Kovács Dominik és Kovács Viktor, azaz a Kovács ikrek néven ismert páros még 2024-ben Lesz majd minden című regényükkel lettek a Margó-díj különdíjasai (olvass bele), ezzel pedig elnyerték az Erste #higgymagadban támogatását. A díj elnyerése után egy évvel interjúban kérdeztük őket, hogy mit jelentett a támogatás, milyen alkotói folyamatokon mennek keresztül és hogy milyen új projektjeik vannak a láthatáron. Sőt egy podcastben is beszélgettünk velük a kötet megírásáról, emlékezésről és gyerekkorról.
Az ikerpár most Vendégségben férfiaknál címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez az első rész.
Kovács Dominik − Kovács Viktor: Új rokon
Brigitta szép halott volt, az arcáról eltűntek a kínok nyomai, többen úgy látták, a szája széle mintha mosolyra húzódna. A ravatalon a kék kosztümjében feküdt, abban, amiben a helyi rendezvényeken a legtöbbször látni lehetett, sehol egy gyűrődés vagy igazítás. A gyászoló család megtörtebbnek látszott az elhunytnál, az idős szülők és az árván maradt fiú fehérek voltak és némák, amikor a pap fél arccal feléjük fordult, a jövő gondjairól és elvégzendő feladatairól beszélt, Jutka hangosan felzokogott, megszorította a kis Krisztián kezét. Az öregek a legjobban a hosszú részvétnyilvánítástól tartottak, szívük szerint ők is kimondatták volna a tiszteletessel, amit manapság már egyre többen szoktak, elejét véve a hosszú sornyi ölelésnek, kézfogásnak, vigasztalásnak, úgyse lesz nekik már vigasztalódásuk soha az életben. Tudták viszont, hogy ezt nem tehetik. A fehérkömlődi rokonok, Brigitta vidéki kollégái, egykori főiskolai csoporttársai nem maradhatnak étlen, és csak a részvétnyilvánítás alatt lesz módjuk, hogy meghívják őket a torra.
Így aztán végigszenvedték a dolgot, a szertartás végére az augusztusi hőség és a nyugtatótabletták hatása miatt alig maradt erő a lábukban, az emberekből foltokat láttak csupán, a mondatokból foszlányokat hallottak.
Amikor utoljára egy nagytestű, kopasz halántékú férfi lépett oda hozzájuk, az egész család tekintete élénkebbé vált. Jutka már a temetési tömegben kiszúrta az idegent, de bárhogy kutakodott az emlékei közt, nem rémlett, hogy ismerné, és arra sem jött rá, Brigitta hol találkozhatott vele annakidején.
- Roy Szekeres vagyok - mondta a férfi. - Sajnos egy kicsit beszélek csak magyarul.
A gyászoló szülők, Jutka és Gábor elképedtek. Egy pillanatra mindketten úgy érezték, Gábor apja, a Szekeres papa, vagy annak valamelyik testvére mosolyog rájuk, valaki a rég kihalt Szekeres-törzsből, széles szemöldökű és kerek arcú, mint azok. Tudták, hogy Brigittának nagy szenvedélye volt a családfakutatás, folyton az online anyakönyveket és adatbázisokat böngészte, arra is emlékeztek, hogy a lányuk néhány évvel korábban felvette a kapcsolatot az ötvenhatban Amerikába emigrált Gyuri bátyja fiával, szkájpoltak is egyszer-kétszer, de azt álmukban sem gondolták volna, hogy ez a fiú majd repülőjegyet vált, elutazik ide, az isten háta mögé, hogy búcsút vehessen az unokahúgától.
Roy Szekeres el-elcsukló hangon taglalta, hogy Brigitta nagyszerű ember volt és igazi harcos, az élet ajándékának tartja, hogy megismerhették egymást.
