, akkor rossz úton jársz.
Aztán lehet, hogy például a Lanny tényleg “angol” regény, mert vannak, akik azt mondják, hogy ez az a Brexit-könyv, ami nem tartalmazza azt a kifejezést, hogy “Brexit”, de ez azért van, mert egy házasság vagy egy falu dinamikája ugyanaz, mint egy város vagy a nagypolitika világa: mindegyikben lehet egy jelentéktelen apróságból egy jelentős nagy dolog, akár egy referendum.
A bánat egy tollas állatban központi szerepe van egy varjúnak és Ted Hughes-nak is, akiről az egyik szereplő tanulmányt ír, és akinek híres versciklusa a mitológiára épülő Varjú. Mennyire van jelen Hughes munkássága az angol irodalmi életben és az oktatásban?
Már csak a még mindig hatással bíró, gyerekeknek szóló könyvei miatt is tanítják Hughes-t, és igen, a munkássága egyértelműen jelen van, például rengeteg ösztöndíjat írnak ki, ami vele kapcsolatos. Én nem annyira tanultam őt részletesen, de angol irodalmat sem hallgattam, szóval igazság szerint vannak hiányosságaim. (És igazából azt sem tudom, hogy mostanában mennyi költészetet tanítanak az iskolában, de valószínűleg nem eleget.)
Hughes jelentős alkotó volt, de nem feltétlenül csak a munkássága miatt folyik róla a mai napig a diskurzus, hanem a magánélete miatt arról is, hogy mennyire, hogyan tudjuk szétválasztani egy alkotó munkáit a magánéletétől. Rendre felmerülnek a kérdések, hogy egyáltalán rendben van-e, ha valaki szereti Hughes munkáit, vagy például lehet-e valaki egyszerre feminista és olyan valaki, aki élvezi Hughes-t olvasni?
Mi lenne a kultúránkból, ha mindenkit kitörölnénk belőle, aki házasságtörést követett el vagy seggfej volt?
Sokszor én is úgy vagyok vele, hogy felidegesít az a fajta maszkulinitás, amit közvetít, vagy éppen Sylvia Plath naplója jut eszembe, és azokban a pillanatokban nagyon távol akarok tőle kerülni, máskor meg ugyanolyan elképesztő frissességet érzek mondjuk a természet és az ember kapcsolatáról szóló verseiből, mint amikor először olvastam őket. És még az is ott van, hogy a közép-európai, héber, görög versfordításai a mai napig felvillanyoznak.
Látta esetleg azt a filmet, amiben Daniel Craig játszotta Ted Hughes-t?
Láttam, vagyis elkezdtem nézni, de talán 28 percig bírtam… Ettől még Daniel Craiget jó színésznek tartom, és képzelje, a Lannyből pont Rachel Weisz főszereplésével forgatnak filmet, aki ugye Craig felesége. Ebből már a forgatókönyvet is láttam, jó sötét film lesz.
De visszatérve a Sylviára (ebben a filmben játszotta Craig Ted Hughes-t, Gwyneth Paltrow pedig Sylvia Plath-t), nagyon izgalmasnak látom az életrajzi filmek növekvő trendjét, és
nem hiszem, hogy bármi jó származik abból, hogy filmeket készítünk híres írók szexuális életéről.
Angliában, de talán máshol is van ez a gyerekes megszállottság, ami a hírességeket, a celebritásokat övezi, illetve hát a magánéletüket. Sokszor ez egyszerű voyeurködés, de ezt a bulvársajtó ördögi, gátlástalan szintre emelte. És ugye ez nem most kezdődött, már annak is például több, mint tíz éve, hogy kiderült, az újságírók meghekkelték egy halott lány telefonját, hogy a szülei azt hihessék, még mindig életben van, és hogy a sztori még tovább nagy olvasottságot generáljon.
Ezzel a jelenséggel az is párosul, hogy van Angliában egy szörnyű szokásunk: minden adat eladó és minden adatot meg is vesznek. Nem tudom, hogy ez a folyamat megáll-e, de azt hiszem, ebben a helyzetben nagy felelőssége van az irodalomnak, aminek nagyon analitikusnak, részletesnek kell lennie, és fel kell tennie a kérdéseket a hatalmi folyamatokkal kapcsolatban. Hol vannak a kiváltságok, ki mondhat mit, ki fizet kit, mi hogyan történik?
A bulvár és az önéletrajziság a Lannyben is találkozik. A kisfiú anyukája egy krimit ír szabadidejében, ami miatt később gyanússá is válik. Ön rendszeresen beszél a női szerzők és a kritika torz viszonyáról, gondolom, nem véletlen ez a szál.
Amiről egy ideje beszélek és úgy érzem, hogy igazam is van, az az, hogy
az anti-intellektualizmus és a nőgyűlölet gyakran kéz a kézben jár.
Ha én írnék egy regényt egy negyvenes, kreatív írást tanító fickóról, aki megcsalja a feleségét, akkor azt mondaná a kritika, hogy milyen okos autofikció, de ha egy hasonló regényt egy nő ír, akkor az már szinte sokkolná a kritikusokat, akik meg lennének győződve arról, hogy ez csak önéletrajzi lehet.
