Persze ezer különböző magyarázatot találunk arra, miért volt az egyes történelmi korokban (és van ma is) sokkal több férfi szerző, meg arra is, hogy miért van olyan kevés lány főhős a mesékben. Az is érthető és jó dolog, hogy ezek megváltoztatására rengeteg mozgalom indul, igyekszünk több figyelmet irányítani a női szerzőkre, és átírni a klasszikus meséket úgy, hogy lányokról (is) szóljanak. Nem akarok hosszas fejtegetésbe kezdeni a feminizmusról, de mint minden más kérdésben, itt is az lenne a szerencsés, ha ezek mellett fel- és elismernénk a férfiak részét is: ez esetben azt, hogy számukra az irodalom talán éppen egyike azon kevés világoknak, ahol megfogalmazhatják az érzelmeiket, gondolataikat, tapasztalataikat, megismerhetik egymásét, és így kapcsolódhatnak önmagukhoz és másokhoz.
Az ausztrál pszichológus könyve már régóta várakozott a polcomon, és régóta terveztem, hogy egyszer cikket is írok róla. Mivel az előző hónap témái Bethany Webster Anyaseb című könyvéből kiindulva a női életutak, transzgenerációs mintázatok és anya-lánya kapcsolatok voltak, nem is találhattam volna a Férfilétnek alkalmasabb teret és időt. A női szeptember után legyen most az október a férfiaké!
Etgar Keret: Hét bő esztendő
“– Én nem haragszom rád, amiért nem sírsz – mondja Lev, a karomra téve a kezét, mintha csak érezné, milyen kényelmetlen helyzetbe hozott. – Én csak próbálom megérteni, hogy miért. Miért sír anya, ha te nem.”
Ez egy részlet az elbeszélő apa és az ő fia közti párbeszédből A fiúk nem sírnak című fejezetben. A könyv néhány oldalas, önmagukban is egész történetekből áll, amiket az apa (maga Keret, aki a fülszövegben is “emlékiratoknak” nevezi a kötetét) mesél el a fia születésétől addig, míg hétéves lesz. Ez alatt az idő alatt nagyon sok minden történik a világban és a családjukban is, és a fejezetek ezekre az eseményekre is reflektálnak az apa-fiú szemszögén keresztül. A komoly témákról is gyakran humorral beszélő, őszinte szöveg segítségünkre lehet abban, hogy belelássunk egy apa érzelmi világába és belülről követhessük a kettőjük fejlődését.
Max Porter: Lanny
Az egyik legfrissebb olvasmányélményem, és talán a Biddulph-könyv miatt még elő is volt hangolva bennem a férfi szál, ezért élesebben érzékeltem az ide kapcsolható részeket. Az első és legszembetűnőbb természetesen a főszereplő kisfiú, Lanny, akiről nem sokat tudunk, és a végére se tudunk meg sokkal többet, ráadásul mindent, amit megtudunk, a többi szereplő szemüvegén keresztül látjuk – ha jól emlékszem, nincs is benne olyan fejezet, amiben Lanny lenne az elbeszélő (mert alapvetően fejezetről fejezetre, sokszor bekezdésről bekezdésre változik a narratíva – ami egyébként egy kicsit nehezíti is az olvasást, de mindenképp célt ér a feszültségkeltő szándék). Lanny viszont egy különösen érzékeny, a világ rejtett vagy ki nem mondott dolgaira nagyon fogékony kisfiú, így annak rendje és módja szerint a legtöbb megszólaló szemében fura. Csak néhány szereplő ismeri fel, hogy a fiú különcsége nem hiba vagy rossz dolog, és közülük még annál is kevesebben fogadják el és tekintik ezt ritka, védelemre szoruló értéknek.
És itt jön képbe fő témánk szempontjából a második kiemelendő rész: a Lanny környezetében élő felnőtt férfiak. Biddulph igen nagy felelősséget ruház a fiúkat körülvevő férfiakra, mert szerinte nekik kell segíteniük a fiatalokat abban, hogy érett felnőttekké válhassanak. A könyvben két fontos szereplő jelenik meg, Lanny édesapja, Robert, és Pete, a kétes, de kétségkívül híres múltú művész, aki rajzolni tanítja a fiút. Az izgalmas cselekményen túl érdemes lehet ilyen szemmel is olvasni a művet – akár a saját élettörténetben fontos szerepet játszó idősebb férfiakról is elkezdhetünk gondolkodni miatta.
Philip Roth: Apai örökség
Az 1991-ben írt, de magyarul csak 2018-ban megjelent Apai örökség a híres amerikai író édesapjáról és az ő utolsó, súlyos betegségben telt éveiről szól. Az elmúláson, a halállal való szembenézésen túl fontos szerepet kap még az apa-fiú kapcsolat annak minden szépségével és nehézségével. A könyv segítségével megismerhetjük a különböző generációk férfitagjainak kommunikációját, ezáltal pedig a saját apánkkal való viszonyunkat is új nézőpontokból vizsgálhatjuk meg. Minderről Biddulph is sokat ír, ő természetesen szakmai szempontok mentén értelmezi a férfiak, apák és fiúk kapcsolatát, de az általa felvetett gondolatok többször is visszaköszönnek az Apai örökségben.
“ Így, egymagamban az érzelmeimnek is szabadon átadhattam magam, nem kellett se férfias, sem érett, se bölcs álarcot öltenem. Mivel egyedül voltam, ha sírhatnékom támadt, sírtam – és még sose volt olyan sírhatnékom, mint amikor kivettem a borítékból az apám agyáról készült képsorozatot. És nem azért, mert feketén-fehéren láttam az agyára rátörő daganatot, hanem egyszerűen azért, mert ez az ő agya, az apám agya, amivel olyan nyersen gondolkodik, olyan nyomatékosan beszél, olyan indulatosan érvel, olyan ötletszerűen dönt. Ez a szövet termelte ki aggodalmainak végtelen sorát, ez tartja fenn csökönyös önfegyelmét több mint nyolc évtizede, ez itt a forrása mindannak, ami kamaszként engem annyira frusztrált, ez kormányozta a sorsunkat annak idején, amikor apám mindenható volt, és ő szabta meg nekünk, mi legyen.”
Singer Magdolna: Érző férfiak – 18 személyes történet veszteségekről és feldolgozásról
Nem kifejezetten szépirodalom, de szinte “alapmű” a férfiak érzelmi világáról szóló diskurzusban. Singer Magdolna tréner, mentálhigiénés szakember és gyásztanácsadó sok más könyvében is foglalkozik a veszteségélményekkel, ebben az interjúkötetben viszont a férfiakra fordít különös figyelmet. Az ő személyes beszámolóikra, és arra, hogyan tudják elmesélni akár a legnehezebb történeteiket is.
A könyv egy rövid szakmai bevezetővel kezdődik (amelyben a szerző szintén idézi Biddulph-ot), aztán következnek a személyes történetek. Ezek a fejezetek különösen alkalmasak az önreflektív olvasáshoz, az egyes szám első személyű elbeszélők az érzelmi tartalmon túl tovább fokozzák a szövegek intimitását, így megkönnyítik a hozzájuk való kapcsolódást, és azt, hogy meg tudjuk fogalmazni a hasonló tapasztalatainkat. Néhány részletével már én is dolgoztam irodalomterápiás folyamatok során, de úgy gondolom, hogy szakmai keretek nélkül is nagyon fontos olvasmány. Megmutatja, hogy a nehézségekről – betegségekről, veszteségekről, rossz döntésekről – lehet beszélni, és példákat is hoz arra, hogy mindezt hogyan lehet.
