Az eltűnt idő nyomában-t nem akarták kiadni
Marcell Proust 1922. november 18-án, 51 éves korában tüdőgyulladásban és tüdőtályogban hunyt el, Párizsban. Halála „az utolsó szög volt az előkelőség, az udvariasság, a művészi teljesítmény szép korszakának koporsójában, amely korszak az első világháború kitörésével nagyjából véget is ért” – olvasható a Washington Post cikkében. A szerző halálakor még nem jelent meg Proust gigantikus, hétrészes regényének, Az eltűnt idő nyomábannak több kötete.
1909-ben vágott bele élete főművébe: akkor kezdte el írni regényét az emlékezetről és a művészet lényegéről. Egy könyv után 1912-ben egy második, majd a következő évben egy harmadik könyv is lett belőle. Az Eltűnt idő nyomában végül hétkötetes projektre duzzadt, négyet még Proust életében, hármat pedig halála után adtak ki, miután Jean Cocteau megtalálta a szerző kandallópárkányán pihenő kéziratot.
Kiadót találni azonban nem volt könnyű. Miután az első, Swann című kötetre három elutasítást kapott, Proust úgy döntött, hogy a Grasset kiadó segítségével saját kiadásban jelenteti meg műveit. A Nobel-díjas író, André Gide, aki akkoriban a francia NFR kiadó (a mai Gallimard) szerkesztője volt, szintén azok közé tartozott, akik lepasszolták Proust sűrű prózáját. „Ennek a könyvnek az elutasítása az NRF legnagyobb hibája marad” – írta később Gide Proustnak. A Gallimard-nak 1916-ban sikerült visszacsábítania Proustot a második regényével, a Bimbózó lányok árnyékában cíművel, amellyel elnyerte a Goncourt-díjat, Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi díját.
Kortárs kritikusai szerint túl öreg és túl gazdag volt
Amikor a Goncourt-zsűri 1919-ben kihirdette Proustot győztesnek, a Gallimard sietett közölni az íróval az örömhírt. A szerző Champs-Elysées melletti otthonába érkezve alvásból ébresztették fel Proustot. „Ó?” – az anekdota szerint csak ennyit mondott az író, amikor meghallotta a hírt.
Azonnal felháborodást váltott ki a francia baloldal részéről, hogy Proust kapta a díjat, mivel ők Roland Dorgelesnek az első világháborús lövészárkokban töltött életről szóló epikus beszámolóját díjazták volna. Proust kritikusai továbbá azzal érveltek, hogy túl öreg – akkor 48 éves volt – és túl gazdag ahhoz, hogy elnyerje az akkor 5000 frankos pénzjutalommal járó díjat. (A mai Goncourt-díj pénzjutalma egy olcsóbb ebédre sem elég, rangja azonban megmaradt az irdodalmi életben - a szerk.)
Extra hosszú mondatokat írt
„Sokáig korán feküdtem le” – így kezdődik az Eltűnt idő nyomában, és valószínűleg néhány olvasó számára, akikre Proust prózája altatóan hat, így is végződik. Ez a hatás a szerző mondatszerkesztésének is betudható: költői mondatai kötőjelekkel és zárójelekkel vannak telis tele és kivételesen hosszúak – átlagosan 30 szavasak, vagyis kétszer olyan hosszúak, mint egy átlagos regény mondatai.
A madeleine eredetileg pirítós volt
Ha eddig minden nosztalgiázós beszélgetésben elsütötted a madeleine-metaforát, akkor van egy rossz hírünk: az Eltűnt idő nyomában korai vázlatai szerint Marcel Proust madeleine-je kezdetben egyáltalán nem édes, omlós teasütemény volt, hanem csak egy darabka pirítós kenyér.
A könyvfolyam első vázlatából kiderül, hogy a nagynéniről szóló emlékeket a mézes pirítós hívta elő. Sőt, még a második változatban sem madeleine szerepelt, hanem a klasszikus olasz keksz, a biscotti. Proust csak a regény harmadik változatában váltott át a puha süteményre, és ezzel mítoszt is teremtett köré.
Egymásnak ellentmondó szülői tanácsok
Proust élete nagy részében súlyos asztmától szenvedett, és bár szeretett társaságba járni – volt néhány titkos homoszexuális szerelmi kapcsolata is –, hosszú időt töltött az ágyban is, ilyenkor a térdén írt, egy tálcán. Neurológus apja arra biztatta beteges fiát, hogy mozogjon a friss levegőn és sportoljon, és nem mulasztotta el sűrűn megjegyezni, hogy az asztma nem fertőző. Proust anyja azonban hajlamos volt a túlféltésre, a szerző pedig inkább az ő tanácsát követte: 1906-tól remeteként bezárkózott, folyamatosan koffeint és aszpirint szedett. Légzési problémái végül elhatalmasodtak rajta.
Forrás: RFI (Radio France International)