Csaknem napi szinten cseteltek, Roy mindenről tudott: amikor Brigitta betegsége kiújult, ígéretet tett a nőnek, hogy meglátogatja. Ez sajnos nem valósulhatott meg, de most végre itt van, az ősi faluban, ahonnét a Szekeresek vére ered, és tudja, hogy ennek Brigi örül a legjobban odafent. A férfi angolul beszélt, a tizenhárom éves Krisztián akadozva tolmácsolta a gondolatait, ahogy később a meghatódott nagyszüleiét is, mindenképpen jöjjön be hozzájuk, hadd lássák vendégül.
Jutka nem azok közé a háziasszonyok közé tartozott, akik az ünnepi ebédeket, vacsorákat a közeli étteremből rendelt sültes- és hidegtálakkal oldják meg. A tor előtt három napon keresztül ácsorgott a konyhában, hólyagos bundájú rántott hússal, szalonnába tekert májjal, petrezselymes tojáskrémmel töltött fasírttal, ecetes krumplisalátával, majonézes céklával és házi savanyúsággal várta a vendégeket, nem beszélve a süteményekről, amelyekhez egészen különös kapcsolat fűzte. A község utolsó függetlenített párttitkára volt, a rendszerváltás után éveket töltött munkanélküli segélyen, a férje fizetésére támaszkodva. Igazából ez idő alatt fedezte föl magának az édes konyhát, régi és újfajta recepteket kombinált össze, újított és kísérletezett, végül is mindent a spórolás elve alatt és mégis igényesen.
Most Lajcsi-szelettel, zongorabillentyűvel, citromos-diós krémessel és hűtőben kelesztett lángossal készült, aminek csak a neve volt lángos, külsőleg inkább a fánkhoz hasonlított, úgy is ették, baracklekvárral vagy fahéjas porcukorral.
Roy Szekeresnek alighanem ez a fánk lett a kedvence, előadta legalábbis, hogy az amerikai donut, amit fojtós krémmel vonnak be, a közelében sincs Jutka specialitásának. Máskülönben valamennyien őt kínálgatták és traktálták, huszonöten egyet, a helyi és a fehérkömlődi rokonokból, a vidéki kollégákból és az egykori csoporttársakból is mind házigazda lett. Krisztián tőmondatokban fordított, de végül is eredményesen, az új rokon a munkájáról, a kócsingolásról, a lakóhelyéről, Missouri államról is tudott beszélni. Este negyed tizenegy is elmúlt, mikor a vendégek közül utoljára maradt Roy is búcsút vett Szekereséktől, azaz elfuvaroztatta magát Gáborral a környékbeli panzióba, ahol szobát bérelt. Eddigre végigemlegették a Szekeres família tagjait, a nagy- és dédapákat, akik egy pusztára születtek és egy uraságnál szolgáltak annakidején, végigjárták a nagy szocializmust, amit Roy pusztítónak, Jutka pedig minden mocsoksága ellenére inkább élhetőnek látott, végignézték Brigitta és Krisztián gyerekkori képeit, Jutka mellkasa megremegett a zokogástól, Gábor vállára hajtotta a fejét. Roy még egyszer kitért a világ legfinomabb fánkjára, amiből rögtön útravalót is kapott alufóliába csomagolva, majd kezet fogott Krisztiánnal, sok erőt kívánt neki, és megköszönte, hogy ilyen kitartóan fordított.
A következő napokban Jutka sokat sírt. Hogy Gábor vigasztalni próbálja, az unokájukat emlegette, aki itt van velük, s akiben ezután is sok örömük telik majd. Emellett egyre gyakrabban szóba került köztük az új rokon is, a váratlan felbukkanása, a Brigittáról szóló kedves mondatai. Az öregek ezután többször is a számítógéphez ültették az unokájukat, e-maileket és Messenger-üzeneteket írattak vele Roynak, tekintélyes csatolmányokkal: küldtek képet például a még a töveken pirosodó fűszerpaprikáról, a krumpliszedésről és a szüretről, a paradicsom-, a szőlő- és a birsbefőzésről, a kísérletként készített szőlőlekvár iszonyúan édes, de kiváló lehet például a hűtős lángos tetején, Krisztián év eleji dolgozatairól, a nyelvhelyességi és szavalóversenyen szerzett okleveleiről, a Brigitta sírjára ültetett árvácskákról, majd az elkészült márványkőről.
