„Úgy látszik, nevetséges és zavaros fejű tanítómester vagyok. Ezért majd – akárcsak azok, akik nem képesek értelmesen beszélni – nem általánosan mondom el, amit akarok, hanem kiragadok egy kis részt” – idézi az önironikus Platónt Kukorelly legújabb regényének egyik mottójában. A szerző ennek szellemében jár el, nem teljes, összefüggő narratívát hoz létre, hanem apró töredékekben, részekben mondja el az egészet. Mármint mondaná az egészet, ha hinne abban, hogy van egész. De nem hisz, továbbra sem, szkeptikus a nagyformákkal és az elbeszélhetőséggel kapcsolatban. Művészettel kapcsolatos teóriáit, a posztmodernhez és a dekonstrukciós technikákhoz való ragaszkodását továbbra is őrzi, mint ahogyan a témája sem kifejezetten új. A Cécécépében felbukkanó történetek egy jó része már ismerős lehet a korábbi szövegekből, az író nemcsak másokat, hanem önmagát is gyakran idézi. Megszólalásmódja is az eddigieket követi, a hétköznapi, dísztelen kifejezésmód, az irónia és a beszélt nyelvhez való erőteljes kötődés, valamint a vendégszövegek gyakori használata itt is megmarad, a legnagyobb elmozdulás talán a narrációs technikában figyelhető meg, az eddigi korpuszban domináns egyes szám első személyű elbeszélőt itt egy alapvetően egyes szám harmadik személyű elbeszélő váltja, bár a nézőpont nem sokat változik, a szubjektivitás megmarad.
Kukorelly Endre: Cécécépé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé
PESTI KALLIGRAM, 2019, 304 oldal, 3500 HUF
Mint a korábbi kötetekben, itt is rendkívül erős az önéletrajziság, a család, a szülők történetei, az ötvenhatos forradalom, a kétéves sorkatonai szolgálat élményei, a berlini ösztöndíj évei köszönnek vissza. A gyermekkori történetek nagy hangsúlyt kapnak, (K) ezeknek a sztoriknak a nagy részét nem is érti, visszatérően reflektál a nemtudásra, a gyermeki perspektívából következő korlátozott értelmezési lehetőségekre: „Nem tudsz túl sok mindent.”, „Érti is, meg nem is.” Érdekes játék, ahogyan az egykori, gyerekkori megértésre rávetül a felnőttkori, visszaemlékező megértés, annak a rétegzettségnek a megmutatása, amikor a felnőtt emlékező felidézi, hogy akkoriban nem értette, amit ma már egyértelműnek lát.
A Szondi utcai gyerekkor, a deklasszálódott család, az osztálytársak családjai emlékképekként jelennek meg, történeteik próbálják megmutatni azt, mi volt a kommunizmus (valamint az azt megelőző, majd követő évek, évtizedek) lényege, megpróbálja megérteni, és ezáltal érthetővé tenni ezt az időszakot. A jól ismert történelmi események mögöttit akarja megragadni, azt a szagot például, amit a ládákban kifolyt, megsavanyodott zacskós tej a műbőr szagával összekeveredve alkotott, és amely minden sarki közértben érezhető volt. Kukorelly elbeszélője szerint ez a lényeg, nem pedig az adatok, definíciók. A kommunizmust például az egyik bekezdésben így értelmezi:
„Látja Pásztor nénit, a Pasztuh mamáját. Szürke, halálosan fáradt, mosolytalan, kortalan asszony, ha nem nézed, azonnal elfelejted az arcát. Öt perc múlva simán elmennél mellette az utcán. Ez a kommunizmus. Nem a Pataki meg Pataki faterja a kommunizmus. Hanem Pasztuh, egy kisfiú, akit nyolc tantárgyból buktattak az első év végén a vörös zárdának becézett gimnáziumban, hogy egész biztos kimaradjon. Ez a mackóforma kis mindenből kimaradó tuskó, jel, a kommunizmus jele, igazi proli, aki nem kell senkinek, a komcsiknak végképp nem.”
A történelmi időszak lényegéről Kukorelly úgy mesél, hogy értsük, legalább azt, ő mit ért alatta. És arra is utal, hogy nemcsak a korlátozott lehetőségekkel bíró gyermeki tudat nem volt képes felfogni, mi zajlik körülötte, de még a felnőttek is nehezen igazodtak el a gyorsan változó világ történései között, értették, ki a zsidó, ki a proli, ki az úr („a prolik ultiznak, az urak bridzselnek”), de nehezen tudták volna elmagyarázni a kontextust, amelyben élniük kellett.
A borítón a címhez képest idegennek tűnhet egy antik szobor szárnyas lábfeje, de a kötetben a görög mitológia legfontosabb és legfurcsább történetei is újramesélődnek, és a szereplők közt kitüntetett szerepet kap Hermész, akihez az említett lábfej köthető. Az istenek hírnöke egyben magyarázó, közvetítő szellem is, talán kiemelt szerepe is ezzel kapcsolatos. A Cécécépében ugyanis a történelmi időszak bemutatása mellett a megértés alakzatai is középpontba kerülnek. A megértés lehetetlensége kerül terítékre, ezzel együtt a világ megértésének és az önmegértésnek a kudarca. Kukorelly arról beszél, hogy nincs végleges megértés. Folyamatosan visszaúszó emléktöredékei (ezek közül a legkiemelkedőbb a Pásztor nevű iskolatársához kötődő, egyre terebélyesedő, valószínűleg a lelkiismeret által felnagyított emlék) is ezt hangsúlyozzák: újra és újra végiggondolhatod, de mindig másként érted meg, aktuális megértés van legfeljebb, mindent tisztázó, katarzist hozó nem lehetséges. Talán éppen ezért lehet csak töredékben mesélni (még akkor is, ha ezek a darabkák itt a számozások miatt egyébként nagyon jól strukturálhatók), mindig csak részeket, az egészet soha. És a szöveg elbeszélője szerint még így is lehet valamit érteni, de nem tudni, vagy tudni, de nem érteni.
A Cécécépé szórakoztató, magával ragadó olvasmány, új utakat nem nyit az életműben, de egyfajta szintézisként is felfogható. Kukorellyt jól ismerőknek és kezdőknek is ajánlott, szerethető kötet, amely „mond ezt-azt, de nem mondja meg.”
Szerző: Kolozsi Orsolya
