Kukorelly Endre: Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív , Kalligram, 2009 - Könyvhét, 272 oldal
Részlet
[V] különösebben nem hajt a nőkre. Mondhatni, egyhelyben áll, nem kerget senkit, a hajkurászás nem jut eszedbe róla. Hogy megerőszakolná, akit lehet. Pedig megerőszakolja. [V] erőszakot követ el Karenin feleségén, ahogy [O] is a gyerekei francia nevelőnőjén, hogy lehetne másképp? A behatolás erőszak, [L] megerőszakolja Kátyát. Majd.
Még nem. [L] passzív, mint egy fatörzs, szinte nem mozdul, kész csoda, hogy képes így is megerőszakolni bárkit, viszont megerőszakolja, mivel férfi, most kizárólag férfiakról beszélünk.
És nőkről. Apám az anyámat. Rózsi nénit, meg még ki tudja, hány másik Rózsit. [V] aktivitása nem paródia, ahogy Don Juané Mozart szerint, és [O] statikussága sem torzkép, mint Almaviváé, nem figuráz ki senkit, ezért tökéletes könyv az Anna Karenina. Mozart operája tökéletes, de parodisztikus, mint sok szempontból ellentéte, egy másik spanyolról, Don Quijotéról szóló regény. Tolsztoj könyve meglepően könnyen kerüli a túlzásokat, azért ennyire jó.
Nekem. Inkább hozzám. A halhatatlanok kis seregéből való. A Don Giovanni a legjobb, írja Kierkegaard, szektát fogok alapítani, mely nemcsak hogy a legfelső helyre teszi majd Mozartot, hanem mást nem is fog rajta kívül ismerni, így van, és én is szektát fogok alapítani, mely nemcsak hogy a legfelső helyre teszi majd Tolsztojt, hanem mást nem is fog az Anna Kareninán kívül ismerni. [L] a legjobb figura, mivel a passzív férfi, az ugyan passzív, mégis férfi aktivitása elég érdekes.
És [O] is a legjobb, ő igazán egyhelyben áll, végképp nem kergetőzik, öreg bika, akihez föligyekeznek a tehenek a dombtetőre. A nő(ies) elmozdul, kitér a behatolás elől, újra meg újra kileng, és ugyanazzal a lendülettel csapódik vissza. Minél távolabbra leng, annál nagyobb svunggal. Egy boldogtalan francia lánnyal kezdődik a történet, aki várja, hogy [O] odalépjen hozzá a nappaliban. Látom. Kivárja, hogy átkarolják a derekát, csak aztán húzódik el. Kénytelen hárítani.
Nem balett.
Mintha balettoznának. Ezért létezik egyáltalán balett. Ezért ennyire balett minden, a másikhoz képest lépek, aszerint mozdulok, hogy a másik miképp mozdul szerintem. [V] nem tudja – a fordító szerint nem ismerte –, mi a család, nem is tudja meg, [O] jól tudja, kilépne, mégsem lép ki, [L] tud, amit tud, és vágyakozik. Ismer sok mindent, vágyik utána, megkapja, alig hiszi el, és nem azt kapja, ami után áhítozott, biztos nem azt, mégis jó neki úgy, ahogy van. A család jó.
Szereted, a tiéd lesz, a te különbejáratú családod, itt érnek véget a regények, kivéve ezt itt, ez csak most kezdődik.
Kivéve például az Anna Kareninát, az sem így ér véget.
[V] nem azon csodálkozik, hogy egy édes kislány őt választja, mert ki mást választhatna, de azt azért furcsállja, akármilyen korrekt úr is, hogy csupán mert kicsit udvarolni kezdett, az nyomban feleségül is akar menni hozzá, ugyanis ártatlan. Fogalma sincs.
De semmiről. Hogy a lány most a kezét nyújtja felé, kezecskéjét, amellyel imént még a punciját mosta tisztára, kis szívét nyújtva arra vágyik, hogy [V] kizárólag őt vegye el, mindezt nem értheti, ugyanis [V] ártatlan. Mind ártatlanok. [O] ártatlan, szerencsére lefektette azt a csinos franciát, és nem azért, mert a feleségéhez már nem volt kedve, hanem mert ott volt.
Kéznél, a keze ügyében. Az orra előtt. Oda ment, ott vállalt állást, elveszetten járkált föl-le a házban, megriadt, mikor [O]ba ütközött, folyton egymásba ütköztek a folyosón, a legártatlanabb dolog, meg lett baszva. Mondjuk úgy, hogy természetes.
Ráadásul a feleségéhez tényleg nem szottyant kedve. Igazából [L] is ártatlan, bár viszolyogtató, mondhatni erkölcstelen, ahogy moralizál, meg a naplóját mutogatja egy mit sem sejtő lénynek, és erről az ártatlanságról szól, ha nem is Tolsztoj, de ez a szöveg. Ez, ez.
Szlalomozok az asztaluk felé, valahogy odakerültem, összeütközünk, bárhova mehetsz, beleütközhetsz bármibe. ((656)) meg egy másik lány, sört rendelnek, oda fogok menni hozzájuk.
Odamenjek vagy ne. Beleütközöl. Az asztalukhoz lépek, gondosan nem nézek rá, nem olyan egyszerű.
Odanézni, nem nézni oda. A másikhoz kezdek beszélni, talán a barátnője, nem mindig lehet eldönteni, ők se döntik el egymásról előre. Majd. Ha kell.
Akkor, ha, de olyankor egyből, ebben is jóval gyorsabbak a férfiaknál. Mintha egyidejűleg több életet élne, ugyanaz más változatban, szélvészgyors váltások. ’Azt álmodtam, hogy meghalt a barátnőm’, jelenti be ((638)), felém fordul, nem hiszem, hogy lát is, félig még alszik. ’Kicsoda?’ ’A barátnőm, az egyik, tudod, mindegy.’ Barátnő és mindegy, egyszerre. Legyint.
Leírhatatlan kéztartás. Ujjak, csukló, váll és alkar, grácia, kecs, a halál felé mutat. Csodálkozz, csodáld. Ülök mellette, ez meg ki lehet, rápillantok, elfordítom a fejem, hátrafordulok, mintha keresnék valakit, föl is állok, hátratolom a székem, nyikorog a kövön, nem vettem tudomást róla, remélem, észreveszi. És fölbosszantja, hogy így leegyszerűsítem.
Őt, az ügymenetet, szóval egyszerűsítek. Visszazöttyenek, úgy ni, úgy lesz csinálva, mintha most vettem volna észre őt, és hogy nem ismerjük egymást. ’Nem ismerjük egymást, ugye?’, egyszerű megoldás, lehet normálisan válaszolni rá, válaszol is, tudja, hogy ki vagyok, az előbb szerepeltem, fölolvastam, nyilvánvaló, hogy azért van itt, a felolvasásra jött, gondolom, ha nem is az enyémre. Már az előszobaajtóban leveszem róla a kardigánját. Amikor elmegy, itt felejti. Betettem a sublót alsó fiókjába. Többet nem találkozunk, egyszer még fölhív a kardigánja miatt, ’szeretném azt a kardigánt, jó?’, megígérem, hogy visszahívom. Nem hívtam vissza. Nem tudom, mi érdekel egy nőt. A kardigánja, és? Miért érdekli, mit akar vele, velem mit akar, ilyesmik, ezért írok.