Roy lelkes volt és érdeklődő, az internetes levelek mellett karácsonykor kézzel írt üdvözlőlapot is küldött a házaspárnak, amelyben fölvetette, hogy a következő nyáron, amennyiben nincs ellenükre, újból meglátogatná őket, egy hetet is eltöltene a faluban.
Jutka máris a menün törte a fejét, Gábor elkezdte megtervezni a programot, Krisztián pedig még szorgalmasabban gyakorolta az angolt.
Roy Szekerest a második érkezése alkalmával is negyven fokos kánikula fogadta. Az idő nagy részét Gábor és Krisztián társaságában töltötte, az öregember Fiatjában ültek, öntözetlen, gyér napraforgó- és kukoricatáblák mellett hajtottak el, Nádor megyei látnivalókat keresve. Hogy Roy Szekeres valójában múlt nélküli ember, a pápafői vármúzeumban derült ki. Miközben Krisztián bőszen és becsületesen fordította neki a tárlatvezető szavait, az olyan fogalmakkal is megküzdve, mint a gótikus ikerablak, a reneszánsz átépítés és a török hódoltság, kedvesen mosolygott csak. A gyűjtemény végére érve a fiúra kacsintott, és megkérdezte, vajon az itteni princessnek mi lehetett a kedvenc reggelije hajdanán.
Cheesecake or chocolate cake?
Jutka ezalatt odahaza nyolcvan fokot csinált a negyvenből, a tűzhelyen gulyásleves gőzölgött, a pulton pedig hegyekben állt a frissen kisült hűtős lángos. Az egyik ebéd alatt Roy elérzékenyült, arról beszélt a vendéglátóinak, úgy gondolja, Isten megajándékozta őt. Neki elég sok mindene volt eddig, pénze és barátai is bőven, de mindig érezte, hogy valami hiányzik az életéből: nem volt igazi családja. Gyerekkorában vasárnaponként állandóan a Wendy’sben ettek, az anyja sosem várta terített asztallal. Az otthon fogalma számára Magyarország, ez a falu és ez a ház, a csend, pihentség, nyugalom. Here people still have time. A főzésben, autóvezetésben és fordításban kitikkadt házigazdák meghatottan hallgatták. A férfi az ittléte alatt többször is kitért Krisztián tehetségére, egy alkalommal például azt ecsetelte, hogy Amerikában az ennyire jófejű gyerekeknek várnia sem kell az érettségiig, lehetőségük van, hogy tizenhat éves korukban különbözeti vizsgát tegyenek, és ösztöndíjas státuszra pályázzanak a legjobb egyetemeken. A nagyszülők egy pillanatra egymásra néztek, mindketten tudták, hogy ugyanarra gondolnak.
A következő két és fél évben a karácsonyi és a húsvéti ünnepek, illetve a nyári szabadsága alatt is megvendégelték Roy Szekerest − ez mindent összevetve körülbelül hatvan együtt töltött nap és megszámlálhatatlanul sok hűtős lángos. Új programokról nem kellett gondoskodniuk, a látogatások közt Roy tökéletesen elfelejtette a korábban már végigjárt pusztákat, temetőket és vármúzeumot, nyugodtan megismételhették az egészet.
A fogásokra viszont nagyon is emlékezett, ízről ízre ugyanazt kívánta, amit korábban, Jutka kelesztett, szaggatott, panírozott, klopfolt és izzadt, a ház sarkaiban hasztalanul pörögtek a ventilátorok.
Krisztián időközben megnyúlt, az arcán pattanások, az orra alatt pedig gyönge szőrszálak nőttek, a viselkedésében azonban mégsem utalt rá semmi, hogy kamaszodni akarna. A Roynak küldött e-mailek és fotók továbbra is ötös dolgozatokról, kitűnő bizonyítványról, sőt, nyolcvan százalékos középfokú angol nyelvvizsgáról számoltak be. Egy szkájpolás alkalmával Jutka és Gábor egymást félbeszakítva idézték az unokájuk osztályfőnökét, aki szerint igen ritka dolog, hogy valaki kilencedikes korára ilyen eredményt produkáljon.