Mintha képtelenség lenne elhinni, hogy egy nő képes önálló alkotásra, olyasmire, ami nem a saját életén alapszik. Ez a leereszkedő hozzáállás nagyon régóta jelen van, ami például abban is megnyilvánul, hogy amikor egy nő a szexről ír, akkor az sok kritikus szemében még mindig valamiféle morális kudarc elsősorban, vagy túlzott és túl egyértelmű nemiség. A kritikának egyszerűen csak kritikának kell lennie, és azt néznie, hogy a könyv jó-e vagy sem, és miért olyan, amilyen.
Tűnt már úgy, hogy ezt a hozzáállást kinőtte az irodalmi élet, de sajnos úgy látszik, jelenleg mégis itt tartunk.
Tőlem például sosem kérdezik meg, hogyan tudok a gyerekeimmel foglalkozni az írás mellett, de egy női szerző rendszeresen kap hasonló kérdéseket.
A Lannyben szerepel az öreg, furcsa művész, “Flúgos Pete” karaktere, akiről én nem tudtam nem David Hockneyra gondolni. Tévúton járok?
Nem rá gondoltam, de tényleg hasonlítanak egymáshoz. Maguknak való figurák, mindketten melegek, de ebből nem csinálnak, csináltak ügyet. Viszont Pete-et nem olyan művésznek képzeltem, aki legalább annyira híres, mint Hockney (akit nagyon irigylek, hogy még mindig boldog dohányos), és emiatt inkább elköltözik egy faluba, hanem olyannak, akit kicsit bolondnak tartanak és jószerivel láthatatlan, de közben mégis létrehozott valamit, amit bizonyos körökben említésre méltó életműként tartanak számon. Gyerekként mi is ismertünk egy kissé őrült, mosatlan hajú nénit, akiről aztán kiderült, hogy egy időben Hollywoodban csinált karriert, és én nagyon szeretem, amikor egyszer csak a semmiből előpattannak a múlt buborékjai.
Pete karakteréhez pedig az is hozzátartozik, hogy rájöttem, az Egyesült Királyságban nagyon magas a kori szegregáció, a fiatalabb és az idősebb generációk nagyon távol kerültek egymástól, és szerintem ez nagyon nagy probléma. És itt megint előjön a bulvársajtó is, pontosabban a bulvársajtó pedofilvadász megszállottsága, ami arra trenírozza a közönséget, hogy ha egy idős ember valamilyen kapcsolatba lép egy fiatallal, akkor annak csak szexuális indíttatás lehet a hátterében, nem valamilyen oktatás, barátság, tapasztalatcsere, bármi más.
Max Porter alig 130 oldalas könyve, A bánat egy tollas állat kicsit olyan, mint egy négysoros Pilinszky-vers: alig pár szó, de mégis benne van egy nagyregénnyi történet. Porter regénye nem csak tartalmilag sűrű, de formailag is hihetetlenül változatosan szólal meg, ami fordítójának, Totth Benedeknek is újszerű kihívást jelentett. Az ÖSSZEKÖTVE 3. részében Max Porterről és regényéről beszélgettünk a fordítóval.
Beszéljünk egy másik festőről is, Francis Baconról is, akiről írt egy könyvet, amit szintén nem nevezhetünk hagyományos regénynek.
Hát, nem! Az inkább egy kísérlet, voltaképpen nem is egy igazi kereskedelmi termék - ha én külföldi kiadó lennék, nem adnám ki. (A The Death of Francis Bacon a festő életének utolsó hat napjáról szól, amikor senkivel sem tudott beszélni. Bacon 1992-ben halt meg egy madridi kórházban.
Akkor ez inkább csak a keményvonalas Bacon-rajongóknak és keményvonalas Porter-rajongóknak szól?
Azt hiszem, inkább az utóbbiaknak, az előbbiek csak néznének, hogy mi ez. De nagyon élveztem, hogy megírhattam és kaptam egy emlékezetes kritikát is, ami arról szólt, hogy hogyan lehetséges és mennyire csalódást keltő az, hogy valaki ír egy szép könyvet (a Lannyt) arról, hogy milyen szülőnek lenni, majd ír egy rosszat egy meleg festőről.
Mintha egy ember nem írhatna két teljesen különböző könyvet, vagy mindig ugyanazt kéne írnia.
De hát ez a piac őrültsége miatt is van, ha már egyszer valami bevált, akkor csináld újra és újra ugyanazt. Rég volt már a reneszánsz, el sem tudnánk képzelni mondjuk egy ügyvédről, hogy közben szobrász is vagy balett-táncos.
A következő, jövő tavasszal megjelenő könyve, a Shy, ennek megfelelően és a hírek szerint megint más lesz. Mit lehet róla tudni?
Más lesz, de azért hasonló is, mint a korábbi könyveim. Nyilván a Bacon-könyvnél azért szélesebb közönségnek szól, már csak azért is, mert egy tinédzser fiú a főszereplője, akihez így vagy úgy, de mindenki tud kapcsolódni. A kilencvenes évek közepén játszódik, a főszereplő pedig imádja a drum and bass-t. Külön élmény volt, hogy emiatt direkt egy dnb-s promóvideót készítettünk, amihez a testvérem csinálta a zenét, amit majd ki is küldünk white labelként a kiadóknak. (A fehér címkés lemezek általában megjelenés előtt álló zenéket tartalmaznak, és azért van rajtuk a címke, hogy ne tudják beazonosítani mások. - B.M.)
