Egy anya haláláról, kétszer, sűrítve - #olvass Ott Annával

A Szelíd halál című regényében Simone de Beauvoir épp Rómában tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-tal, amikor értesítik, hogy édesanyja kórházba került. A combnyaktörésből hashártyagyulladás lesz, abból pedig rák. Simone és húga végigkísérik édesanyjukat utolsó pár napján, és ez az út arra is lehetőséget ad, hogy az anya-lánya kapcsolatukat egy másik nézőpontból vizsgálja a filozófus. 

Simone de beauvoir
Szelíd halál
Jaffa, 2019, 160 oldal
-

Max Porter A bánat egy tollas állat című írásában az anya hirtelen elvesztésének gyászmunkájába, egy apához és két fiához egy varjú költözik be, aki ennek a fájdalmas folyamatnak sokszor idegesítő, bántó, ám fontos szereplője lesz. 

Életünk egyik legfontosabb kérdése az irodalom egyik visszatérő nagy témája, a halál, amit ez a két könyv sűrűbben tárgyal. Nem könnyű olvasmányok, de megéri minden velük töltött perc. Ha nekiülsz és magával ragad a szöveg, “együléses” olvasmányélménnyé válnak, minden érzést legalább ilyen sűrűn kapsz meg, élsz át, hogy utána napokig ne tudj szabadulni az élménytől. 

„Mire a test porladásnak indul, a lélek már rég szétrohadt" -...

Apám minden alkalommal, amikor elindultunk a szülőfalujába, azt mondta, hogy csak húsz perc az út, de közben minimum ötven évet repültünk vissza az időben. Az első útunk mindig a Felsőbe, a hegyen található kocsmába vezetett , ahol gavallér apám elkiáltotta magát, hogy mindenki a vendége egy körre.

Egy időben sokat foglalkoztatott a kérdés, ha választhatnék, hogyan veszítsem el a szüleimet, akkor ez egyik pillanatról a másikra hirtelen eltűnést vagy egy hosszabb folyamatot kívánnék, ami közben van idő feltenni az addig megválaszolatlan kérdéseket, elsimítani minden félreértést, ami közben elkerülhetetlen végignézni a szerettem kiszolgáltatott harcát.

Simone de Beauvoir hiába a huszadik század egyik meghatározó gondolkodója, anyja halála őt is sarokba szorítja: “Anyám számomra mindig létezett, és komolyan soha nem gondoltam arra, hogy egy nap, hamarosan, látni fogom őt eltűnni. Elmúlása éppúgy, mint a születése, egy mitikus időben történt. 

Amikor azt gondoltam, hogy már elég idős ahhoz, hogy meghaljon, ezek üres szavak voltak, mint annyi más. Ám most először megláttam benne azt a holttestet, amivé majd válik.”

 Az elmúlás folyamán akarva akaratlanul felborulnak a szerepek. A kör visszájára fordul, az anyából egy kiszolgáltatott, magatehetetlen, lelki és sokszor testi védelemre szoruló emberi lény válik, és ez a folyamat magával hoz rengeteg érzést. A halál, bár mindannyiunkat kiszolgáltatottá tesz egy életen át, közeledtével ez az érzés felerősödik és senkit nem kímél. Szembeállít minket mindazzal, amivel egy életen át nem akartunk szembenézni. “Anyám nemi szervét látni - ez azért sokkolt. Egyetlen test nem volt ennyire érdektelen számomra - egy sem volt ennyire fontos. Gyermekként rajongtam érte, kamaszként nyugtalanságot és undort ébresztett bennem, klasszikus eset, természetesnek találtam hát, hogy mama teste megőrizte ezt a kettős jellegét, hogy egyszerre undorító és szent: tabu.”

Az én valóságom egyezik Barnás fikciójával - #olvass Ott Annával -...

Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét először karácsonykor, az év legterheltebb időszakában olvastam, amikor pattanásig feszül mindenkiben a húr a tudattól, hogy eljött az idő, amikor együtt a család, és ha tetszik, ha nem, szeretnünk kell egymást. Mindig nagyon érdekelt a család, az intézmény, a különböző szabályrendszerek, a rutinok, a hagyományok, a mintázatok és a szereposztások.

Anyja halálán keresztül közelebb kerülünk a filozófushoz, akinek nemcsak tudományos munkáit olvashatjuk, hanem több írásában őszintén vall magáról, magyarázatot ad, rávilágít édesanyjával való kapcsolatára, az ő elvesztésével járó gondolataira. 

Simone de Beauvoir szülei rajongtak egymásért. Az apa legalább annyira rajongott feleségéért, mint az összes többi nőért, és vallotta, hogy feleségét ugyanolyan hévvel kell ölelni, mint egy szeretőt. Ezt a házasságot közelről végignézni, felnőni benne, elég volt ahhoz, hogy 

Simone meggyőződéssel vallja, hogy a polgári házasság természetellenes intézmény.

(Szívfájdítóan szépek azok a részek, amelyek a férje elvesztése után kinyíló, barátokra és munkára találó asszonyt mutatják be.) Simone élete nagyobb részében a család fekete báránya volt, aki megtagadta az anyja számára oly fontos vallást, feminista nézeteket vallott és egy értelmiségi nő vált belőle, akitől intellektusa miatt az örök kiszolgáltatottságban élő anya világ életében tartott. A halál sok mindent megváltoztat: édesanyja a végső gyónást és a pap jelenlétét elutasítva kizárólag lányait szerette volna maga mellett tudni élete utolsó napjaiban. 