Az újabb haláleset teljesen váratlanul érte a családot. Március elején, mialatt Krisztián iskolában volt, a szőlőmetszésből hazaérő Gábor ájultan talált Jutkára a konyhakövön. Riadtan a nappali heverőjére cipelte, s a mentő érkezésére várva masszírozni próbálta a mellkasát, hiába. Nem tudott már beszélni a feleségével, aki huszonnégy órát feküdt még eszméletlenül a megyei kórházban, előbb fehéren, aztán egyre szürkülve. Az intenzív osztály telefonja után időbe telt, mire Gábor és Krisztián úrrá bírtak lenni a tehetetlenségükön. Mindegyik a maga szobájában gubbasztott, az öreg a tévé, az unokája meg a laptopja előtt, fogalmuk sem volt róla, mit néznek éppen, csendben sírtak, nem akarták, hogy a másik meghallja. Esténként rokonok és utcabeliek jöttek hozzájuk, szép mondatokkal próbálták vigasztalni és beszéltetni az elkomorult férfiakat, Jutkára emlékeztek, akinek nehéz sorsa volt ugyan, de most már együtt van az ő Brigittájával. Miután tájékoztatták a történtekről, Roy Szekeres szintén összeomlott, az e-mailjében azt írta, az utóbbi időben az egyik legfontosabb embernek érezte az életében Jutkát, elképzelhetetlennek tartja, hogy ne lehessen ott a temetésen, noha a munkája miatt a legközelebb csak húsvétkor, április végén nyílik módja Magyarországra jönni.
Gábor és az unokája nem tudták, mit tegyenek. Tisztában voltak vele, hogy Jutka nem szerette volna, hogy urnás temetése legyen, ha bármikor szóba került köztük a hamvasztás, mindig összeborzongott, de azzal is tisztában voltak, milyen nagyra becsülte Royt.
Ha dönthetne, biztosan meghozná ezt az áldozatot érte és Krisztián jövője érdekében. Így aztán megüzenték az új rokonnak, hogy természetesen alkalmazkodnak hozzá, Jutka búcsúztatója április egyik utolsó napján lesz.
A szertartás közeledtével Gáborék számára a tor lebonyolítása jelentette a legnagyobb kihívást. Méltók akartak maradni Jutka emlékéhez, szóba sem került köztük az éttermi szerviz, krumplit pároltak, húst klopfoltak, nagy gonddal nyújtogatták a lángos tésztáját. A ravatalnál Roy Szekeres atyáskodva állt Krisztián mögött, a toron pedig ismerősen beszélgetett a helyiekkel. Se sót, se majonézt nem kért a konyhából a rántott hús mellé, hosszan dicsérte a pikáns krumplisalátát. A házigazdáknak jólestek a méltató szavak, egyáltalán nem sejtették, mi következik. Roy baracklekvárt kent az egyik lángos tetejére, és mielőtt beleharapott volna, kettészakította. A közepe nyers volt, messziről láthatóan és szemtelenül nyers, szinte folyt. A férfi arcát hirtelen undor járta át, a tányérján hagyta a tésztát, a délután további részében kedvesen mosolygott. Ezúttal nem várta meg, hogy késő este legyen, a fáradságra hivatkozva negyed hat körül telefonált a panzió sofőrjének, hogy jöjjön érte.
Gábor és Krisztián első e-mailjére, amit a temetést követően küldtek, Roy még hamar válaszolt. Megköszönte a szertartáson és a koszorúkkal borított sírról készült képeket, Brigittáról és Jutkáról is írt néhány kedves sort.
Ezután viszont egyre szűkszavúbb lett, a frissen ekézett nyári veteményes, a szüret és Krisztián jeles dolgozatainak fotójára hetekkel később reagált csak, ha egyáltalán.
Amikor novemberben megírták neki, hogy ha van kedve, szívesen látnák karácsonyra, közölte, hogy az ünnepeket Arizonában tölti, baráti társasággal. Arizona nyáron elviselhetetlenül forró, ilyenkor kell oda menni, télvíz idején.