A Szelíd halál naplószerű belső monológ, amely során az író maga is megváltozik, máshogy tekint a számára addig fontos igazságokra. A regény elején hiába írja, hogy “mindent összevéve elég idős volt már ahhoz, hogy meghaljon”, a könyv azzal ér véget, hogy “>>Elég idős ahhoz, hogy meghaljon<<. A távozás gondolata elszomorítja az öregeket: legtöbbjük nem is gondol arra, hogy lejárt az ideje. Bennem még anyámmal kapcsolatban is megfogalmazódott ez a közhely. Nem értettem, hogyan lehet megsiratni egy hetvenévesnél idősebb szülőt vagy rokont. Ha találkoztam egy ötvenéves nővel, akit teljesen lesújtott az édesanyja elvesztése, neurotikusoknak bélyegeztem. Mindannyian halandók vagyunk, nyolcvanévesen az ember elég idős ahhoz, hogy meghaljon. Nos, mégsem. 

Az ember nem azért hal meg, mert megszületett vagy mert élt, és nem is az öregsége miatt. Az ember valamibe hal bele.

(...) Nincs természetes halál: semmi nem természetes, ami velünk történik, hiszen jelenlétünk megkérdőjelezi a világot. Minden ember halandó: de minden ember halála baleset, és még ha az illető tudja és el is fogadja, hogy egyszer meg kell halnia, az elmúlás egy váratlan, erőszakos esemény.”

Max Porter könyve ott kezdődik, ahol a Szelíd halál véget ér: a halál feldolgozásáról és a gyász folyamatáról beszél. A történet három hangon szólal meg, az apa, a két fia és a varjú hangján. Ez a varjú volt az oka annak, hogy elsőre félreraktam a könyvet, mert végtelenül idegesített minden, amit ő képvisel, már önmagában az, hogy egy varjúról kell olvasnom a halál kapcsán, de zavartak a szójátékai, szabadversei, abszurd viccei is. Második nekifutásra a varjú hozta meg számomra az egész történet esszenciáját. 

Max Porter
A bánat egy tollas állat
Jelenkor, 2020,  136 oldal
-

“Más változatokban doktor vagyok, vagy szellem. Tökéletes eszközök: doktorok, szellemek és varjak. Olyan dolgokra is képesek vagyunk, amelyekre más szereplők nem, például bánatot eszünk, megszületlen titkokat, és teátrális csatákat vívunk a nyelvvel és Istennel. Barát voltam, kifogás, deus ex machina, vicc, tünet, koholmány, jelenés, mankó, játék, fantom, mese, analitikus, bébicsősz.” 

Porter regénye nagyon tágas univerzum, picire összesűrítve -...

Max Porter alig 130 oldalas könyve, A bánat egy tollas állat kicsit olyan, mint egy négysoros Pilinszky-vers: alig pár szó, de mégis benne van egy nagyregénnyi történet. Porter regénye nem csak tartalmilag sűrű, de formailag is hihetetlenül változatosan szólal meg, ami fordítójának, Totth Benedeknek is újszerű kihívást jelentett. Az ÖSSZEKÖTVE 3.

A gyásznak megvannak a jól körülhatárolható szakaszai, ebben a rövid, de sűrű 130 oldalas írásban fontos a műfaji sokszínűség: a szabadvers, a mese, az esszé, a szójáték és a próza, mintha a szerző nem csak a gyász folyamatát szeretné megmutatni, hanem mindegyik stációhoz megkeresné a műfajt, amiben a legérzékletesebben tudja elmesélni azt. 

Azt tapasztalom, hogy minél sűrűbb és rövidebb egy történet, annál tovább hordozom magamban az érzéseket, amiket közben kaptam. Talán nehezebben olvashatók és emészthetők, mert mentesek minden töltelékszövegtől, a legtisztább koncentrátumok, amiktől minden hígítást megvont a szerző. Válaszolva az ideges énemnek, aki félredobta a könyvet első olvasáskor a varjú miatt, íme a legfontosabb és legtisztább koncentrátum:

“Ha Varjú tanított neki valamit, hát az az állandó egyensúlyozás volt. Egy kevésbé mocskos szó híján: hit. Egy üvöltő bocsánatkérés, ami igen, ami köszönet, ami a tovább.”

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Az én valóságom egyezik Barnás fikciójával - #olvass Ott Annával

Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét először karácsonykor, az év legterheltebb időszakában olvastam, amikor pattanásig feszül mindenkiben a húr a tudattól, hogy eljött az idő, amikor együtt a család, és ha tetszik, ha nem, szeretnünk kell egymást. Mindig nagyon érdekelt a család, az intézmény, a különböző szabályrendszerek, a rutinok, a hagyományok, a mintázatok és a szereposztások.

...
Nagy

„Mire a test porladásnak indul, a lélek már rég szétrohadt” - #olvass Ott Annával

Mindenki csak egy lépcsőfokot tud fejlődni a szüleihez képest - ezt a pszichológusom mondta egyszer. Ez az egy lépcsőfok akár a fél életünkbe is  kerülhet. Háy János A gyerek című regényéről írt Ott Anna.

...
Nagy

Anna vagyok, sorozatfüggő - Maradj otthon #29

Murakami és Atwood sem kötötte le igazán a vidékre költözött Ott Annát, ezért elkezdett sorozatokat nézni, és rögtön átesett a karanténló túloldalára.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.

Egy kiállítás képe
...
Egy kiállítás képe

Selyem Zsuzsa: Ne fázz! [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Finy Petra: Szerintem [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Tóth Krisztina: Taki [Egy kiállítás képe]